Veron

Veron szerző: Gárdonyi Géza

       Az Alföld egyik fasoros utcáján sétáltam egy törvényszéki bíróval. (Néhány napot töltöttem abban a városban, hogy pihenjek.)
Augusztusi felhők borongtak az égen. Előtte való éjjelen esett egy kis esső. Az akácfák még gyöngyösek voltak tőle.
- Te Béla, - mondom a bírónak, - maholnap téged is megbácsiznak a férjhezmenő leányok, mint engem.
- De még a menyecskék is - felelte fanyaran nevetve.
Korán kopaszodott szőke ember volt a bíró; peckesen járó és gyorsan haragvó, de jószívű és igaz. Legalább ő gyakorta dicsekedett azzal, hogy nálánál igazságosabb bíró nincsen.
Én még Budapestről ismertem. A szomszédságában laktam. Gyakorta mentünk együtt a képtárlatokra. Mert a bíró festegetett is mellékesen.
Tovább fűztem a beszélgetést:
- Nem gondolsz a szent házasságra?
- Ugyan hagyd el, - felelte legyintve. - Csak szakácsném van, meg cselédem, de azokkal is annyit vesződöm, hogy néha mind a kettőt szeretném elcsapni. Óvakodom a nőktől. Mind csak nyugtalanságot okoz az embernek. Idealizáljuk őket, ők meg nem tudnak fölemelkedni a sárból. Ludak!
- Nono. Van köztük más szárnyas is.
- Angyal a Poézis! Messziről angyal, közelről lúd.
És szidta a nőket.
Én csak mosolyogtam magamban. Emlékeztem rá, hogy Budapesten buzgón taposta a földet a színház körül.
Kiértünk a városból a parasztsorba. A fasor folytatódott, hát mink is tovább mentünk. Itt-ott parasztgyermekek és paraszt nők jöttek velünk szemben. Kantáros fazekat lógattak: ebédet vittek a mezei munkásoknak. A házak egyre ritkultak. A fasor végén a távolban egy emeletes új épület vöröslött. A tetővázról lehetett látni, hogy már az ácsok dolgoznak rajta.
- Micsoda új épület az ottan? - kérdeztem, hogy más irányba térítsem a beszélgetést.
- Az lesz az új vasúti állomás, - felelte a bíró.
Aztán hallgatva mentünk egy percig tovább. Egy boltocska volt az útfélen. Az előtt megállt, - Látod azt a kékruhás asszonyt, - mondotta. - aki amott közelget? Ebédes fazekat lógat.
- Látom.
- Én bemegyek ide a trafikba szivarért. Nézd meg jól.
Valami rémhistóriát sejtettem: gyilkosságot, rablást, mérgezést; szóval olyanféle borzalmasságot, amely a törvényszéki bírónak is érdekes. De az asszonyon nem volt semmi különös. Szegény iparosné-féle, amilyet minden városban eleget lehet látni. Az arcáról először azt gondoltam, hogy cigány, azonban mikor közelebb jött, láttam, hogy csak fonnyadt barna arc, szinte beteges és bús. Az élet töredelme látszott azon az arcon, mint általán a szegénysorsu iparosnék arcán, mint akik az élet igáját mindennap rogyásig vonszolják. Mi bűnt követhetett el? Nem tudtam az arcáról leolvasni. Ahogy mellettem elhaladt, láttam, hogy a háta meg van görbülve, a keze sovány és dologtól kérges. Hosszu horihorgas asszony volt különben. A könyökén foltot viselt, ugyanabból a kartonból, amelyből a reklije készült. Az asszony lehetett harminc éves, de lehetett ötven is. Az ilyen nők arcáról nem lehet leolvasni az életkort.
A bíró szivarozva lépett ki a boltból. Visszafordultunk. Két órakor szándékoltunk ebédelni a kaszinóban.
- Megnézted az asszonyt?
- Meg. Mit követett el?
- Semmit. Csak nekem volt vele egy különös ügyem.
Megszívta a szivarját, aztán tovább beszélt:
- Tudod, hogy mikor Budapesten laktam, egy kis kétszobás lakásom volt a Podmaniczky-utcában. Törvényszéki jegyző voltam akkor és egy öreg asszonynyal főzettem. Az asszony, ha emlékszel még, egy kis cselédet is szokott tartani, mert ő köszvényes lábu volt és nem bírta járni a lépcsőt. De a leányt a maga költségén tartotta.
Egyszer egy kis paraszt-leányt fogadott, egy kis ijedtképű sovány teremtést, aki árnyékként járt-kelt, engem soha nem zavart se danolással, se csevegéssel, se mozsárzengetéssel. Talán esztendőkig se láttam volna meg, ha a gazdasszonyom egy megjegyzése rá nem fordítja a figyelmemet.
Az én folyosómon egy hadnagy bérelt szobát, s valahányszor elment az ablakom előtt, mindig bepillantott.
- Asszonyság, - mondottam a gazdasszonyomnak, - vegyen valami tüllféle kárpitot az ablakomra. Nem szeretem, ha benéznek.
Emlékszel talán rá, hogy én abban az időben mindig festettem. Igaz, hogy csak a képes lapok képeit színeztem ki, de az is festés. A színekben való gyönyörködés átvonul az egész életemen. Barátom, ha én rajzolni tudnék, isten tudja micsoda híres festő lehetett volna belőlem.
Hát hogy akkor is színezni való képekkel volt tele az asztalom, bántott annak a hadnagynak a kíváncsisága.
- De ördög vigye azt a tisztet - felelte a gazdasszonyom, - nem a tekintetes úrra pislog az, hanem a Veronra.
- A Veronra?
Ez meglepett. Mikor a leány asztalt terített, délben önkénytelenül is ránéztem. Akkor láttam, hogy csakugyan csinos leány. Az alatt a három-négy hónap alatt, amíg nálunk szolgált, megváltozott. A termete meg van nyulladva, az arca fehér és a szeme nagy fekete. Az én festékeim közt nincs meg ez a rózsaszínbe játszó bársonyos fehérség, sem az a fénylő feketeség, mely az ő szemében.
Még az a kék babos szoknya volt rajta, amelyben hozzánk került, s látni való volt, hogy biz az rövid.
Én a cselédeimmel nem szoktam törődni. Nekem a cseléd csak gép; olyan mint a kerék a kocsimon, amelyen járok. Nem gondolok vele soha, noha nekem forog.
De az a tiszt mégis boszantott. Hogy mer az az én cselédemre rásandalogni!
Az első gondolatom az volt, hogy a leányt figyelmeztetem: vigyázzon magára. De elég volt ránéznem az arcára, hogy lássam, milyen fölösleges.
Ez az alvajáró ártatlanság nem látja még a reá irányzott szemeket.
Aztán hát elvégre is, mi gondom nekem a szolgálóim életére! Reám csak a dolga tartozik, - egyéb ügyei nem érdekelhetnek.
De a tiszt mégis boszantott. Valahányszor besandított az ablakomon, mindig rendreutasító tekintettel vágtam vissza.
Szeptemberben a gazdasszonyom elment a házamtól. A köszvény annyira gyötörte, hogy rokoni ápolásra szorult.
Maga helyett egy másik asszonyt akart állítani, de attól tartottam, hogy költséges lesz. Azt feleltem, hogy megvárom, míg fölépül. Addig a Veron meghordja nekem az ebédet valamelyik kocsmából.
Az asszony elment. Veronnak meghagytam, hogy ki ne nyissa az ajtót senkinek, míg én a hivatalban vagyok. Takarítson, súroljon, törülgessen, szóval ne ásítozzon.
Délben a leány meghozta az ebédemet; szótlanul sürgött-forgott az asztal körül. Látszott rajta, hogy ez neki olyan jelentős nap, mint a színésziskolásnak az első szerep eljátszása.
Nekem olyan furcsa volt, szinte kellemetlen, hogy ott forgolódik mellettem; hozzám lebben a szoknyája széle, rám-rám néz, hogy kívánok-e még valamit? Olyan, mint egy néma fehér kutya, amelynek azonban fekete a szeme; nagy, nyugodt, fekete.
Nem beszéltem vele semmit.
Délután rágyujtottam a csibukomra, s lepihentem. Egy széles bőrdíványom volt az ebédlő szobámban. Azon szoktam ebéd után heverészni.
A leány azalatt leszedte az asztalt, s én ahogy ott csibukoztam, néztem, hogyan dolgozik.
Ez a leány, - gondoltam, - itt a szemem előtt változott hernyóból pillangóvá, és én eddig meg se láttam. Mi lesz ebből itt, ebben a Babilonban? Ritkaság látni ilyen fehér patyolat-arcot, ilyen nyílt tükrű fekete szemeket. És micsoda szemöldökök! Mintha lénia mellett, finom tusvonással vonta volna meg a Teremtő!
Szinte szerettem volna azt mondani neki, hogy üljön le az asztalom mellé: le akarom az arca színeit másolni. De mégse szóltam neki. Mindig tartózkodtam attól, hogy a cselédeimmel bizalmaskodjam.
Mikor elszívtam a csibukomat, fölkeltem, és az író-asztalomhoz mentem. Egy új jogi könyvet akartam elolvasni, de azon a napon olyan volt a figyelmem, mint a rosszul összerakott teleszkop. Olvasás közben arra gondoltam, hogy a leány cselédkönyve a fiókomban hever, és én még eddig bele se néztem. Még csak a vezeték-nevét se tudtam.
Kihúzom az alsó fiókomat, amelyben a cselédeim könyvét szoktam tartani. Olvasom: Török Veron...
Tehát Török. Itt a magyarázata a keleti szemnek. A törvényszék elé is kerül néha Török nevű paraszt. Mind fekete szemű.
Olvasom tovább: tizenöt éves, római katholikus, Csongrádra való.
Aztán megnéztem, hogy hány helyen szolgált? Hát a szülőföldjén volt két helyen: az első helyen libapásztor; a második helyen egy parasztgazdánál mindenes cseléd. A szolgálatot tizenegy éves korában kezdte.
A leány fekete kávét hozott be. Micsoda lengő karcsúság, micsoda könnyű járás! A pillangó így sétál végig a virággalyon.
Megfigyelted-e, hogy a nők járása 15-17 éves korukban valami sajátságosan könnyű? Mintha a testöknek nem volna súlya.
A természet valóban behúnyt szemmel osztja a nőknek a bájakat: a paraszt nőt sokszor rendkívüli finomságokkal ajándékozza meg. Sem ő, sem a falu nem érti az ilyen testi finomságok értékét.
- Veron, - mondom neki, - mi a te apád?
A kérdésemre megrezzent. Eddig sohse beszélgettem vele, csak: tedd ezt, tedd azt.
A szemét lesütve, felelte:
- Apám már nem él.
Aztán hozzátette:
- Kerülő volt.
Nem beszéltem vele többet. Éreztem, hogy a lelke remeg. Én, valami felső lény vagyok neki. Így állhatott Kolumbus Kristóf előtt az első indián.
De magam előtt is röstelkedtem, hogy ennyire foglalkozom vele. Mit gondol rólam? Nekem ő csak egy etnografiai tárgy: egy eleven paraszt-figura, amely festői szempontból érdekel. Talán épp így érdekel egy turkevei mázas fazék, vagy egy szál fehér pipacs.
Föltettem a kalapomat és szótlanul elmentem. A hivatalom öt óráig tartott. Utána sétálni mentem a városligetbe. A városligeti színház egyik nő énekese érdekelt. Akkoriban ismerkedtem vele. Szép leány volt, bár kissé kövér; afféle hólyagos-cseresnye húsu. Aznap ő is játszott, hát jegyet váltottam az első sorba.
A dalos dráma unalmas volt, de Cseresnye kisasszony érdekes.
A második felvonás végén három furvézer katona jelenik meg a színpadon. Nekem azokról a hadnagy jutott eszembe. Nyugtalanná váltam. Sötét van, és Veron egyedül vár otthon. Aztán elkergettem magamtól a haza noszogtató gondolatokat: mit tartozik reám?
A felvonás végén mégis sietve mentem haza. Akkor nem éreztem, hogy sietek, de most, hogy már minden elmult, úgy nézem az akkori időmet s benne magamat, mintha mással történt volna minden.
Csöngetésemre a lány kinyitotta az ajtót.
- Miért vagy sötétben? - pöröltem reá. - Tudhattad, hogy jövök. Meg kellett volna gyujtanod a lámpát, megterítened, odakészítened a vacsorámat!
Abban az időben mindig hideg vacsorát ettem.
- Már megterítettem, - felelte alázatosan a leány.
És sietve keresett gyujtót. Meggyujtotta a lámpást.
Az asztal csakugyan meg volt terítve. Az abrosz fehérsége kifogástalan; az asztal közepén ott piroslott a hideg felvágott, s mellette a teásedény.
De én gyanakvó ember vagyok és óvatos. Amint beléptem az ajtón, levontam a kulcsot, s gyertyát fogtam, benéztem a konyhába.
A konyhában nem volt senki. A leány már az ágyát is elkészítette.
- Itt hálsz? - kérdeztem. - Miért nem fekszel be a Ladikné szobájába? Minek hálsz a földön?
- Elvitte a kulcsot, - rebegte félénken. Ekkor megsajnáltam. Voltaképpen nem is sajnáltam, csak éreztem, hogy igazságtalan volt a hangom szigorúsága, de nem szóltam semmit. Leültem az asztalhoz. A leány meggyujtotta a teafőzőt, és eltávozott.
Én aztán megvacsoráztam, ahogy szoktam s kitöltöttem a teát is magamnak. Aztán borért csengettem. A pincémben mindig tartottam egypár üveg bort és egy-két üveg pezsgőt. A leány aznap tévedésből pezsgőt hozott fel. Tudta is az, hogy melyik micsoda! Én a tévedésre csak akkor eszeltem rá, mikor már a dugó durrant.
Összeszidtam volna, de a durranástól annyira megijedt, hogy nevetnem kellett rajta.
- Hát te mit vacsoráztál? - kérdeztem leereszkedőn.
- Kenyeret, - felelte még ijedt arccal. - Délről maradt egy kis hús is.
- Elég volt?
- Elég.
- Ihatsz te is teát. Szereted?
- Nem ittam sohase, - felelte vonakodva.
S rám nézett, aztán a teásedényre, aztán megint reám.
Azonban nem akarok hosszadalmas lenni. Gondold el, hogy tíz évvel fiatalabb voltam és hogy Bölcs Salamon is csak addig volt bölcs, ameddig a kalamárisa mellett ült.
Hát beszélgettem vele. A leány eleinte úgy felelt, mint a szepegő iskolás gyerekek, aztán valamivel bátrabban, de mégis tartózkodón.
Ma már restellem, hogy ennyire leereszkedtem hozzá, de mondom, hogy úgy érzem, mintha nem én voltam volna; mintha mozgófényképen látnám magamat s azt vélném, nem én vagyok. És hát engem mindössze a figurája érdekelt, az etnografiai kékruhás, kékreklis parasztleány, akinek a lábaszárán nincs harisnya, aki mintha a libák mellől tévedt volna a lakásomra. Szinte éreztem rajta a borjúpázsit üde illatát.
De hogy rövidre fogjam, hát csak vázlatosan mondom tovább. A leány az első napon komolykodott, pislogott, könnyezgetett, később aztán észre tért, rendesen végezte a házi dolgokat. Mondhatom, a legszorgalmasabb cselédem volt. Még az alvásra is sajnálta az időt. Nem egyszer kaptam azon, hogy tíz óra után, ahelyett, hogy lefeküdne, varr. Szoknyát varrt magának. Én adtam neki rá öt forintot.
Engem aztán hát nem igen érdekelt többé. Az örökös tartózkodás, szemlesütés, később már nem hatott meg. A kocsmai kosztot is lassankint megúntam. Irtam az öreg Ladiknénak, hogy tudósítson, mikorra várhatom? A levelem visszatért azzal a fölirattal:
Címzett meghalt.
Veron napestig siratta.
- Mit siratod olyan nagyon? - kérdeztem, - hiszen mindössze három hónapig ismerted?
- Mégis jó volt, - felelte. - Aztán mást tetszik a helyére fogadni, az majd elküld engem. Fogadtam egy másik öreg asszonyt, egy férfihangu özvegy ispánnét, aki szintén jól főzött. Veron alázatos és engedelmes volt az iránt is.
Már akkor ruha tekintetében is átváltozott a leány. Uj szoknyát öltött. A szoknya erősen rózsaszínű volt, s hogy egy araszszal hosszabbra eresztette, a termete azzal is megnyúlott.
Az új gazdasszonyom kissé nagyot hallott s most már gyakorta be kellett csuknom az ajtómat, hogy ne zavarjon a konyhai beszélgetés.
- Óh, te szamár! - hallottam egyszer, - még csak egy becsületes harisnyád sincs, aztán te ilyen drága batiszt-inget veszel! Az inget senkise látja, te bolond! De a meztelen lábadat mindenki látja.
- Ezt Ladikné hagyta nekem, - felelte a leány.
Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Ladikné valóban hagyott neki egy téli kendőt s más apróságokat, de batiszt inge sohase lehetett neki. Az új gazdasszonyom is valami ilyenfélét felelhetett. Nem hallottam a szavát.
De megvoltak békén. A leány kezére járt az öregasszonynak, buzgó volt és hízelkedő. S valami csodálatosan szépült napról-napra.
Én azonban nem kísértem már a fejlődését mindennap figyelemmel. Cseresnye kisasszonynyal sikerült megismerkednem. A kisasszony sokkal komolyabbnak találtatódott, mint ahogy színpadról véltem volna: mamája volt neki, és csak a mama jelenlétében fogadott. Ha a mama egy-egy negyedórára ki nem fordult volna a szobából, nem is jártam volna hozzá.
Másfél év telt el ezalatt. Veron híven szolgált nálam s egyre hosszabb szoknyát öltött. A szoknyákat a szolgálati bérén vette. Én azon az öt forinton túl már csak azért se adtam többet, mert attól tartottam, hogy még több batiszt-inget fog venni.
Ugy tavasz felé megáll egyszer a szemem rajta ez a leány mintha hízna!
- Paraszt, - gondoltam; - mihelyt más is van a kenyéren kívül, mingyárt hízik.
Néhány hét múlva azután mégis megszólítottam:
- Nincs neked valami bajod?
- Nincs, - felelte rám-csodálkozva a leány. Én ebben megnyugodtam.
Aztán az idő lassankint kitavaszodott, április is elmúlt, mindenki nyári ruhát öltött.
Egy vasárnap délben az ablakomnál álltam, s néztem, hogyan játszanak az emeleti gyerekek a folyosón. Az árnyékon futkostak, mert a nap melegen fűzött a másik oldalra. És mintha minden gyermek beteg volna, olyan színtelen volt valamennyi. A konyhám ajtaját hallom nyíllani, s Veron átmegy a folyosón a cselédlépcső felé. Bizonyosan a boltba fut le valami hiányzó fűszerért.
Ekkor tűnt fel nekem, hogy a leányon nagykendő van, az a tarka-kockás téli nagykendő, amit a megboldogult Ladikné hagyott neki. Miért jár ilyen melegben nagykendőbe burkolódzva?
Más-nap a gazdasszonyom belép a szobámba és hosszúra nyúlt arccal kérdezi, hogy tudom-e mi történt? Őt a házbeli asszonyok figyelmeztették reá.
Behívatom a leányt. Megállt előttem sápadtan. A szeme még a szokottnál is nagyobb volt, hogy előttem állva, némán, várta a szavamat.
Végtelenül megsajnáltam.
- Ülj le, - mondottam lehetőleg azon a hangon, amelyen a bírák szokták a vádlottakat leültetni.
A leány leereszkedett az ajtó mellett a székre s úgy nézett reám, mintha a halálos ítéletét várná. - Hát mit hazudtál nekem? mi szükség volt odáig juttatnod az állapotodat, hogy a házban ujjal mutogassanak reád?
- De nekem nincs semmi bajom, - hebegte a leány.
- Hazudsz, már megint hazudsz! Azonnal el kell innen menned.
És hogy azon napokban kaptam meg az örökségemet, kissé bővebben markoltam bele a zsebembe, mint szoktam.
- Nesze, - mondottam, - ez elég lesz, hogy átess a bajon. Semmi okod sincs arra, hogy a világvégét érezd közeledni.
Mikor elment, akkor gondoltam csak át jobban az ügyét. Hiszen voltaképpen nem is tartozik reám. Naplót ugyan nem írok, de az emlékező képességem elég jó. Ha nem így volna, miért tagadta volna?
Olyanforma érzéssel néztem utána, mint mikor az ember bemegy a boltba s nem azt veszi amit akar, hanem amit a kereskedő rátukmált.
De, gondoltam, kötelességünk néha jót is tenni. Bárki fordulna is hozzám, egy elhagyott nő vagy egy senkigyereke ügyében, segítek rajta, amennyire tudok.
Három vagy négy hónap telt el, mikor egyszer a gazdasszonyom azt mondja tálalás közben:
- Veron volt itt. Arra kért, hogy fogadjam vissza. Én vissza is fogadnám, mert ez a mostani cselédem lusta és álmos, és lopja a cukrot, de mégis nem akartam a tekintetes úr megkérdezése nélkül. Vállat vontam.
- Nekem mindegy. Nem avatkozom soha a cselédügyekbe.
Az asszony folytatta:
- Kis leánya van neki.
És furcsán nézett reám.
- Hát aztán, - kérdeztem megütődve a nézésén.
- Azt mondta, hogy... a tekintetes úr... fizet érte.
Ez a megjegyzés úgy volt hangsúlyozva, hogy nem érthettem félre. Rendes körülmények között az életnek egy új kapuját éreztem volna megnyíllani. Így azonban csak a nyugalmamat zavarta meg az ügy. Napestig azon gondolkoztam, hogy nem mentem-e valamikor haza olyan becsípetten, hogy másnapra nem emlékeztem, mi történt.
Veron másnap eljött a hivatalomba és nálam is könyörgött, hogy hadd helyezkedjék vissza. Hevesen rátámadtam:
- Mi dolog az, hogy te ezt meg azt beszélted a gazdasszonyomnak?
A leány megdöbbent; zavarodottan pislogott, aztán könyörgő hangon felelt:
- Ne tessen haragudni: kivette belőlem. Nem volt tőle nyugtom.
- Hogy lehet ilyesmit kivenni valakiből?
- Kivette. Addig kérdezett, mig csak meg nem mondtam.
Odavetettem neki egypár forintot aztán elkergettem. Az ügy igen felizgatott. Hát igaz volna? A leány egyenesen úgy beszélt. Dehát mért nem beszélt úgy azelőtt?
A lakása címét tudtam. Valami bérkocsisnál lakott. Másnap már nem bírtam megállani, villamosra ültem és kimentem Újpestre.
Az idő szép szeptemberi volt. Az útfélen sárgultak már a gesztenyefák.
Az utcát és a házat kevés kérdezgetéssel megtaláltam. Rogyott elejű, kis sárga ház volt, amit mutattak. A kapuja falusias. A kapuban egy málészáju csizmás legény pipázott. De háttal volt fordulva az utcának, csak épen azért állt a kapuba, hogy a vállát odatámaszsza.
- Hol lakik itt a bérkocsis? - kérdeztem tőle. Megfordult és rámbámult.
- Bérkocsis? - szólalt meg lomha szájjal.
- Az no. Hol lakik?
- Itt nem lakik.
Megnéztem a házszámot, utcanevet, - egyezett.
- Hát valami Török Veron nevű cseléd nem lakik-e itten?
A legény kivette a szájából a pipát s bemutatott a szopókájával az udvarra:
- Ahun vasal a.
A leány elpirult, hogy meglátott, s még köszönni is elfelejtett.
- Mutasd a gyermeket, - mondottam szárazon.
Jó ideig volt benn, szinte megúntam várni. A legény ezalatt becammogott az udvarba; megállt előttem és bámult reám. Bámulta a kalapomat, a kabátomat, a cipőmet, mintha valami holdlakó volnék.
Boszúsan néztem szembe.
- Nálunk lakik, - szólalt meg erre, láthatóképpen azért, hogy beszélgetést kezdjen, - a Veron nálunk lakik.
- Rokonuk?
- Nem. Csak nálunk lakik.
- Hát kicsodák maguk?
- Kicsodák? Hát Szotyoriék. Az apám ács. Én is ács vagyok.
Ez megint furcsa volt. Miért mondta a leány, hogy fiakarosnál lakik?
Elfordultam a legénytől és fel-alá sétáltam az udvaron, miközben sűrűn ütögettem le a szivarom hamvát.
Aztán a leány kijött és kihozott mosolyogva egy pólyásbabát.
- Bontsd ki, - mondottam ridegen, - látni akarom.
Egy kis füstös, barna csecsemőt bontott ki. A mi családunkba sohase volt ilyen barnabőrű gyermek.
Ez valamennyire megnyugtatott. De aztán mikor hazafelé mentem, arra gondoltam, hogy sok gyermek hasonlít egyhónapos korában az anyához, s nagykorában mégis az apja vonásaival érik meg. Hát mindegy: maradjon idegenek között, ameddig egy vonást nem találok rajta, amelyre meg fog dobbanni érte a szívem.
A leányt nem engedtem visszatérni a házhoz. Meg is mondtam neki, hogy azért, mert álnok, mert csali.
- Én? - kérdezte fájdalmas elképedéssel a leány.
- Aki hazudik, csal. Nem szeretek az olyan emberrel egy födél alatt élni.
- De hiszen én sohse hazudok! - rebegte a leány.
Elszegődött aztán valami handléhoz, aztán valami más helyre. Csak a hónap utolján jött el mindig a hivatalomba, hogy a gyermekre való pénzt átvegye.
De mindig hosszabb szoknyában jött és mindig úribb ruhában. Amíg parasztosan járt, csinos és kedves alak volt, az úri ruha elrútította. És hozzá még egyre nőtt. Lassanként elérte az én magasságomat, az arca kiszélesedett.
Egyszer arra kért, hogy fizessek ki két hónapot egyszerre, mert nincs helye. A következő hónapban azt írta, hogy küldjek neki a postán megint két hónapot, mert beteg ő is, a gyerek is.
Beteg? Elgondoltam, hogy az ilyen apátlan, anyátlan cselédféle micsoda nyomorult életet él. Lehet, hogy orvost kellene hívatnia, de nincs pénze rá. Ha el talál pusztulni akár ő, akár a gyermek, örökre nyomni fogja a lelkemet, hogy egy ember életének a megmentése rajtam múllott.
Aztán arra gondoltam, hogy legjobb, ha megnézem. Ha nagyon beteg valamelyikük, bevitetem a kórházba.
Ahogy a villamos-kocsiról leszállok, az ácslegényt látom az utcaszegleten. Fel volt tarisznyázva; az ács-szekerce a hóna alatt. Egy kapukőre tette a lábát, s dohányt sepert papirosról a zacskójába.
Rám nézett azokkal a békés bivaly-szemekkel és köszönt.
- Otthon van-e Veron? - kérdem tőle.
- Otthon, - felelte pislogva.
- Beteg?
- Ugy látszik.
- Hát a gyermeke?
- A gyermeke?
- A gyermeke. Beteg-e nagyon?
A legény vállat vont.
- Má hogy vóna beteg.
- Hát nincs semmi baja se?
- A gyereknek?
- A gyereknek.
A legény ismét vállat vont.
- Meghótt az mán régen.
- Régen? Mikor?
- Régen.
- De mikor? Hány hónapja?
- Nem tudom. Talán másfél hónapos volt, mikor meghalt.
Elképedtem. A legény egy darabig bámult reám, aztán, végre is megunta: köszönt és tovább ballagott.
Magam is megfordultam s haza mentem.
A következő hónap elején ismét megjelent a leány. Beállított, mint szokott: szerényen, alázatosan, lehajtott fejjel és felfelé néző szemmel. Nem szólt egy szót se, csak megállt várakozón.
- Mit akarsz?
Megrezzent. (Mindig megrezzent különben, ahányszor megszólítottam.) Aztán halkan felelte - A kis leányomat kiadtam Vácra egy parasztasszonyhoz. Ott jobb helye lesz. Igen jó asszony.
És nyugodtan, igaz szemmel nézett reám.
- Jól van, - feleltem ridegen. - Van helyed?
- Nincs. És éppen azért most megint két hónapot kérek. A jövő hónapban aztán nem alkalmatlankodom.
- Jól van, - feleltem hidegen, - de mivel úgy sincs helyed, ráérsz arra, hogy elhozd. Látni akarom. Hozd el holnap. Akkor aztán a pénzt is megkapod.
A leány a földre nézett. Habozva állt egy percig, aztán megszólalt:
- Most gyönge az egészsége. Bajos is olyan messziről elhozni...
- Nem fizetek addig egy krajcárt se.
A leány még egy darabig ott állt, mintha arra várna, hogy a szavamat megmásítom, aztán csöndesen eltávozott.
Néhány nap mulva levelet kaptam tőle, amelyben azt írja, hogy a leányka beteg és hogy küldjek pénzt orvosságra is. Mihelyst jobban lesz elhozza. A levélre persze nem feleltem.
Két hét mulva egy délután ismét hallom a lépéseit. Olyan egyenletes kopogással járt, hogy ma is megismerném ha hallanám.
A szolga bebocsátja. A vér elhűl bennem, mikor látom, hogy a gyermek a karján van. Valósággal ott volt. Be volt burkolva egy rojtos barna kendőbe, de az arca kilátszott. A gyermek a kendő rojtjával játszadozott.
Az első pillanatban azt gondoltam, hogy másnak a gyermekét hozta el, de a gyermek annyira barna volt és olyan nagyszemű, hogy az azonosságon nem kételkedhettem.
A leány állt előttem a gyermekkel némán, várakozón, szenvedő arccal.
Most már világos volt előttem, hogy az ácséknak hazudott. Elvitte tőlük a gyermeket, s azt hazudta nekik, hogy meghalt. Dehát mért nem ment el tőlük maga is? És mi szükség volt azt hazudnia náluk, hogy a gyermek meghalt?
Már a nyelvemen volt a kérdés, de még se szóltam semmit. Mi közöm az életével? S elvégre, ha felelne is, nem tudhatom, hogy igazat mond-e? Kifizettem szótlanul.
Eltette a pénzt a szoknyája alá, aztán rám nézett könyörgőn:
- Nem mehetnék vissza? Tessék megengedni, hogy visszamenjek!
- Hát nincs helyed?
- Már van, de nem megyek oda, ha vissza tetszik fogadni.
- Semmi ok sincs arra, hogy hozzám visszatérj, - feleltem hidegen. - Elmehetsz.
A gyermek aztán két hónapra rá csakugyan meghalt fogzási görcsökben. A híren nem kételkedhettem, mert Veron átadta a számlákat.
Ezzel, azt hittem, el van intézve az utolsó akta is. Kifizettem, búcsúzásképpen jóakarattal szóltam hozzá:
- Légy takarékos és becsületes. Ha jó helyed van, ne hagyd el. És főképpen ne hazudozzál senkinek, mert a hazug embert mindenki megveti.
Könnyek jelentek meg szemében.
- Tessék visszavenni! Csak még egyszer!
Vállat vontam:
- Tudod, hogy nem avatkozom konyhai ügyekbe. Hagyj el, mert sok a dolgom.
A leány elment. Járt a gazdasszonyomnál, de én szorosan megmondtam neki, hogy ne vegye vissza.
Aztán engem kineveztek bírónak, s áttettek Kassára.
Ott új gazdasszonyt kellett fogadnom, mert a régi nem követett. Képzelheted, mekkora volt a meglepődésem, mikor egy téli reggelen azt látom, hogy Veron hozza be a reggelimet.
A leány követett Kassára, kinyomozta a lakásomat, behízelegte magát az új gazdasszonyomnál és beszegődött.
Azt se tudtam, nevessek-e vagy boszankodjak. Azonban a mesterségemmel jár az önuralom. A meglepődésemet nem foglaltam szavakba.
A leány szolgált buzgón. Sohse volt olyan gondosan letörülgetve a bútorom, sohse voltak olyan ragyogók a csibukjaim. Az új gazdasszonyom, - egy örökké zsörtölődő farkasképű asszony, - nem zaklathatta annyit, hogy kétannyit ne dolgozott volna.
Egy hónapig rendben folytak a dolgok; magam is megengesztelődtem iránta, azonban csakhamar következtek ott is a meglepések.
Az első az volt, hogy egy vasárnap délután ott látok a házam kapujában egy nagy lomhatestű csizmás fiatalembert.
Állt és pipázott.
Azonnal megismertem, hogy az újpesti ácslegény: Szotyori úr.
Megdöbbentem, de nem szóltam neki. Szotyori úr is elfordult, mintha nem ismerne, s az arcán nyugtalanságot láttam.
Veronnak tehát szeretője van, - gondoltam. Ez érthetetlen volt nekem. Mi a manónak jött utánam Kassára? És minek hozta magával az ácsot is.
Azt gondoltam, hogy Veront öltözködőben találom; de nem volt kimenőre öltözködve, csak háziasan. A konyhában ült és réklit varrt.
- Te Veron, - mondom neki, - odalent vár a... legényed.
- Kicsoda? - kérdezte elbámulva.
- Az ácslegény.
Pirosság futott át az arcán, aztán nevetett.
- El szeretne venni feleségül. De megmondtam már neki, hogy nem megyek hozzá. Majd bizony egy ácshoz...
És csakugyan nem ment el.
Az ácsot aztán láttam néha itt-ott a városban, de Veron nem járt ki, csak a piacra, meg a boltba.
De Kassán már urasan öltözködött, csaknem divatosan. A fülében piros kövű nagy fölbevaló lógott, és karperec is csörgött a kezén, aranyozott angyalos krajcárokból készült karperec.
Egy napon azzal állít be a gazdasszonyom, hogy vagy ő megyen el, vagy a rokonom.
- Micsoda rokonom?
- Hát a Veron, vagy ha azt kívánja bíró úr, hát "Veron kisasszony", ahogy a városban is hívják.
És gúnyosan guggantott.
- A Veron nekem nem rokonom, - feleltem boszusan. Dehát mit cselekedett?
- Sohse azt hoz a piacról, amit én rendelek, hanem amit ő akar. Azt mondja, hogy ő jobban tudja. Rendelkezik velem. Ellenemre tesz mindent.
Behivatom a leányt. Sápadt, mint a meszes bögre.
Az asszony is ott állott.
- Hát Veron, - mondom neki, - kitelt az esztendő. Te azt híreszteled, hogy nekem rokonom vagy. Én ilyen hazugságokat nem tűrök. Elmehetsz.
Mentegetődzött, hogy ő így meg úgy. De én kikergettem a szobából.
Akkor aztán sírva fakadt. Öt perc múlva megint belépett és kijelentette, hogy élve nem távozik. Könyörgött; a kezét tördelte; térdre borúlt, persze én nem lágyultam meg. Aztán kötelet keresett a konyhában és a padlásra akart menni. Végre is el kellett az öregasszonyt küldeni a rendőr-kapitányhoz s Veront még aznap kikísértettem a vasútra.
Jóideig nem hallottam róla semmit.
Körülbelül egy esztendeig időztem Kassán, aztán áthelyeztettem magamat ide az Alföldre.
Talán három hónapot töltöttem már itt, mikor a törvényszék épületét egy szárnynyal bővítették.
Egy tárgyalás szünetében az ablakhoz állok, s nézem, hogyan dolgoznak az épületen, hát az ácsok közt látok egy cammogó alakot.
Szotyori, a melák bivaly? Hogyan kerül ez Kassáról ide?
És ha Szotyori úr itt van, bizonyára itt van Veron is. Csak nem hozzám óhajt megint elszegődni?
A cselédfogadást már itt nem bízom a szakácsasszonyomra.
Hát csakugyan egy délután beállít a hivatalomba Veron. Kalapos, napernyős, fülbevalós kisasszony.
Megállt az ajtóban s nem szólt egy szót se, csak lehorgasztotta a fejét, lesütötte a szemét.
- Mi tetszik? - kérdeztem hidegen.
- Bocsásson meg! Fogadjon vissza!
- Mosogató lánynak? Önt kisasszony?
- Mosogató lánynak, vagy kutyának, vagy akárminek, csak mégegyszer, mégegyszer.
Sírt, esdeklett, még le is térdelt.
Válasz helyett csengettem a szolgámnak.
- Mihály, - mondottam neki - ha ez a nő mégegyszer idejön, ne eressze be! Ha pedig tolakodik, be kell vitetni a rendőrségre!
Veron elsápadt és egy fájdalmas pillantást vetett még rám. Azzal elment.
Sajnáltam, de kénytelen voltam ilyen szigorúan bánni vele.
Olvastam aztán a helyi lapokban, hogy beleugrott egy kútba, de szerencsésen kifogták.
Aztán bizonyára ismét elszegődött, de én bizony nem érdeklődtem az iránt, hogy kiknél szolgált, mit csinált? Csak azt tudom, hogy itt maradt a városban.
Egy vasárnap délután Szotyori úrral láttam sétálni, aztán egyszer csak kalap nélkül, kendőben pillantottam meg, mint ahogy az iparosnék járnak.
Asszony lett.
Látom néha. De egyre soványabb, egyre vedlettebb. Az ura bizonyára iszik szombatonkint és elveri. Amint láthattad: elcsúfult, meggörbült, megvénült. Mikor velem találkozik, lesüti a szemét, és áttér az utcának a másik sorára.