A lap feldolgozottságának foka

Vérbizonyság

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vérbizonyság
szerző: Gárdonyi Géza

       Ül vala Péter a tömlöczben. Kezén, lábán bilincs. És a tömlöcznek sötétségében Péter nem tudja vala: éj vagyon-e vagy nap?
S jöve hozzája egy órában a fő tömlöcztartó, lámpással vizsgálván a reteszeket és bilincseket. Ki felele neki:
- Éjfél vagyon.
S megállván Péter előtt, tekinte az ő fehér hajára, sárga orczájára, és elczondorlott köntösére. És szóla imígyen.
- Balgatag ember. Meggondolhatnád, hogy az élet bizonyosság, a halál pedig bizonytalanság.
Felele Péter:
- Az én bizonyosságom a Krisztus.
Amaz pedig nem értvén szavait, folytatá:
- Húsz éve ismerem ezt a tömlöczöt. Mert apám is tömlöcztartó volt itten, és az én gyermekségem mellette tölt el. Tudom, hogy csak két út viszen ki belőle. Egyik erre jobbra: a vérpadra. Másik erre balra: Jupiter templomába.
Felele Péter:
- Én jobbra megyek ki.
- De miért? Hiszen a szót könnyebb kimondani, mint meghalni. Nem bűn-e a te Istenednek, ha te egyetlen szóval megmentheted az életedet, s azt az egy szót nem mondod ki mégse?
Felele Péter:
- Életemet akkor mentem meg, ha föláldozom.
S látván, hogy amaz álmélkodik, imigyen folytatá:
- A halál nem halál az igaznak. Az én uram, a Krisztus mondotta gyakorta: "Aki elveszti e földön az életét énérettem, megtalálja azt; és aki megtartja e földön az életét énnélkülem, elveszti azt." Szavai most is a fülemben vagynak.
- Te ismerted őt?
- Tanítványa voltam.
A tömlöcztartó letevé lámpását, és leüle a kőre, amely Péter lánczának végét tartja vala.
És kérdezé Pétert, hogy milyen ember vala ama Jézus?
Péter pedig felelé:
- Milyen ember lehet az, akiért elhagyja az ember a házát, a feleségét, az anyját, a mesterségét, ágyát, asztalát, mindenét, s követi mint a holdas a hold képét, könyörögvén neki: "Engedd, hogy veled maradhassak!"
- És ti ezt mind megtettétek?
- Nyolcvannégyen. S megtették volna többen is, ha ő engedte volna.
- S mi hasznotok volt benne?
- Mi hasznunk? Mit várhattunk volna tőle, kinek annyi pénze nem volt, amennyin egy verebet lehet venni. Boldogok voltunk, ha mellette járhattunk, mikor ment valahová, s körülötte ülhettünk, amikor tanított; boldogok voltunk, ha ránk nézett; és repesett a szivünk az örömtől, ha megszólított.
A tömlöcztartó elgondolkozva felelé:
- Én is ösmertem kedves arcu s édes beszédü embereket, akiknek szavát elhallgattam volna napestig, de azt nem gondolom, hogy akármelyikért is elhagytam volna az én küszöbömet, az én családomat, szőlőskertemet, fügefáimat, és egyiptomi virágaimat.
- Őérte elhagytad volna.
- Nem hiszem.
- Bizony mondom neked, elhagytad volna. Mert mindaz mulandó, amikhez e földön ragaszkodunk, és mindaz örökkévaló, amikhez ő vezet. Ne hasonlitsd őt a te kedves embereidhez. Azoknak a beszéde hiú mulatság, és üres füst csupán. Ő más volt. Őbenne mindig éreztük, hogy nem ebből a világból való. Az ő lelke átvilágított az arczán, mint a te lámpásod lángja a lámpáson. Más ember is beszél, mond érdekességeket, de idővel elfelejtjük. Az ő szavain mindig éreztük az örökkévalóság illatát. Az ő gondolatait, az ő kijelentéseit, megjegyzéseit, meséit elmondom ma is úgy, de épp úgy, amint tőle hallottam; és aki tőlem hallja, szintén nem felejti el. A római birodalomnak nagy hadserege van: országokat és nemzeteket lehet elpusztitani vele, de az emberi szívből még ez a hadsereg se törölheti ki a Jézus szavait?
És Péter folytatá:
- Mikor ő beszélt, minden bámulva hallgatott. A multunk, a dolgunk, minden ügyünk, bajunk hallgatott, szünetelt; az idő megállt; csak őt néztük, őreá tapadt a lelkünk; a mezei virágok igy tartják arczukat a tavaszszal ragyogó égi nap felé. Az ő arcza nap volt nekünk, és az ő szava az egek zenéje. Láttuk az angyalokat leszállani az emberi szívbe.
- Tehát szép ember volt, erőshangu és eszes.
Péter vállat vont.
- Szép ember? Mi köze a testi szépségnek a lélekkel? Voltak és lehetnek még olyan arczok ezen a földön, mint az övé: lehet olyan homlok, lehet olyan orr, száj, haj, arczszín és hang; mert hiszen az arcz földből való, és a hang is földi. Csak a szemében volt valami... volt valami, amilyen több nem lesz soha...
S Péter búsan nézett maga elé, perczekig hallgatott.
Azután folytatá:
- Emlékezem a nézésére, mikor a sokaságnak beszélt. A Genezáret tava néz igy csöndes éjeken, mikor az égnek holdját és csillagait tükrözi. Emlékezem a nézésére, mikor imádkozott. Soha olyan szeretettel, bizalommal, és alázatossággal nem nézett még emberi szem az egekbe. Emlékezem, mikor gyermeket vett az ölébe és megsimogatta. Minden anya szeme könnybe lábadt a boldogságtól. A beteg meggyógyult, ha ő ráfordította szelid tekintetét, és a halott föltámadott, ha az ő szeme megsiratta. És láttad volna... De te nem tudsz arról, hogy én egyszer megtagadtam őt.
- Tehát mégis.
Péter maga elé nézve, folytatá:
- Az elfogása előtt történt. Megmondta előre, hogy meg fogjuk tagadni. És én szinte megbotránkozva kiáltottam: - "Hogyan gondolhatsz rólunk ilyent, akik téged annyira szeretünk!" - Aztán... még aznap este... egy csekélység... Fáztam, és hogy az udvaron tűz égett, én is odamentem. Egy cselédleány rámszólott tréfásan: - "Te is a galileai népéhez tartozol!" - Én kedvetlenül feleltem rá: - "Ugyan mit locsogsz ilyet!" - Terhemre volt, hogy beszélgetésbe fognak, mikor én nehéz lélekkel virrásztok az én szenvedő uram közelében. Ő a tornácon állott. Már akkor megostorozták. De még oda volt kötözve az oszlophoz. A szolgáló tovább fecsegett: - "De bizony, olyanforma vagy te!" - "Mondom, hogy nem," - feleltem ingerűlten. S egy katona is szólott: - "Magam is mintha láttalak volna vele a kertben." - Amire ismét boszusan feleltem: - "Nem ismerlek se téged, se őt." - Akkor a kakas megszólalt. Rajtam borzongás futott végig. Jézusra néztem. Ő fölemelte sápadt és szomorú arczát... és rámnézett...
Péter elhallgatott. Szeméből kicsordult a könny, és végigfutott őszfehér szakálán.
Aztán folytatá.
- Elkerülhette volna a halált. A kertből megszökhettünk volna, mikor a katonák jöttek. A hivei elrejtették volna, s mehetett volna más országba: élhetne ma is. Vagy ha már elfogták, elítélték, elég lett volna a papok előtt és Pilátus előtt ennyit mondania: Mindent visszavonok, amit tanítottam. Mingyárt eleresztették volna. Hiszen Pilátus látta, hogy ártatlan, a papok meg nem a vérét kivánták, hanem hogy ne legyen az ő tanítása nagyobb az övékénél.
- És nem vont vissza semmit?
- Tudod, hogy meghalt.
- Tudom. Hallottam róla. De legalább te, elaggott jó ember, te ne vesd alá magadat ilyen iszonyú kinoknak. Elvégre... hátha mégis tévedett az a Jézus: elképzelte, hogy ő a Krisztus, és emiatt volt minden szerencsétlensége.
Péter a fejét rázva, csendesen felelte:
- Te mondod, hogy szörnyű meghalni a hóhér kezétől. Láttam már kivégzést. Láttam őt is. De csurogjon bár az én vérem is végig a kereszten, mint az övé, a legszörnyübb kint is kiállom, ha azt kell bizonyitanom, hogy ő igaz ember volt. Ezért elszenvedek mindent. Legfeljebb egy kérésem lesz: az, hogy fejjel lefelé forditva szegezzenek föl. Szenvedni akarok, azért is, amiért a kakas szólott.
- Oktalan ember, - szólott sóhajtva a tömlöcztartó.
És fölemelkedék.
Péter is fölkele, és mondá:
- Gondolod, hogy meghalt volna ő, ha nem tartja vala igaznak, amit tanított? Gondolod hogy én, aki három éven át éltem mellette, nem ismertem meg őt teljesen? Gondolod, hogy egy kedves senkiért százak és ezerek készek a vérpadra lépni, csak azért, mert ő szépen tanított? Gondolod, hogy meghalnék érte, ha csak egyszer is a hazudozásnak csak az árnyéka is átlebbent volna az arczán? Gondolod, hogy meghalnék érte? Egy kedves emberért? Egy kedves álmodozóért? Egy kedves ingadozóért? Egy kétséges teóriáért? Olyan bolond embernek tartasz engem?
Aztán nem beszélt többet semmitse.

És azon éjjel Péterről csodálatosképpen lehullottak a bilincsek, és ő az éjszaka sötétségében visszatért hiveihez.