Végső óhaj

A Wikiforrásból
Végső óhaj
szerző: Ábrányi Emil

Eljő a nap, hogy én is meghalok
Mint annyi más előttem;
S majd nélkülem forog tovább e gömb,
Hová szenvedni jöttem.
Beválok én is, bár lángoltam egykor,
Hideg, halott tetemnek,
S ki életemben annyiszor temettem,
Majd engem is temetnek!

Ha meghalok: - legyen derűlt az ég!...
Virág illatját hordja
Tavasz szellője s csattogjon danát
Madárkák víg csoportja...
A nyomorult is áldja a világot
S találja oly remeknek
Hogy elfeledje minden szenvedését
Ha majd engem temetnek!...

Legyen boldogság, ahol ember él,
Kebel kebelre forrjon,
Barát barátját, kedves kedvesét
Ölelje hittel, forrón!...
Legyen hatása nemesült szavaknak
S jutalma bátor tettnek,
Ragyogjon, égjen, pezsdűljön az élet,
Ha majd engem temetnek.

Gyönyör reszkessen a világon át,
Fakadjon dal az ajkon!
Ne hallja senki, mikor én magam
A végsőt elsohajtom!...
Aki e földön még lélekzetet vesz,
Érezze létét szebbnek,
Siessen élni... és forduljon félre,
Ha majd engem temetnek!...