Végpanasz
| Végpanasz szerző: Tompa Mihály |
Tavasz van... a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én... miként kinyilt virág-
Bokorban a mult évi száraz ág!
A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sír-virágot öntöz könnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!
A kedves él, - de halva nékem ő...
Élő-halottat gyászol életem;
Bús messzeség a gyászos temető,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sírhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!
Aggó szülék hiven karolnak át,
Mégis szememben árva köny ragyog;
Kezet szorít velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!
Az ifju szív egy kurta év előtt
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is... hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!
Hogy rám az ég megnyugvást küldene,
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak, kínom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!... nincs többé mit veszítenem,
Ostor vagy áldás egybecsű nekem!
Mert bár öleltesd újra velem:
Megőszültek az ifju napjai...!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak - mint halálé - csókjai.
Ha megtört a szív nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.
Ah hagyjatok gyászomnak engemet...
Tudjátok: a tavasz ha elvirul:
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgyis földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kín árva gyermekét!