Végítélet
| Végítélet szerző: Jakab Ödön |
Ez a végítélet!
Ez az utolsó számadás,
A törvénylátó, sírbontó idő,
Melyről szent könyvek s próféták szaván
Régesrégóta járt a hír,
Hogy egykor eljövend!
Ez a végítélet!
Tűzbe borult két sarkig a világ,
Nyögnek, ropognak eresztékei
És jajgatás és sírás mindenütt!
Füstös, porfelhős összevisszaság
Gomolyg a régi, földi rend helyén,
Hol rettentők a véres nappalok
És rettentők a véres éjszakák!
A gyászos égbolt mezőségein
Napok szakán nem víg pacsirta szálldos,
S éjjel nem hulló csillag fénye fut,
Hanem üvöltő ágyúk méhinek
Szörnyű szülötti száguldnak tova,
Mint ketreczükből bosszúsan kitört,
Prédára szomjas, bús fenevadak!
Ez a végítélet!
Harczok vihara ássa fel a földet
És bontja, nyitja a sok néma sírt,
S harsányan zengő trombiták szava
Álmos lakóit mindnek fölveri,
Hogy keljenek, mert eljött az idő!
És mozdulnak a szunnyadó porok,
Kinizsi, Toldi felkeltek megint,
S mint hajdanában; most is éppen úgy
Állják a dúló vész forgatagát,
Rendíthetetlen kőszálak gyanánt!
Ez a végítélet!
Ez az utolsó számadás,
Mikor mérlegre megy jó és gonosz,
S igaz jutalmát mindenki elveszi.
Csak rajta! rajta! Zúgjanak tovább
A végítélet borzadalmai:
Nekünk rettegni nincs mitől!
Ti rettegjetek, rablók, gyilkosok,
Ti kúfár lelkek, szennyes banditák,
Ti rettegjetek a törvény előtt!
Nézzétek, vége sincs még a viharnak.
Még el sem ültek a bősz elemek,
S véres tagokkal, büszke homlokával
Már is tündöklő fényben ott ragyog,
Vitéz, babéros daliáival,
Az Úristennek jobbján a — magyar!