Vándor czipó
szerző: Arany János
Kinek nyúlfarknyi a reménye
S többé se' kér se' vár sokat:
A multban él, ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
– Mint rongya közt egy vén szipó[1] –
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor czipó.
A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk ujra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért...
Tanulság: egy vándor czipó.
Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
„Megyek – kiáltám – vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!”
Ma fizetés-nap; húsz forintra
Jut húsz krajczár "proporczió":
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja... egy vándor czipó.
Mondám s tevém; – a dél-ebéd már
A nagy országuton lele;
Se baj! kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!... hátha rablók...
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőbe minden elfért:
A gárdrob és vándor czipó.
Egy bot talán jó volna mégis –
Ahol egy tört „lógó”-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél; de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a „bércznek!”
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándor és vándor czipó.
Kérdik: ki és mi? hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz' ő, s azt mondja: dászkál,
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élcz megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jólesik a vándor czipó.
Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Bucsút köhintve, megiramlva –
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös „ivó”:
Ott deszka-pad lapít deszkává,
S párnám csak a vándor czipó.
Hanem a szép táj bűvöl így is,
Oh, ifjú könnyedvérüség!
Ím ott dülőnkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, szikla-völgyben, fa kupával
Csurgó kinál, oly csábitó!
Az útas keble megtelik... de
Bezzeg fogy a vándor czipó!
Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz utam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontul, – visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, mint lomha sertés,
Fertőzik az ecsedi tó;
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyü a vándor czipó.
Egy híd mögül hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: „Utlevél?”
Az nincs bizony, – de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az isten áldja! elbocsátott,
Lévén maga, mint neve, Jó:
Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg”
Körmébül vándor és czipó.
Égő homokban, itt a „város”, –
Amott a nagy kollégyiom
Hátall ki, mint szamár a nyájból:
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy útczán (neve is „Csapó”);
Pénz nincs, kerűlöm a „kenyér-sort”:
Pedig hol a vándor czipó!?...
Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már utban egy egész hetem; -
Itt pap lakik, tán könyörűl is:
Bezörgetek – nem tűrhetem!
Elborzadék... ha rám rivallna:
„Pusztulj, csavargó, naplopó!”
S lekaptam újjom' a kilincsről:
„Adj lelket még, vándor czipó!”
Elérem végre a szülő hont;
Fedd és gunyol rokon; barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzém üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhanczból nagyapó,
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor czipó.
- Megjegyzés
- ↑ Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. (Arany János jegyzete)