Utókúra

Utókúra
szerző: Tóth Árpád

       Mihály egy pillanatra megállt a hegyoldalban. Homlokára gyűrt zsebkendője hűsen és lágyan reszketett izzadt, fényes csuklóján. Gyönyörködve nézte a mellőle elébbsurranó asszonyt, aki már az erdő árnyékába jutott, s most hirtelen visszafordult felé. Fehér blúzán kövérkés, ernyőemelő karja mozdulatától íves, nyúlt ráncok verődtek a hónaljba, mutatva emlői felső, lágy vonalát, míg mellén szapora váltakozással simult feszesre s torpant völgyesre a könnyű, vékony kelme. Hegymászó botja felső fele kiferdült az erdő árnyékának illatos és setétítő testéből, s a háncsától frissiben megfosztott botvég zöldesen szikrázott az augusztusi verőben. Az asszony csúfondárosan kiáltott le Mihályra:
- Adta lomha hegymászója, hogy elmaradt!
       Mihály kissé félszeg, ijedt, nagy lépéssel lendült az asszony után, s amint az erdő friss árnya átölelte gyors mozgástól, hévségtől s nagy és beteg szerelemtől ellankadt és tüzelő törzsét, a nyakába fuvintó erdei hűvösségtől boldogan gondolt a közel-percekre, amikor sűrűn álló mohos törzsek közt kell átszorongniok. Alacsonyka lombok csapódnák majd az álluk alá, s a görbe fagyökerek közt megzökkenve össze-összesimulnak a vállaik. S most, míg tágra nyitott lábszárakkal loholt az asszony után, s erősen össze kellett szorítania meleg száját az előretörő, vad lihegés ellen, egy pillanatra eszébe jutott, mily őrület volt a kirándulásra vállalkoznia, aztán halkan, gyerekesen rikkantott egyet, hangja rekedtes volt, de jólesett a jókedve, s az asszony vállaira nézett.
       Egy éve látta először ezeket a vállakat. Unatkozva ült akkor egy barátja szalonjának a sarkában, tenyere lomhán pihent egy japán asztalka fekete lapján, s egykedvűen nézte az asztalra applikált gyöngyházas szárnyú madárkákat, melyek mintha az ő petyhüdt tenyere alól röpülnének az ében éjszakába. (Akkoriban halt meg egy kedves, régi iskolatársa, gyenge tüdejű, s Mihály félt, s szeretett volna szerelmes lenni.) Tekintete a zongoránál ülő nő vállaira tévedt. A kottán éppen akkor fordított egyet egy ellenszenves úr, s úgy tetszett a félhomályban, hogy plasztronos melle és felsőkarja hozzásimul az asszonyhoz. Az asszony hirtelen felállott. Vacsoránál szemközt ült Mihállyal. Fél óráig tartott-e? két óráig tartott-e? A csemegét vigyázva ette, de a meggytől kékpiros színű lágyacska szája mozgásában volt valami mohóság. Mint egy rossz asszony szája ─ gondolta Mihály. Szerelmes lett az asszonyba, s ez kacérkodott is vele. Aztán Mihálynak hidakat kellett építenie az Alföldön, mocsarak közt, esti, füstös rőzsetüzeknél ült, nagy mulatásokon dőzsöltették végig, egy táncosnő miatt párbajba keveredett, s a vizenyős levegő ágyba döntötte. Reggelenkint furcsa érzései voltak a mellében, s türelmetlen mozdulattal nyúlt az éji asztal márvány lap ja felé vízért vagy helyi lapért, melyet kosztadónéja odakészített neki. Az asszony sokszor eszébe jutott a helyi lap silány szerelmes verseinek olvasása után vagy mérnöktársaitól hozott pesti aktképek nézegetésekor. Sokáig kellett a hátán feküdnie, s néha őrületesen kívánta, csak egy percre, az asszonyt, aztán meghalhat. Délfelé, mikor fehéren dőlt be a napfény az ágyára, csodálkozott a reggeli dolgokon, s nem tudta maga elé képzelni az asszonyt. Nehezen gyógyult, a munkát abba kellett végképp hagynia, s lázas álmaiban sokszor látott csonka hídoszlopokat szomorúan egymás felé meredni. Utókúrára fürdőbe küldték, kissé hűvösebb időjárás volt, mint idényenként rendesen, eleinte sok vért köpött, aztán kellemes lustaságú, lanyha reggelei voltak a párnái közt, s mikor ki volt szabad járnia, mohón vizsgálgatta a környékbeli középkori romokat. De nem szívesen tévedt a messze, rengetegbeli, magányos nagy tisztásokra, s ha a kígyókról hallott, úgy megborzadt, hogy fájdalmat érzett. Lázálmai egyre megújultak. Egy éjszaka furcsa szerkezetű vastengelyen feküdt, oldalra fektetett fővel, s körülte, nagy messzeségben, színes káprázatok, tapétamintához hasonlatosak, keringtek lassan, szédítően. Reggel bágyadtán ébredt, egy leszakadt gombot ingerülten keresgélt, a kávéját későn hozták, s mikor lement a verandára, a lépcsőfokok csikorgását őrületesnek találta. Lent találkozott az asszonnyal, aki nagyon megörült neki, s délutánra sétára hívta. Mihály érzéki vágyódása eddig nem ismert erővel vetett lobbot, s emellett furcsa elérzékenyüléseken kapta magát. Az asszonynak a kesztyűi érdekelték, s hegyes szemszögleteit csendes gyönyörűségű és elfinomult figyelemmel nézte, mint esténként aláfordult fejjel a bútorok filigrán lábait szokta, s a langyos páráknak kitárt ablakon át az alkonyodó hegyeket, melyekről pufók oláh-szekerek cammogtak a falu felé nagy lassúsággal. Szerelmet kell vallania az asszonynak, csókra gondolt, a kirándulás délelőttjén tervezgetve járt a napos fák alatt, régi biztatások jutottak eszébe, egyszer sem köhögött.
       Beértek az erdőbe, a szélső tölgyfa magasan libegő alsó levélbokrétája felé felágaskodott az asszony, elnyúlt derékkal, s ernyője kampójával akart leverni néhány csillogózöld, friss karéj zatú levelet; a férfi segített, kezét meghorzsolta az öreg kéreg, az asszony gondosan, félig leeresztett pillákkal, aggódva csúcsolt szájjal nézett a vérző kézre, s a maga apró zsebkendőjét adta oda, bekötni. A zsebkendő illata tette, a férfi hirtelen gerjedéssel nézett az asszonyra, fekete, csillogó szemekkel, melyek alatt ferdén lefutó poros ránc hajlott simára borotvált álla felé.
─ Szeretem ─ mondta hirtelen az asszonynak, s nagyon egyszerűnek gondolta a dolgot. Az asszony kacéran suhant előre a setét fűben, nem szólt s az első napos tisztáson graciózusan kigöngyölt egy könnyű pokróctekercset, s letelepedett. Lába az ikrákig kinyúlt szoknyája alól. ─ Melléülhetek? ─ kérdezte ügyetlen hangon a férfi, az asszony nem válaszolt, egy virág után nyúlt, sötétvörös vadszegfű volt. Mihály nagyon fáradtnak érezte magát, a régi búskomorság rohanta meg. A fák közül egyszerre nők és férfiak jöttek, egy fiatal jogász hangos „áh" kiáltással, mélyen lendített kalappal üdvözölte őket, s bizalmasan az asszony mellé heveredett, aki a kalapja levételével bíbelődött, s a kalap karimája alól csak piros, telt szája látszott, melybe mintha beleszúrták volna az ajkak közé szorított csillogó gombú kalaptűt. A társaság egy angol vendéget kalauzolt, a kövér doktorné az angol tiszteletére fekete blúzt vett magára, s egy vasalt, pelyhes úr heves, rossz angolsággal magyarázgatta a vendégnek a közeli romok stilusát, s egy teniszgolyóhoz hasonlatosnak találta a román oszlopok alján gombolyodó kőlevél-díszeket. Egy karcsú, csúnya leány kedveskedve osztott szét néhány rúd csokoládét a társaság tagjai között, Mihály oldalt ült, neki nem jutott, a csúnya leány mentegetődzött, törzsétől messze tartott kezében reszketett az ezüstpapír, s ezalatt átlátott Mihály az asszony párnás arcára, melyet épp a szemöldök magasságában metszett át a csokoládés papír ezüstös, rezgő szélének vonala. Az asszony hirtelen Mihály felé fordult, s ez zavartan nyúlt belső zsebébe, mintha a tárcáját keresné. Elővette a tárcát, kinyitotta, legfelül az anyja levele volt, a napokban kapta, pénzt kért az öreg, magányos asszony, aki otthon betegeskedett szobájában, régi lapokból kimetélt képek s a gondosan tisztított rezű függőlámpa alján libegő selyempapír-cifraságok csendjében. Mihálynak eszébe tűnt az imádkozó, nagyotváró anya, az otthoni párnak, melyek gyermeki lihegéstől voltak fülledtek, s az anyja sírása a zúgó akácok alatt, mikor egy szeles tavaszi napon sárkányozás közben Mihályka a csalános árokba zuhant. Tévetegen nézett végig a víg csoporton, kiválasztott közülök egy intelligens arcot, mit gondolhat ez róla? S mit gondol róla az asszony? Önmaga előtt is úgy tűnt fel, mint az arabs mesék kalifája, aki hűs vízbe mélyeszti alá arcát néhány pillanatra, s évtizedeket él át azalatt, napsütéseket, csókokat, s mikor újra fölemeli a fejét, furcsán, bódultán néz a levegőbe. Következetlen, váratlan szavain sokszor elámultak, hebehurgyaságaitól jómaga is sokszor visszaretten. Most is, ez a kirándulás... Ez az asszony sohse fog szerelemmel nézni rá. (Valaki hangosan dicsérte a tájat.) Ezek őrá is úgy néznek, mint az erdőre, lokálszíneket látnak, zöld fákat, fekete ágakat, s vakon nevetnek, ha valaki violás tónusokat mutat nekik a lombok közt. Violás tónusok - nevetett, s egy rabszolga hátára gondolt, melyet egy híres új képen látott, s melyen violásak voltak a korbács nyomai, felemelkedett, felhúzta a felöltőjét, az asszony szemében gúnyos szánakozást sejtett, a fákon hangos szél zúgott át, hirtelen esni kezdett. A könnyű permetegben, a csapkodó fűben nevetve osont lefelé a társaság. Mihály elmaradt, megcsúszott, könyökkel egy fának zuhant, bal lába oldalt kaszált, nevették, az asszony kacaja ezüstösen és élesen csengett. Mihály a vacsoránál, a nagy villa verandáján, nagyon levert volt. Sok bort ivott, beszökött a szobájába.
       Kilenc óra lehetett, messze énekeltek, s ő az ágyban az anyja kézsimogatását kívánta, szelíden nézte a szemközti falon a sötétkék, primitív pingálást, az egyik rózsa alsó szirmán elcsordult a festék. Aztán hirtelen elkeseredéssel szidni kezdte magát, átkozta az asszonyt, s a másik pillanatban, félálomban, a karjai közé képzelte vigasztaló, meleg testét. Mélyen és csendesen aludt, hajnal felé hirtelen felriadt. Úgy rémlett, mintha valami dörrenést hallott volna. A világosodó ablak felső jobb szögletéből sötéten nyúlt alá egy közeli fa vékony, reszkető ága. Mihály tág szemmel meredt a párás hegyekre, reszketett. Ebben a pillanatban tisztán hallatszott egy új, hatalmas dörrenés. Kiugrott az ágyból. A hibás, hirtelen ugrás miatt fájó rándulás húzta össze csupasz jobb lábát, gyorsan kapkodta magára ruháit; míg nadrágját fölcibálta, féllábon táncoló vén diákhoz hasonlított, aki fél az elkéséstől. A kék kancsót kiemelte a mély tálból, sajgó nyakszirtjére vizet zuhintott, s nagy markolásokkal, sietve tapasztotta arcához a piros rojtú, durva hoteltörülközőt. Gallért nem tett fel, felöltőjébe burkolódzott, melynek alsó szöglete poros lett, mert míg jobb karját sietve a felöltőjébe dugta, ennek szárnyai bő redőket vetve a padlatig fittyentek. A folyosón egy ijedt szobalány rohant vele szemközt, fehér mosdótálat hozott, a bágyadt gázlángnál aranyos fényesség reszketett borzas haja szélén, fehér előkötője egyik válláról levált, s petyhüdten ázott a véres vízben, mely a sietve vitt tálból hirtelen félreloccsant. Mihály elakadt lélegzettel kérdezte: mi történt?
─ A Kalotayné nagyságát lelőtte az ura, jaj, nagyságos úr, és nem kapni jeget. ─ Elrohant. Mihály, nem tudta meddig, a nyirkos falnak dőlt, aztán letámolygott, miért? azt se tudta. A portás részleteket mesélt néhány éjjeli pincérnek. A fekete frakkok fázósan bújtak össze. Az asszonyt szeretőjével kapta rajta a váratlanul megérkezett férj. Az udvarló nevét többször is kimondták. Mihály nem ismerte. Elindult az első, széles sétaúton, lecsüggő fejjel járt, s egyszerre csak künn volt a fürdő alatt, a falu tövében. Messze egy fűrésztelep hajnali lármája zakatolt, a deszkalapok rekedtes süvítessél sírtak a gépek kései alatt, s a telep villanylámpásai körül fényes páragyűrűk remegtek.
       Mihály mellett két kis gyermek futott el, a nagyobbik elöl ugrándozott, dalolt, két apró rozskenyeret ritmusra vert össze, mintha cintányérozna; a kisebbik egészen fekete ruhácskában ballagdált, s a szürkületben csak a ruháján valahol oldalt lógó batyucska sejtelmes fehérsége látszott. Mihály megrezzent, megállt, nagyon fáradt volt, leült az útszéli, éji nedvességtől nyirkos kilométerkőre, a levegőben nagy fekete madarak suhantak át. Fázón húzta össze a kabátját, köhögött, bólintott, mosolygott, a pirosló hajnali világosságban pirosak és áttetszőek voltak a kezei, míg szájához emelte a zsebkendőjét, mely puffadozva lengett a friss hajnali szélben, s melyen megcsillanó kerek foltban folyt el az alácsurgó fekete vér. Mihály ledőlt a nedves fűbe, egy percig maga fölött látta két hosszú fűszál dárdás, setét sziluettjét, de mintha valahol messze remegtek volna, nagyon messze, szédítően. Szekeres parasztok vitték vissza, s utánahalt az asszonynak.