Ugrás a tartalomhoz

Tragédia

A Wikiforrásból
Tragédia
szerző: Bányai Kornél
Nyugat 1925. 2. szám

Vágyak csikarnak tehetetlenül páncélos ég takar
testem vonaglik ülök itt gazokba szórt szirom.
Irtóztató setétség reng a rádiós terekben és
ordítva rám ugrik az Orion.

Alighogy élek ó jaj vaskenyér és ezüst víz között
rontom magam s a világot csak szemmel élhetem!
Testembe dőlve látom menny arany porában óriás
víg gyermekek golyóznak szüntelen.

Egy pillanat és minden elvonúl pálmák füvek fenyők
pezsgős habokban szigetek zöld fény a sarkokon.
Rám zúdul városok kőarca Gorgóarc bűn és erény
a hús mi sajgó húsommal rokon.

Pincék zokognak tornyok bonganak s megvillan most a föld
alatti gyors embermadár hol nemrég karvalyok
vijjogtak s így elémbe tűn mi van mi él de hasztalan
minden lehetnék és csak én vagyok!

Ó látom lángoló selyembe és havas rongyokba csók
csillagzenéje búg s ezernyi hervadt arc hörög.
Tenger vihar dörömböl tánc szimfóniák és csöndesen
szú kattog rég behorpadt sír mögött.

Mindent ölelve semmisem vagyok rossz sorsom egy marék
véres göröngy mit láng emészt vágy sújt és csupa kin.
De dől az ég nem lát szemem s minden leszek szétáradok
testem behullt kettős nyílásain!