Tihanyi Pista ebédel
| Tihanyi Pista ebédel szerző: Gárdonyi Géza |
Van nekem egy unokaöcsém. Vidéken plébános. Szép időben néha átkocsizok hozzá. Tihanyi Pista szeret kocsin járni. Elvittem hát egyszer magammal őt is. A plébános ott tartott bennünket ebédre. Éhesek voltunk. Maradtunk.
A papbácsi odaültette Tihanyi Pistát maga mellé.
Hozzák a levest. Én éppen Pistának meritenék, de a papbácsi rám szól:
- Micsoda? Ilyen nagy legénynek is merni kellene még? Merit ő maga is.
Tihanyi Pista csakugyan nagy legény volt már. A tizedik esztendőbe lépett. Hát belenyugodtam.
Veszek hát levest magamnak. Aztán a papbácsit látom, odatolja a tálat Pistának.
A tálban bableves van. Pista szereti a bablevest. És már alig várta, hogy ehessen.
Hát csak merit és merit a világon mindenről megfeledkezve. Ahányszor merít, végigcsordul a leves a fehér terítőn. Aztán úgy teleszedi a tányérját, hogy mihelyt a kanalával belenyúl, a leves onnan is kicsordul.
Jaj de szégyeltem.
Hanem Pista bezzeg nem szégyelte.
Ahogy a kanala a szájához ér, észreveszi, hogy a leves forró. Lecsapja a kanalat az asztalra és uccu, elkezdi a fujtatást. Mint a kovács fujtatója úgy fujtat.
Erre azt mondtam neki, hogy észrevegye illetlenségét:
- Vigyázz, le ne fujd a tálat is az asztalról!
De rá se hederített, hogy mit mondok. Otthon bizonyára megtanították arra, hogy a levest fujni nem illik. Pista azonban alighanem azt hitte, hogy ez a tanítás csak otthonra való, nem mikor vendégségben járunk.
Hát Pista csak fujt tele pofával, mint valami trombitás.
Mikor aztán félig lehült a leves, Pista televette a kanalát és zsupsz, beöntötte úgy, hogy a szája két szélén folyt lefelé. Csámcsogott, mint a malac a moslékban és oly dühös sietéssel evett, mintha otthon sohse evett volna eleget.
Nem tudta, hogy a kanalat csak félig illő megmeríteni. És akármilyen éhes is valaki, lassan egyék.
Én majd elsülyedtem szégyenletemben.
Következett a marhahús. Marhahús és zsemlyemártás.
A zsemlyemártást nagyon szerette Pista. Megfogta hát a mártásos csészét, s úgy kifordította a tartalmát, hogy a papbácsinak semmi se maradt. Utána kikeresett a tálból egy nagy darab csontos húst s olyan hirtelen rádobta a villáról a mártásra, hogy a mártás szertefröcskölt.
- A papbácsi csupa kiméletből nem mutatta, hogy megbotránkozik Pista viselkedésén. Inkább tréfára fogta a dolgot és azt mondta:
- Ejnye kis legény, de jó az étvágyad!
- Meghiszem azt! - felelte Pista teli szájjal.
Beszélhetett Pistának. Nem értett az semmi célzást.
Gondoltam, talán a következő ételnél már nem tesz csúffá, akkorra jól lakik.
Hozzák a rántott csirkét.
Most már nem engedtem, hogy Pista vegyen, hanem azt mondtam a papbácsinak:
- Pista azt a részt kapja, amit én adok ki. Tudom, hogy az ilyen gyerekek mit szeretnek.
A papbácsi nem szólt ellene semmit.
Odaadom Pistának a szárnyát.
A papbácsi kiveszi a máját.
Pista összehuzgálja a szemöldökét és sírásra fakad.
- No mi a bajod?
- A papbácsi, - mondja sírva, - a papbácsi megeszi a májam!!!
És az én szégyenletemre így folyt tovább az ebéd.
Ebéd végén Pista hintázni kezdett a széken. Én csak integettem:
- Pista ne hintázz. Nem illik.
De hiába.
A vége az lett a mulatságnak, hogy a szék hátrabillent. Pista ijedtében belekapott a terítőbe és lerántotta magával az egészet.
Pohár, tányér, üveg, minden összetörött.
- No, Pista, - mondottam mikor megindult velünk a kocsi hazafelé, - ha akkor ennél megint, mikor én viszlek valahova vendégségbe, tudod-e mikor ennél?
- Mikor?
- Soha többé ebben az életben!