Tej

Tej szerző: Somlyó Zoltán

Egyhelyt áll tavaszi fényben
a tejszinü reggeli lég.
Nem, nem lehetek tunya én sem,
már pörg a sok uccai nép.
Fölkelni! öreg csont, vak álom,
vidulni az élet szemén!
Jaj, szebb a világ, mint az álom,
már későn, de elhiszem én.

Lent szaglik a friss, üde harmat,
a vérszülte, friss tejital.
A cinköcsögök hasa fénylik
és az égről a nap lerivall:
Tej, tej foly a zsenge mezőkön,
tej, tej a nagy izmos világ!
A tej csupa áldott fehérség,
csupa vér és csupa virág.

Tetején tejüvegből nagy ernyő:
ott a vásárcsarnok liheg.
Kölöncbe szorítva gyümölcsök
és pattogó, friss kenyerek
fölpúpozott kis talyigákon:
hadi tűzbe futó kocsisor…
Tej, tej foly e hosszu világon
s vért indit ez isteni bor.

Odébb malac oldala tátong,
mint rózsa, oly rózsaszinűn.
Kis borjak gerince fejérlik,
mik híztak e drága nedűn.
Tej volt, mi most csontja velőnek,
tej és vér: piros szín és fehér.
Tej a forrása minden erőnek,
mely földtől az égig felér.

Én is: anyatej tagadottja,
én is tejes ízt siratok…
Nincs gyermekem, nincs feleségem,
tejet csak búban ihatok.
Tej, forró folyam, tüzes áram,
nyugalmas elszenderedés:
csurogj be fakult ereimbe,
tej, szenderedő feledés…