Törj össze mindent...
szerző: Komjáthy Jenő
Törj össze mindent, ifju szellem,
Hogy ne maradjon kő kövön!
Lerontani e természetlen
Világot óriás öröm.
Bontsd szét izekre, éles elme,
A hazugtestü látszatot;
Minek nincs magva, nincsen lelke,
Tépd össze, legyen átkozott!
Gyülöld a múltat, hősi lélek,
Előre nézz, csüggj a jövőn!
Megkövesült, ki visszanézett,
De Lót haladt bizton, dicsőn.
Rombolj, pusztíts, dúlj össze mindent,
Ami élősdi, korcs, beteg,
Mi nem érez magában Istent,
Mi mástól nyert fényt, életet!
Utálat, undor nézni néked
A gépi lények ezreit.
Ember, hogyan viselje képed,
Akit költészet nem hevít?
Egymáson és egymásból élnek,
Egymást emésztik, szörpölik,
Zsarnok, lakáj, hiéna, véreb...
Egymást teremtik és ölik.
A sok falánk, lélektelen test
Egymásra hogy rohan mohón,
A sok vandál, vérszemü hentest
Nem nézheted te álmodón!
Itt minden rombolásra lázít
És lázadásra ingerel:
Mintsem tovább hordozza láncit,
A szellem inkább égjen el!
Enyésztő láng nem szebb-e vajjon,
Mint ami aljasan tenyész?
Bukó hős, mint barom az almon?
Különb-e a tűznél a penész?
Ne higgy te lassu haladásba,
Filisztereknek hagyd e tant!
Természet örök újhodása,
Miből minden nemes fogant.
A régi rossznak foltozása
Nem nyerhet örök életet;
Csak az a kornak messiása,
Ki szívben újjászületett.
Lélekben újjá, önmagából,
Megistenült lény, önvilág,
Egy szikra Isten homlokából,
Föltétlen új, remek, csodált.
Előre hát, te Isten-ihlett,
Kit lelki szomj edz és gyötör,
Emelj, ragadj magasba minket,
Téged követni szent gyönyör!
Teremtsd újjá ez ó világot,
Lehelj dicsőbb lelket bele!
Magányod kincseit kitárod:
S benépesül a föld vele.
Ó, gazdagítsd e kolduslétet
És örökítsed a jelent;
Meghódol itt minden tenéked:
Ó, hozd le, hozd a végtelent!
Jövel, jövel, te büszke korszak,
Mely a szellem szavára kél!
Ledönteni e léha, korhadt
Világot óriási kéj!