Tömörkény (Móra Ferenc)
| Tömörkény szerző: Móra Ferenc |
A SZEGEDI BOHÉMEK EMLÉKÜNNEPÉN
Kit már egy éve, hogy temetgetünk,
Kihozott íme hozzád, elnökünk,
A mélabúvá enyhült fájdalom
E bujkálós napu vasárnapon.
S míg fejfádra rózsáink szirmai
Lágyan kopogva fognak hullani,
Szívünk rád hangos zokszóval borúl:
Nem jól van így sehogysem, elnök úr!
Hisz láthatod, vagyunk, vagyogatunk,
Csaljuk az élet mázával magunk,
Esik még néha csöndes vígalom
A Tisza partján esti hajnalon -
De hej, napod reánk már nem ragyog,
S mi nem vagyunk önfényű csillagok
S a halászcsárda »összes termei«
Se tudnak már jókedvet termeni.
Sürűn megdöccen a fanyar derű,
Unott borunknak íze keserű,
S ha koccan is az éltető pohár,
Annak sincs vidám muzsikája már.
A szó lehet sok, az ötlet keves,
S verébül száll, nem pilleként repes,
És ha megzendül valahol a húr,
Az is azt kérdi: hol az elnök úr?
Az ám, még az elébb itt köhögött,
Úgy látszik, egy kicsikét kiszökött,
Keze helye még itt az asztalon -
Ej, de soká jön, hova bújt vajon?
Ó játszi tréfák drága mestere,
Aki elbujtál sírod gödribe,
Mért tetted ezt a rossz tréfát velünk,
Hogy egyre sír belé szivünk, szemünk?
Hisz Isten tudja, igazad lehet,
Hogy itt kerestél nyúgovó helyet,
Ahol az álom olyan szép fehér,
S benne az élet szennye el nem ér,
Se írigy ellen, se álnok barát
Rád nem köszönti epés poharát;
Mind tiszta szivü, aki idejár:
Méhecske, fecske, katicabogár.
Tán jól teszed, ha magadra vonod
Rejtőzködőn virágos paplanod,
Mit a teremtő Isten keze szőtt -
De ládd, mégis csak szebb volt ezelőtt,
Mikor mint a tavaszi lehelet,
Dudorászva jártál a föld felett,
Áldást, derűt, jóságot hintve szét -
Ej, minden elmult, a jó reggelét!
Azóta olyan minekünk Szeged,
Mint gyűrű, melybül a kő kiesett,
Lány haj, melyből kihullt a pántlika.
Azóta más fodrot vet a Tisza,
Azóta ül köd a cigány soron,
Azóta hizik utjain a gyom,
És együgyűen, árván tévelyeg
A Kárász utcán Halbőr Förgeteg.
Azóta... ej, a zokszóból elég:
Új csillagokat ringat új mennyég,
Könnyező szemre jön majd nevető,
Uj temetőből lesz ó temető,
Futnak az évek a holtak felett,
Száraz babér takarja majd neved -
Nekünk mindig frissen fog sajgani,
Hogy »az elnök nem kiván szólani«...