Tóth Árpád összes versei
| Tóth Árpád összes versei szerző: Bálint György |
Ünnepi elfogódottsággal tartom a kezemben Tóth Árpád összes verseinek kötetét. Ennek az érzésnek első forrása a személyes emlék. Ismertem Tóth Árpádot, és bár az ismeretség nem tarthatott tovább egy-két évnél, mégis úgy érzem, gazdagabb lettem tőle egész életemre. Nagyon kevés emberrel vagyok így. Tóth Árpád ezek közé tartozott, és most, hogy összegyűjtött verseiben lapozgatok, előttem van különös, átszellemült mosolya és néhány apró mozdulata, melyekben összefoglalódott egész rendkívüli lénye.
De ünnepi pillanat ennek a könyvnek a megjelenése más, objektívebb és nagyobb szempontból is. Most, hogy minden verse így együtt van, most látjuk igazán: milyen nagy volt ez a költő, aki közöttünk járt, tragikusan rövid ideig, hogy időnként egy-egy verssel ajándékozzon meg. Ezekről a versekről csak most, hat, tizenöt vagy huszonöt évvel születésük után állapíthatjuk meg igazán, hogy halhatatlanok. Szemmérték, perspektívaérzék kell ehhez is, mint minden ítélethez. Első megjelenése után közvetlenül sok vers tesz hatást – de mi lesz a legtöbből, ha néhány év múlva újra a kezünkbe kerül? Évek kellenek hozzá, hogy a halhatatlanságot megállapíthassuk.
Kevés vers maradt Tóth Árpád után. Három kötete jelent meg életében: a Hajnali szerenád, a Lomha gályán, az Öröm illan és egy, a Lélektől lélekig, melynek már csak a korrektúráját láthatta. E négy kötethez fűzte most Szabó Lőrinc odaadó és lelkiismeretes filológiai kutatómunkájának eredményét: vagy 150 Tóth Árpád-verstöredéket, kis papírfoszlányokra ceruzával jegyzett remekmű-darabokat. Időrendben követik egymást a könyvben a versek. Alighogy olvasni kezdjük őket, egy másik világba jutunk, valami egészen magaslati helyre, ahol nagyon tiszta és ritka a levegő, és a kék ég olyan, mintha üvegből volna. Végtelen frissesség, éteri könnyedség, alpesi tájak hűvös és mégis mámorosító szellője árad ezekből a versekből, különösen Tóth Árpád utolsó éveinek végsőkig tisztult és nemesedett terméséből.
Formaművészet – ezt a szót ma gyakran kicsinylő mellékértelemmel használják. Akik így beszélnek, nem tudják, hogy minden igazi művészet formaművészet. Mennél igazabb, mennél emberibb egy műalkotás, különösen a zenében és testvérében, a költészetben, annál tökéletesebb „formai szempontból” is. Ember és kifejezés; tartalom és forma oszthatatlan, elválaszthatatlan egységet jelent a művészetben. Tóth Árpád valóban csodálatos művésze volt a formának – és éppen ezért volt csodálatos költő e szónak mélyen emberi értelmében is. Alig van még egy költő a magyar líra történetében, akinél a gondolatok és érzések oly tökéletesen és maradéktalanul szublimálódtak zenévé, mint Tóthnál. Két szorosan összetartozó vezérmotívuma van egész költészetének: az elmúlás és az öröm. A múló fiatalság, a múló szépség, a múló élet fájdalma húzódik meg minden Tóth Árpád-vers mélyén. És szemben áll ezzel, mint egyetlen vigasztaló, a „perc… a horatiusi, a goethei, baudelaire-i megfoghatatlan pillanat, a pillanatba sűrűsödött és rögtön elpattanó örökkévalóság” – mint Szabó Lőrinc mélyenjáró, szép bevezető tanulmányában írja. Igen, Tóth Árpád egész költészete tulajdonképpen egyetlen nagy és többé-kevésbé reménytelen vágyakozás, valóban goethei „verweile doch" kiáltás az öröm tűnő pillanata felé. „Az öröm illan, ints neki” – írja Tóth Árpád egyik legszebb versében. És amint élete hanyatlik, úgy homályosítja költészetét egyre észrevehetőbben és erősebben valami nagy, ösztönös elkomorulás, valami mély, tiszta és szubtilis szomorúság:
Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.
A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél,
Az ördögszekér megáll az uton
És feljajdul a szél.
Az élet mindennapi megújulásába, a hajnalba is szomorúság, rezignáció vegyül már. Néhány részeg, dionizikus pillanat után:
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Aranycsókot egy munkáslány kezére…
Tiszta zene ez, melyben bonyolult érzések oldódnak fel. Minden Tóth Árpád-vers ilyen: a tartalom valami egészen csodálatos, nehézséget nem ismerő, spontán könnyűséggel patakzik bennük. Úgyszólván minden költőnek vannak hibás, kisiklott, félresikerült versei. Tóth Árpád kivétel: ő nem írta meg a rossz verseit. Csaknem minden verse egyformán tökéletes. Ma már tudjuk, mit jelent a magyar irodalom számára ez a költő, akinek helye a legnagyobbak között van.
Újonnan felfedezett versei és töredékei új kincsei irodalmunknak. Nagy irodalomtörténeti elismerés és hála illeti értük felfedezőjüket, Szabó Lőrincet, a kötet szép kiállításáért pedig az áldozatkész kiadót, az Athenaeumot.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!