Szerző vita:Ábrányi Emil

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A költőt bemutatja:[szerkesztés]

Schöpflin Aladár: Ábrányi Emil

Ábrányi Emil abban a költői nemzedékben érkezett az irodalomba, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» megrovó jelszavát kitalálta. Az e nemzedékből való költők nagyobb része ugyanis azzal igyekezett Arany lenyűgöző hatása alól szabadulni, hogy az ő gyökerességével, specifikusan magyar képzet és képkincsével és a népköltészethez visszaforduló verstechnikájával szemben az európait, az egyetemes műveltségből vett képzet és képkincset, a szaloniasan választékosat és a verselésben a jambust hangsúlyozta. Reakció volt ez Arany Jánossal szemben: a fordított hatásnak ez a jelensége gyakran előforduló, bár kevés figyelemre méltatott jelensége az irodalmak történetének.

Ábrányi költői stílusára és az élettel szemben való állásfoglalására a Byron-Hugó Viktor-féle életforma volt döntő hatással. Az a költői ideál, amelyet ő magában megvalósítani törekedett: a patetikus költő, aki úgy teszi le szerelmese lábához a szépségét és erényét zengő verseket, fél térdre ereszkedve, mint a választékosan kötött kamélia-bokrétát, aki a szabadságért és az emberiség ideáljaiért, az erkölcs fenséges eszméiért való rajongó lelkesedését, hazafias lelkesedését, a zsarnokság elleni gyűlöletét széles gesztusú retorikával, díszszólamú frazeológiával, messzire csengő szavakkal, elegáns ritmusokkal és gondosan összehangolt rímekkel hozza a világ tudomására, szorongó tekintettel, az emberiség örök nagy fájdalmától átszellemült arccal nézi a világ dolgait s közben nem irtózik némi diszkrét affektációtól, sőt excentricitástól sem. A megjelenés eleganciájára sokat ad és gondosan ügyel pózainak választékos szépségére. Alapeleme a deklamáció: szerelmi verseit olvasva is nem az jut az ember eszébe, hogy énekelni, hanem az, hogy szavalni kellene őket. Ábrányi egykor híres Margit-dalai a szerelmi retorika termékei. Nem az egyéni szerelmet, a költő saját különleges viszonyát éneklik a szeretett nőhöz, hanem a szerelmi általánosságot, amelyben a nő oltáron álló ideálképpé magasztosul, a költő szerelme pedig minden hódoló szerelmek típusává halványodik.

A természetében rejlő retorikai pátosz tette Ábrányit specifikus ódaköltővé. Ő volt a nyolcvanas-kilencvenes évek hazafias ünnepeinek poéta laureatusa, a március 15-iki ünnepek hivatalos költője, nincs köztünk, aki nem hallotta ódáit szavalni és légió azok száma, akik diákkorukban az ő ódáival aratták első tapsaikat. Ezeknek az ódai verseknek tartalmát a magyar hazafias lelkesedés és bánat, különösen pedig a szabadságharc emlékei adták abban a hangnemben, amelyet Petőfi ütött meg s amely a függetlenségi párt politikai harcainak mintegy a zenekísérete volt. A pátosz benne nem annyira a hevesen átélt és nagy lendítő erővel kifejezett eszmék, mint inkább a hangzatos szólamok, a szónokilag felépített frazeológia pátosza. A külső formára Arany Széchenyi-ódája volt legnagyobb hatással. Gyulai Pál, az egyszerűség, az őszinteség és a plasztikus kifejezés híve, nem szerette ezt az ódaköltészetet, általában elutasítólag állt szemben Ábrányi költészetével. Szavalni azonban jól, könnyű hatással lehetett Ábrányi ódáit, nem csoda, ha népszerűek voltak.

A byroni hangulattal és Hugo Viktor romantikájával való kongenialitás inspirálta Ábrányit egész pályája legmaradandóbb alkotásaira: a Byron- és Rostand-fordításokra. A Don Juan fordítása a kilencvenes évek magyar műfordításának legnagyobb és mindenesetre legteljesebb sikerű erőfeszítése. Ebben a hatalmas műben valóban vissza tudta adni a byroni hangot, fejlett technikájával könnyen leküzdötte a formai nehézségeket. Valamivel kevésbé pregnáns és becsesebb a Manfred fordítása, de még így is kiváló mű. A Cyrano és a Sasfiók, melyekben a Hugo Viktor-féle fogalmazású dráma éledt fel újra a francia színpadon, ragyogóan szellemes retorikával ragadta meg Ábrányit s fordításai a színpadi nyelv szempontjából is rendkívül figyelemre méltók.

Ábrányi költészetében igen tiszteletreméltó érzelmi kultúra van kifejezve s irodalmi kultúrája is jóval különb kortársai átlagáénál. Erős és őszinte idealizmus dolgozott benne, amely egész pályájának bizonyos emelkedettséget ad.


Forrás:Nyugat 1920. 11-12. szám · / · Figyelő

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00277

Ez egy forrás[szerkesztés]

Ezt szerintem külön cikkben kellene leírni... --Burumbátor privátvita adminügyek 2009. február 14., 13:23

A cikkíró művei még védettek, talán itt elfér, mint máshol a Wikipédián Heltai Jenő Mozi című verse (a szerkesztője szerint mint illusztráció)...Most nem találom.
Zlajos 2010. január 27., 19:11 (CET)

128 szócikk[szerkesztés]

forrással a vitalapon kész.

2010. január 27., 19:14 (CET)