Szerény javaslat (1915)
szerző: Jonathan Swift, ismeretlen fordító
SZERÉNY JAVASLAT
arról, hogyan lehet meggátolni, hogy a szegény emberek gyerekei a szüleik vagy az ország terhére essenek, sőt hogy válhatnának a köz javára.
Mindenki számára, aki ebben a nagy városban jár-kel vagy az országban utazik, elkomorító látvány, ha az utakon és kunyhók ajtajaiban csupa koldusasszonyt lát, akibe három, négy meg hat gyerek is kapaszkodik, akik rongyokkal borítva minden arra menőt zaklatnak. Ezek az anyák, ahelyett, hogy becsületes kenyérkeresetükről gondoskodhatnának, kénytelenek egész idejüket kóborlásra fölhasználni, mert gyámoltalan gyerekeik számára kenyeret kell koldulniuk. Ezek a gyerekek pedig, ha fölnőttek, munka híján vagy tolvajokká lesznek, vagy elhagyják drága hazájukat, hogy Spanyolországban küzdjenek a trónkövetelőért avagy pedig eladják magukat az Antillákra.
Úgy vélem, hogy valamennyi párt egy véleményen van abban, hogy ez a túlzsúfolt gyermektömeg az anyák, sőt gyakran az apák karjaiban, hátán, vagy sarkukban lógva, az országnak mai nyomorúságos helyzetében csak a bajok szaporítását szolgálja. Aki tehát jó, olcsó és könnyű módszert találna, amellyel ezeket a gyerekeket a társadalom hasznos tagjává lehetne tenni, olyan közéleti érdemeket szerezne, hogy szobrot kellene neki állítani, mint a nemzet megmentőjének.
De az én tervem éppenséggel nem szorítkozik csupán arra, hogy a hivatásos koldusok gyerekeit lássa el, hanem sokkal szélesebb körre terjeszkedik és mind azokat a bizonyos korú gyermekeket magába foglalja, akiket a szüleik valójában nem tudnak jobban ellátni, mint azok a szülők, akik az utcákon koldulnak.
Hosszú esztendőkön keresztül töprengtem ezen a fontos kérdésen és gondosan fontolgattam más világjavítók különböző javaslatait is, de mindig úgy találtam, hogy ezek roppant módon tévednek számításaikban. Alapul vehetjük, hogy minden csecsemőt, egy esztendőn keresztül az anyja tejével lehet táplálni, anélkül, hogy több mint két shillingnyi más táplálékra volna szüksége. Ezt a summát pedig vagy ennyi értéket morzsánként elő tud teremteni az anya a koldulás törvényben biztosított mestersége révén és én éppen az első esztendő eltelte után óhajtanék gondoskodni a gyermekekről olyan módon, hogy ahelyett, hogy szüleiknek vagy a községnek essenek terhére és ahelyett, hogy életük további folyamán táplálék vagy ruházat híján szenvedjenek, éppen ellenkezőleg sok ezrek táplálkozásához is hozzájáruljanak.
Még egy nagy előnye van az én javaslatomnak. Végét fogja vetni a szándékos elvetélésnek és az asszonyok borzalmas szokásának, hogy törvénytelen gyermekeiket megölik. Ez a szokás, sajnos, nagyon gyakori köztünk és a szegény ártatlan csecsemőket az éh vélekedésen szerint sokkal inkább a költségek, mint a szégyen elkerülése végett áldozzák föl, mert hiszen ez a szégyen még a legelvadultabb és embertelenebb szívből is könnyeket, és szánalmat fakasztana.
A lakosság számát az ír királyságban rendesen másfél millióra teszik. Ezek között az én becslésem szerint vagy 200.000 olyan pár lesz, ahol az asszony anya. Harmincezer olyan párt vonok le ezek közül, akik maguk is el tudják tartani gyermekeiket, bár félek, hogy az ország mai nyomorúságában még ennyien se lesznek ilyenek. De tegyük föl, hogy vannak ennyien, akkor marad még százhetvenezer anya. Levonok még újra ötvenezerét és pedig azért, mert számba veszem azokat az asszonyokat, akik elvetélnek, vagy akiknek a gyermekei az első esztendőben belül baleset vagy betegség miatt elhalnak. Marad tehát mindössze évenként százhúszezer szegény szülőktől származó gyerek. A kérdés tehát az, hogyan lehet ezeket fölnevelni és ellátni, mert ahogy már említettem, az eddig javasolt módozatokkal ez teljességgel lehetetlen volna. Nem használhatják őket se kézművességekben, se földművelésben; se házakat nem építünk (már mint a vidéken), se a földet nem műveljük. Csak igen ritkán kereshetik meg a kenyerüket lopással hat esztendős koruk előtt, ezt is csak akkor, ha különösen kedvező hajlandóságuk van. Természetesen azt megengedem, hogy a lopás első elemeit már jóval hamarább megtanulják, de mégis ezalatt az idő alatt voltaképpen csak tanoncnak számíthatnak, a hogy azt Cavan grófság egyik vezetőembere közölte velem, aki arról is biztosított. hogy ő még az országnak ebben a részében is, amely pedig leghíresebb e művészetben való haladásról, legföljebb egy vagy két hatesztendős kornál ifjabb példát ismer.
Kereskedőink értesítenek arról, hogy a fiú- vagy leánygyermek 12 éves kora előtt nem piacra vihető áru; sőt még ebben a korban is börzei árfolyamok szerint nem érnek többet három fontnál; vagy legfeljebb három fontot és egy fél koronát. Ez tehát nem fizetődhetik ki se a szülők se az ország számára, mert hiszen a táplálás és a ruhafoszlányok költsége legalább négyszer ekkora volt.
Most tehát tisztelettel ki akarom fejteni a magam gondolatát, amely, remélem, legcsekélyebb ellenvetéssel sem találkozhat.
Egy igen művelt amerikai ismerősöm biztosított engem Londonban arról, hogy egy fiatal, egészséges, jóltáplált egyesztendős gyermek igen jóízű, tápláló és kellemes eledel és pedig akár ha pácolják, akár ha sütik, kisütik vagy főzik és nem kétlem, hogy frikasszénak vagy ragontnak hasonlóképen föl lehet használni.
Én tehát tisztelettel nyilvános megfontolás elé bocsátom azt a javaslatot... hogy a már százhúsz ezerben megállapított gyermek létszámból húszezret tartsunk meg tenyésztésre: közülük csak a negyedrészük legyen fiú, ám már így is főbb, mint amennyit juhoknál, szarvasmarháknál vagy disznóknál meg szoktunk tartani; okom pedig erre az, hogy ezek a gyerekek igen ritkán házasság gyümölcsei, hiszen a mi vad embereink nem sokat tőrödnek a házassággal: és ezért elegendő lesz négy leányra egy fiú. A többi százezer gyereket egy esztendős korukban az egész országban föl kell kínálni megvételre a gazdag embereknek. Természetesen azt a tanácsot, kell adni az anyáknak, hogy gyermekeiket tásokhoz méltóan húsosak és kövérek legyenek. Baráti lakomán két fogás kitelnék egy gyerekből, ha pedig csak szűk családi kör eszik belőle, akkor az elejének vagy a hátuljának fele teljesen elegendő; egy kevés borssal vagy sóval fűszerezve, főtten még negyednap is kitűnő ízű marad, különösen télen.
Átlagra kiszámítottam, hogy egy újszülött gyerek 12 fontot nyom; kellő táplálással egy esztendő alatt 28 fontra emelkedik a súlya.
Megengedem, hogy ezek a gyerekek, mint élelmiszerek bizony egy kissé sokba kerülnének, de hát éppen ezért igen alkalmasak volnának nagybirtokosok számára; minthogy a földesurak már fölfalták a legtöbb szülőt, nyilvánvalóan a legközelebbi jog címük van a gyerekekre is.
Egész esztendőben bőven volna gyermekhús, de legbővebben mégis márciusban vagy röviddel március előtt és után, mert egy komoly szerző, egy kiváló francia orvos biztosított arról, hogy a római katolikus országokban, minthogy a halétel igen nemzésre ösztökélő táplálék, a böjt után kilenc hónappal több gyerek születik, mint más évszakokban. Böjt után egy esztendővel tehát a piacokat még jobban elárasztja majd a gyermekhús, mint más időkben, mert a pápista gyerekek száma ebben az országban legalább háromszor akkora, mint a más vallásuké. Így az én javaslatomnak még az a mellékes jó hatása is meg lesz, hogy csökkenteni fogja a pápista gyerekek számát.
Egy koldusgyereknek a szoptatási költségeit (és közéjük szánom valamennyi zsellér, földmunkás és a bérlők négyötödének gyerekeit is) rongyaival együtt, az esztendő folyamán vagy két shillingre számítottam. És azt hiszem, egyetlen nemes úr se sajnálná, ha egy jóhúsú, kövér gyerek húsáért 10 shillinget kellene fizetnie. Hiszen, ahogy már mondottam, négy fogós nagyszerűen tápláló ételt adna, ha csak valami bizalmasabb barátja, vagy csak a saját családja ülne asztalhoz. A földesur így megtanulhatná, hogyan kell jó gazdának lenni; népszerű lenne a bérlői között, az anyának pedig nyolc shilling tiszta haszna volna és így munkaképes volna mindaddig míg új gyermeket szülne.
Aki takarékos (és el kell ismernem, hogy a viszonyok kényszerítenek erre), az meg is nyúzhatna a gyerektetemet: a bőre szakszerűen kicserezve, csodaszép női kesztyűket és elegáns úrak számára való nyári cipőket adna.
A mi Dublin városunkban erre a célra a legalkalmasabb helyeken mészárszékeket lehetne föl állítani; nyugodtak lehetünk nem lesz hiány mészárosokban. Én ugyan a magam részéről inkább azt ajánlom, hogy a gyerekeket élve vegyék meg és mindjárt a levágásuk után készítsél el, mint ahogy a malacokkal szol tűk tenni...
Egy igen érdemes férfiú, aki ezt az országot igazi hazaszeretettel szereti és akinek erényeit én nagyrabecsülöm, legutóbb, amikor erről a kérdésről beszélgettünk, volt szíves tervemet a maga javaslatával is megtoldani. Azt mondotta, hogy ennek az országnak sok nemes ura az utolsó időkben már egészen kiirtotta vadászatain a nagyobb vadakat; úgy vélekedett tehát, hogy a vadban való hiányon igen jól lehetne segíteni fiatal, nem 14 éven felül, de nem is 12 éven alul levő suhancokkal. Annál is inkább, hiszen minden országban mindkét nemű fiatalság munka és alkalmaztatás híján nagy számban éh-halál előtt áll. Ezeket a gyerekeket, ha élnek még akkor a szüleik, különben pedig legközelebbi rokonaik adnák el. De kitűnő barátom és az érdemes hazafi iránt való minden tiszteletem mellett sem járulhatok hozzá egészen ehhez a gondolathoz; mert ami a fiukat illeti, amerikai ismerősöm sokszoros tapasztalata alapján biztosított arról, hogy húsuk a folytonos testmozgás miatt általában kemény és száraz meg az íze is kellemetlen; a hizlalásuk pedig nem fizetődnek ki. Ami a leányokat illeti, én tiszteletteljes alázattal úgy vélekedem, hogy ez a terv veszteséggel járna a köz számára, mert hiszen a leányoknak rövidesen maguknak is anyákká kell lenniük. Azonkívül nem valószínűtlen, hogy némely nagyon is aggodalmaskodó emberek, ha egészen jogtalanul is, de mégis azt vetnék szemére ennek a tervnek, hogy egy kissé határos a kegyetlenséggel. Már pedig be kell vallanom, ez az ellenérv mindig a legerősebb volt számomra mindenfajta terv ellen, lett légyen bár az akármilyen jószándékú is.
De hogy ne legyek barátommal szemben igazságtalan, ö maga is hozzátette, hogy ezt a megoldást a híres Psalmanazartól hallotta, egy Formoza-sziget béli bennszülöttől, aki több mint húsz év előtt jött Londonba és aki barátommal való beszélgetése közben mondotta el, hogy ha hazájában valami fiatalembert végeztek ki, altkor a hóhér holttest ínyenc-falat gyanánt előkelő személyeknek adta el: így az ö idejében egy kövér, tizenöt esztendős leány testét, akit keresztre feszítettek, mert meg akarta mérgezni a császárt, azon melegiben darabonként adták el ő császári felsége első kancellárjának s más nagy rangú udvari mandarinjainak. Magam sem tudom, hogyha ugyanígy tennének ennek a városnak több jóhúsú fiatal leányával, akik, bár egy fillérnyi vagyonuk sincs, mégsem tennének egy lépést sem gyaloghintó nélkül és akik külföldi cicomával (amit sohasem fognak megfizetni) jelennek meg a színházakban és a társaságokban, nem is járna rosszul az ország.
Vannak olyan nagyon is aggódó természetű emberek, akik annak a roppant számú szegényembereknek a sorsán sopánkodnak, akik elaggottak, betegek vagy nyomorékok; és gyakran fordultak hozzám azzal a kívánsággal, hogy gondolkozzam azon, milyen úton lehetne az országot ettől a tehertől megszabadítani: de én bizony ezzel egy cseppet sem törődöm. mert hiszen igazán közismeretes, hogy nap nap után oly gyorsan, amennyire csak értelmes fejjel kívánhatjuk, halnak meg és rothadnak el ezek a hidegtől, éhségtől, piszoktól és férgektől. És a fiatalabb munkásemberek is szinte hasonlóan ilyen reménytelen helyzetben vannak. Munkát nem tudnak találni, tehát táplálék híján elsorvadnak és pedig olyan mértékben, hogy ha alkalomadtán mégis munkához jutnak, nincs többé erejük az elvégzésére; így menekül meg az ország és menekülnek meg ők maguk is szerencsés módon minden jövendő bajtól.
Nagyon is hosszú kitérést tettem már, visszatérek hát tárgyamhoz. Úgy vélem, javaslatom előnyei kézzel foghatók és számosak, amellett pedig nagyjelentőségűek.
Elsősorban is, ahogy már említettem, javaslatom jelentékenyen csökkentené a pápisták számát, akik évről-évre elárasztanak bennünket; ezek egyben a nemzet legszaporább elemei és a mi legveszedelmesebb ellenségeink, akik pusztán csak azért maradnak az országban, hogy a királyságot kiszolgáltassák a trónkövetelőnek; túlsúlyra akarnak vergődni a sok jó protestánsnak távolléte révén, akik inkább elhagyják hazájukat, semhogy otthon maradjanak és meggyőződésük ellenére tizedet fizessenek a püspöki lelkésznek.
Másodszor a szegényebb parasztok e réven olyan értékes tulajdon birtokába jutnának, amely törvényesen foglalható volna és a melynek segítségével megfizethetnék a bérösszeget földesuraiknak: mert most gabonájuk és jószáguk már le van foglalva, a pénz meg egészen ismeretlen valami előttük.
Harmadszor a nemzeti vagyon, minthogy százezer gyermeknek az ellátása kétéves koruktól kezdve évenként nem kevesebb, mint tíz shillingre tehető, ily módon évenként ötvenezer fonttal szaporodna, nem is beszélve arról az előnyről, hogy ezzel új fogás kerülne az ország minden, csak egy kicsit jóízlésű, jómódú úriemberének az asztalára. És a pénz is az országban maradna, hiszen ez az árucikk honi termék és gyártmány.
Negyedszer a gyermekkel megáldott emberek azonfölül, hogy évi nyolc teljes értékű shillinget keresnének tisztán gyermekeik eladásával, még attól a tehertől is megszabadulnak hogy gyermekeiket egy éves koruk után el kelljen tartaniok.
Ötödször ez az étel nagy forgalmat idézne elő a vendéglőkben, hiszen a vendéglősöknek bizonyára lesz annyi eszük, hogy a legjobb receptek szerint és a legízesebben készítsék el; akkor vendéglőiket mindazok a finom urak látogatni fogják, akik joggal büszkék a jó konyhára való kényességükre. És az ügyes szakács, aki ért ahhoz, hogy kell vendégeit lekötelezni, bizonyára tudni fogja a módját annak, hogy olyan drágán készítse el ezt az ételt, ahogy szemük-szájuk kívánja.
Hatodszor ez a megoldás nagyon erős ösztökélője volna a házasságkötésnek, amit pedig okos, bölcs nemzetek vagy jutalmazásokkal serkentettek, vagy pedig törvényekkel és büntetésekkel kényszerítettek. Fokozná az anyák gyöngédségét és gondosságát gyermekeikkel szemben, ha bizonyossá tehetnének szegény kicsinyeik ilyeténmódon való élethossziglani ellátásáról. Derék verseny alakulna ki a férjes asszonyok között, hogy melyikük hozza piacra a legkövérebb gyermeket; a férjek pedig feleségeik terhessége alatt olyan szeretettel volnának hozzájuk, mintahogy most vemhes kancáik, teheneik vágy kocáik iránt vannak és az elveteléstől való félelmükben se nem ütnék, se nem rugdosnák őket, mint ahogy most olyan gyakran szokásos.
És még sok mást előnyt is, fel lehetne sorolni. Például azt, hogy besózott marhahúsunk kivitele évenként néhány ezer hordóval növekedne; a disznóhús nagyobb elterjedésre találna és megnövekedne a jó szalonnakészítés művészet is, aminek pedig most nagyon híján vagyunk, mert általában leölik a malacokat; a malacok nagyon is gyakran kerülnek asztalunkra, pedig semmiképpen sem lehet őket sem ízben, sem ropogósságban összehasonlítani egy jól megnőtt, kövér egy-esztendős gyerekkel, amely nyárson sütve akármiféle polgármesteri lakomán, vagy bármely más nyilvános ünnepségen nagyszerűen hatna. Ezt és sok mást felemlítetlenül hagyok most, mert rövidségre törekszem.
Föltéve, hogy ebben a városban ezer család volna állandó vevője a gyerekhúsnak, nem véve számba azokat, akik lakomákon, elsősorban lakodalmakon fogyasztanák, csak azoknak a gyerektesteknek a számát, amit maga Dublin elfogyasztana, évi húszezerre teszem; a többi nyolcvanezret a királyság többi része fogyasztaná el és itt minden valószínűség szerint valamivel olcsóbban kellene adni őket.
Nem tudnám elképzelni, hogy ez a javaslat ellen bármiféle ellenvetést is lehetne tenni, hacsak azt az egyet nem, hogy az ország népességének számát erősen csökkentené. Ezt nyíltan elismerem, sőt éppen ez volt egyik főtörekvésem, amikor indítványomat a világ elé terjesztettem. Az a kívánságom, hogy az olvasó vegye figyelembe, hogy én orvosszeremet pusztán csak erre az egyetlen ír királyságra vettem számba és semmi más országra, mely valaha volt a földön, vagy van, vagy, mennyire el tudom képzelni, egyáltalán lehet. Éppen ezért ne álljon ide senki más segítőeszközökkel: valami olyan huszonötszázalékos jövedelmi adóval, amit az Angliában élő íreknek kellene fizetniük; olyasmivel, hogy se ruhát, se más háztartásbeli dolgot ne használjunk, aminek nyers anyaga és földolgozása nem mi országunkból származik; olyasmivel, hogy a külföldi fényűzést támogató anyagokat és szerszámokat szigorúan utasítsuk vissza azzal, hogy asszonyainkat szoktassuk le a dölyf, a hiúság, a lustálkodás és játék drága gyönyöreiről; azzal, hogy a takarékosságra elővigyázatosságra és mérsékletre való hajlamot erősítsük; azzal, hogy szeressük hazánkat (ebben a pontban még a lappoktól és Topinambu lakóitól is különbözünk azzal, hogy hagyjuk abba ellenségeskedéseinket és viszályainkat és ne cselekedjünk úgy mint a zsidók, akik még akkor is egymást ütöttek agyon, amikor városukat ellenség hódította meg azzal, hogy legyünk óvatosabbak és hazánkat és lelkiismeretünket ne adjuk el egy falatkáért azzal, hogy földesuraink szokjanak hozzá, hogy parasztjaikkal szemben legalább valamennyire is könyörületesek legyenek és végül azzal, hogy boltosainkba oltsuk bele a becsületesség, a fürgeség és találékonyság szellemét, mert hiszen ha most elhatároznék, hogy csak hazai árut vásárolunk, ezek rögtön szóvétséget kötnének a mi rászedésünkre és árban, mértékben és minőségben megcsalnának bennünket, ahogy eddig se lehetett őket rávenni soha, hogy csak egyszer is megpróbálták volna a becsületességet, bár gyakran és komolyan szólították fel őket erre.
Ismétlem tehát, ne beszéljen nekem senki ilyen és hasonló módozatokról mindaddig, amíg legalább valami halovány reménység nincs, hogy valaha is komoly és őszinte kísérlet történik ezeknek a megvalósítására.
Én magam is éveken keresztül dolgoztam azon, hogy hiúságos, fölösleges és utópikus gondolatokat fejtsek ki; de mikor végre is kétségbeestem az eredménytelenségükön, szerencsémre eszembe jutott ez a megoldás, amely egyrészt teljesen új, másrészt pedig szilárd és reális alapokon áll; nem jár se költséggel, se imádsággal; pusztán tőlünk függ a megvalósítása és nem jár azzal a veszedelemmel, hagy Angliát fölbosszantja ellenünk. Hiszen ez az áru nem alkalmatos a kivitelre, minthogy húsa nagyon is érzékeny, gyönge ahhoz, hogy akár sóban is soká eltartson: bár rámutathatnék egy olyan országra, amely nemzetünket só nélkül is örömest falná föl.
Végezetül pedig nem vagyok olyan elfogult a saját véleményemmel szemben, hogy elutasítanék bármely okos emberektől javalt tervet, ha épp ily ártalmatlannak. olcsónak, könnyen keresztülvihetőnek és hathatósnak bizonyul. De mielőtt javaslatommal szemben valami jobbnak ígérkező módozatot ajánlanának, e terv szerzője, vagy szerzői, gondolják meg a következő két pontot.
Először a mai viszonyok között, hogy akarnak táplálékot és ruházatot találni százezer száj és hát számára; másodszor pedig azt, hogy ebben az országban kerek egy millió emberi alakú olyan lény él, amelynek egész vagyona együttesen két millió fontnyi adósságot tenne ki, mert azokhoz, akik hivatásos koldusok, hozzá kell számítani a bérlő parasztok, zsellérek és munkások nagy tömegét feleségestül, gyermekestől, mert valójában ezek is koldusok. Szeretném, ha azok a politikusok, akiknek nem tetszik az én javaslatom és akik talán ellene merészelnek tartanák-e, ha egy esztendősnek a halandó lényeknek a szüleit vajon ma nem nagy szerencsének tartanák-e, ha egy esztendős korukban az általam leírt módon élelmiszernek eladták volna őket. Úgy, hogy nem kellett volna rálépniük a nyomorúságnak arra az örökös országútjára, amelyen vándorolniuk kellett azóta a földesúri elnyomáson keresztül, a pénz s kereset híján rájukzúduló földbéradósságokon keresztül, a mindennapi szükségen át, az időjárás viszontagságai ellen védő ház és ruha híján és abban a kikerülhetetlen kilátásban, hogy utódainkra csak ugyan ilyen, hogy még nagyobb nyomorúságot hagyományoznak.
Szívem minden őszinteségével kijelentem, hogy a legkisebb személyi érdekem sincs abban, hogy e szükségszerű cselekedetet megvalósulásra serkentek, mert nem lebeg más a szemem előtt, mint hazám közérdeke: gondoskodni akarok gyermekeinkről, könnyebbséget akarok szerezni a szegényeknek és egy kevés örömet akarok juttatni a gazdagoknak is.
Nekem magamnak nincsenek gyermekeim, akik réven akár csak egy fillért is kereshetnék. Legkisebb gyermekem már kilenc éves és feleségem már túl van a gyerekszülés korszakán.