Széljegyzetek a „Gólyakalifa” olvasása közben

Széljegyzetek a „Gólyakalifa” olvasása közben szerző: Karinthy Frigyes

(Csak azok számára, akik jól ismerik ezt könyvet)

Babits lelki történetének, filozófiájának, költészetének, a laikus tökéletlen szemében talán jellemének is legsajgóbb, leggyötrelmesebb és legszárnyalóbb mozgatója egy probléma, a kettősség problémája fölött való vérbe és idegekbe felszívódott, állandó kikerülhetetlen, elfelejthetetlen, pillanatra se, álmában se szunnyadó, kényszerű töprengés volt. Tudatosan egy sok évvel ezelőtt írt szép metafizikai értekezésben vallotta be ezt, költői módon a „Gólyakalifá”-ban igyekezett megszabadulni tőle – ezúttal csaknem prózai remekművet alkotott.

*

Kettősség! Ösztön és tudat – tér és idő – véges és végtelen – forma és tartalom – álom és halál – élet és lét – fájdalom és gyönyör, csupa egy meg egy, amit össze kellene olvasztani, eggyé kellene forrasztani, hogy megértsük, átéljük, megnyugodjunk és boldogok legyünk – de nem úgy ám, mint a kő és felhő, hanem úgy, hogy tudjuk boldogságunkat. Hiába minden!

„Kettő!”

„Az egyből kettő sose lesz: magányos méhe meddő.” (Babits: Kabala.) Egy meg egy, mindig újra, mindig együtt, párosan, mint az ikercsillagok, összetartozva, elkülönülve, elválaszthatatlanul, egymásért, egymás miatt, egymás által – soha nem egyesülve. A filozófia ellentétnek nevezi őket – könnyű a filozófiának! Az élő ember éli az egyet meg egyet, neki választania kell, mert élete csak egy van és a két lehetőség közt az őrület szakadéka tátong – ezt a szakadékot, a tébolyt, pedig akarattal nem választja még az öngyilkos se, aki élet és halál közül inkább a halált választja, mint ezt a szakadékot. És mégis, ennek a szakadéknak a szélén rohan egyre, akit az egy meg egy, a kétféle lehetőség forgószele egyszer elkapott. Ki ismeri közületek, a költőn kívül, a szorongó érzést, most így történt, most ez van, de történhetett, lehetett volna másképpen is!? A költő a legélőbb élőlény a világon, reá legkevésbé érvényes a boldog bizonyosság, amit a tudós törvénynek, a közönséges ember végzetnek és sorsnak nevez. Számára minden pillanatban kettéválik az út, melyen útjelzők nem lehetnek, mert hiszen ő törte magának, senki más ott nem járt előtte. Minden pillanatában ott van az egész élete és az az élet minden pillanatban újra megszületik – a múlt nem számít, a jelen mozdulatban, a jövő hallgat. S ő ott áll a pillanat küszöbén, társtalanul. Csendesebbnek, akaratgyöngébbnek, gyávábbnak tartod, mint a Tett emberét? Napóleon Caesartól és Hannibáltól tudta meg, hogy ő kicsoda s mi vár rá: Goethe csak önmagától tudhatta meg, ki volt Napóleon.

*

Habozás! Nincs más szó rá, így kell nevezni a kettősség gyötrelmét. De ha tudnátok, rikoltozó forradalmárok, mindkét oldalán a két keresztberakott deszkán megfeszített költőnek, jobboldali lator és baloldali lator, ha tudnátok, mennyivel nagyobb bátorság és erő kell hozzá, le nem szállni erről a keresztről – ha tudnák a határozott „igen!”-t és határozott „nem!”-et kiáltó hősök, télen hideget, nyáron meleget hirdető próféták, a déli napot gyufával megvilágító okoskodók, ha tudnák, mennyivel hívebb, mennyivel bátrabb, mennyivel rendíthetetlenebb hitvallás a „nem tudom biztosan” hitvallása. A bátor habozóé, ki mindannyitokért szenvedi el a bizonytalanság mártíriumát, él a halottak helyett és meghal az élőkért.

*

Babitsot egy-két támadás érte már életében, mindig ellentétes oldalakról támadták egyszerre, öregek és fiatalok. Költői és emberi magatartását bizonytalannak, habozónak nevezték – a télen hideget, nyáron meleget hirdető próféta nevezte megalkuvónak őt, aki pacifista volt a háborúban s a békében harcot hirdetett. Mostanában a fiatalok az irodalom történetét vagdossák a fejéhez – neki, aki az élő irodalom. A vádban, hogy irodalomtörténetet, irodalompolitikát csinál, van is valami: a kettős látás, a bergsoni jelen emlékének furcsa kényszere egyidőben láttatja veled, talán alkotás közben is, a múltat és jelent, életet és az élet emlékét, irodalmat és irodalomtörténetet. De ez a kettősség mennyivel gazdagabb, teltebb, mélyebb és összefogóbb, mint a ravasz és tapasztalt „fiatalok” unalmas, történelmi elméletek, egymást felváltó "irodalmi korszakok" teóriái felé kancsalító önérzetesdije s a naiv, tudatlan öregek realizmust, „valóság”-ot követelő feledékenysége.

*

Mert az emberélet útjának felén áll ma e költő, mielőtt újra leszállna a pokolba s felrepülne a paradicsomba: kételyek kígyói mardossák.

*

Babits verseiben megtalálod filozófiáját, kritikai, esztétikai, metafizikai írásaiban a költészetről való hitét tanítja. Ebben az egy könyvében, a „Gólyakalifá”-ban öntudatlanul költészetének lényegét írta meg.