A lap feldolgozottságának foka

Sustorgós, ropogós tafotában

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Sustorgós, ropogós tafotában
szerző: Móricz Zsigmond

Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb. Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya - az eresz alatt fecske vert tanyát. A rédelyes tornác gerendáján cserepes virágok, a csurgóban, dézsában pompás, ezervirágú leánder. A sövénykarókon tejesköcsögök, fekete falú, fehér virágú bányai fazekak, kék-fehér mázas túri csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér fel nem vágja, gaz be nem növi.

Itt lakik maga a boldogság.

Azazhogy Kerek Péter, az öreg meg a felesége, Márta. Az egész falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember bíróviselt személy, bölcsességben, tisztességben megvénhedt pátriárka, az asszony derék, sok gyereket termett anya.

Akikről senki sem tudott volna rosszat soha, de akiken az egész falu nevet, mióta úriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a legtakarosabb, a legkezesebb.

A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött haza - Pestről, a lányától, akit ő meg-meglátogat néha. Csak az ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öregasszony most ért odáig az elbeszélésben, amely huszonnégy óra óta szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondanivalóra rátérjen.

- Jaj bizony, hála légyen az Istennek, most má jól vannak a lelkemék. Má mind letisztázták az adósságot, akit az ura legénykorában felgyűjtött, most má maguknak takarítanak. De még má a lelkem lyányomnak olyan ruhára is telik, hogy semmi ahho a rektorné meg a papné meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is! Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak úgy csapja a szelet, ahul lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ű ura bent van a miniszterijomba.

A száraz kis öregasszony ott ült a ládán, a kemence mellett; a tulipános ládán, melyet hazulról hozott, ami neki minden hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót: "bent van a miniszterijomba", mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van az almárijomba.

Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál, a hosszú, festett lóca sarkán, és hallgatta, elhallgatta a sok szófia beszédet.

Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már egyszer, az öregember is megmozdult. Látszott rajta, hogy bent megindult a gőz, amely mozgásba hozza a dugattyúkat, kerekeket, a nyelvet.

- Mi hasznom nekem abbul - mondta végre.

A vénasszony felhúzta a vékony szemöldökét magasra. Fogatlan száját összeszorította, s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.

- Haszon! Kell is a. Csak ű legalább megéljen. Én nem bánom, ha ippen semmi hasznomra nincsen is - mondta meggyőződés nélkül.

- Feltángáltam a rossz kutyákat - morogta az öreg, s a másik gyerekére gondolt, aki itthon bosszantja -, a háládatlan cudarokat. Azért annyit se tesz meg az apjának...

- Mit má!

- Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a keze-lába!... Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozdította erre.

- Dóga van - kelt pártjára az asszony, mert így szokta ő minden gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. - Oszt sár van! Istenkísértés most mezőre menni ebb' a sárba. Szekervel, ökörvel.

A vénember hallgatott.

- Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha eccer kiszabadulnak az apjuk keze alól, mán mintha sose látták vóna. Má a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy beleszójjak a dógába... Minek szólnék? Mit bánom én, mi közöm hozzá? Se károm, se hasznom... Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyoncsapnának érte. Én azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak rá: régen kellett vóna.

- Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak űk meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól van má.

- A kis rongy. Az haragított meg legjobban... Még abba vót az utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon... Felküldöm Pestre, jó helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a fizetését, má szeretőt fogott magának. Férjhe ment. Cafra.

- Örüljön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna. Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kén.

- Asse vón rosszabb. Legalább mindig itthon vóna. Elférne... Nekem dógozna. Ránk tisztálna... Még tartáspízt is kaphatna a gyereke után.

A vénasszony bólogatott. Úgy, úgy. Az biz igaz lehet. De hát mit tegyünk, ha csak így rendelte az Isten.

- Most má, hogy jár! Mi? Hogy mondtad? Mibe jár?

- Tafotába - szólt dicsekvő hangon a vénasszony -, sustorgós, ropogós tafotába. - Csak úgy fercsegett a szájábul a becéző szó. - Magára kőtt! De mi haszon nekem abbul?

Nagy gond ötlött hirtelen az öregasszony eszébe. Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbízatással jött ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő vele.

- Nem nagyon kőt... Nemigen telik az árvának. Az az egy van szegénynek - fordított a dolgon. - Sok kell Pesten. Az a nagy házbér. Drága a kenyér, a só, a hús. Semmi sincs a kertbe, se a kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor parancsolta. Nincs vére. Sápadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is agyondógozza magát. Annak is vakáció kéne. Kimentek tavaly egy faluba, ott a szomszédságba Pest mellett. A nyelvüket se értette a lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellene fizetni. Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér. Oszt meg a koszt, forint nyócvan vót egy pár csirke, öt krajcár a tojás. Többe került az egy hónap száz pengőforintnál.

Az öregember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.

- Arra vót - mondta.

- Vót eccer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne! De nem telik. Az a kis fizetés; akárha nem is volna.

Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.

- Fáj a szíve a lelkem lyányomnak.

Várt. Az öregember úgy hallgatott, mint egy darab fa. A vénasszony ezt jóra vette, s kimondta:

- Hazavágyik a gyönyörűségem.

Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.

- Elemlegeti, sírva emlegeti az édesapja házát. Ott milyen jó. Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még eccer ott lehetne. Az a tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a hazai szót... Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből. Egyet innának a Tisza-vízből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az anyjuk pulyakorában. Egész más lennének.

Az öregember hallgatott. Fél karja az asztalon volt, a másikat leeresztette maga mellé a lócára. Úgy ült ott, mintha faragva lenne valami fekete-barna fából. A lelkébe nem láthat bele senki.

Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve rimánkodó hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szívére hasson.

Egyszer csak az öregember kibámult az ablakon, s meglátta, hogy szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott, csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát, s megszólalt. Az asszony alig várta a szavát.

- Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?

- Tafotába - szólt meglepetve az asszony, s gépiesen elismételte -, selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafota szoknyába - és bólogatott hozzá.

A kapu kinyílt, szekér fordult be az udvarra. Az öregember kiment rendelkezni, hová rakja a fia a kórót.

Három napig egyre sírta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint a pulyka, ráripakodott az urára:

- Megnémult kend? Hát hazajöjjön a lánya, vagy se? Mit írjak neki?

- Bánom én? - szólt flegmatikusan az öreg.

- Hogyne bánná!

- Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el tudott menni, ide is eljöhet.

- Oh, édes apjuk, be jó ember kend! - tört ki az asszonyból az öröm. - Be jó ember!

- Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember vagyok. De hát persze hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van itt a házamban, mint ha idegen nép.

- Oh be áldott ember kend - hálálkodott tovább az öregasszony, s a szemébe könny szökött, és lepatakzott végig az orcája barázdáin.

És menten megírta a lyányának a szép levelet, hogy csak jöjjenek, ő is, az ura is meg a két szentséges apróság is, oszt ne féljenek az öregtűl, mert az jó ember...

És odafent Pesten, a harmadik emeleti csinos kis lakásban lőn nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arcocskája kipirult, a nagyobbik gyerek az édesapja térdén verset tanult a nagytata születésnapjára, mert az éppen a vakációra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág kincseit tanulta meg a Tisza nevét meg a Malomalját meg a ficfát meg a gólyát meg a mályvát meg az ostort meg az aratás, lóhajtás, gyermekjátékok szavait.

A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasúti szabadjegyet, s mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, úgy határozták, hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb lemenjen.

És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta, mikor megjött a Kerek Rozi az urával, akinek keménykalap volt a fején. Szakasztott olyan úriasszony volt a Rozi, mint a többi nagysága. Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy ezelőtt is olyan nyafka volt, olyan "ne nyúlj hozzám". De könnyebb is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet.

Vígan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az új férj vissza is utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.

Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen szép kis falu, szép kis ház mesében sem termett. A gyerekeivel együtt lefeküdt a porba, és csókolta a szemével, a hálás túl boldog szívével a szülői ház küszöbét.

A falubeliek csudájára gyűltek, s mindenki megugyanozta a puha fehér kezét, sápadt arcát, de legjobban az alsószoknyáját, amelynek az anyja úgy felverte a hírét - a sustorgós, ropogós tafotát.

Az egész háznál csak az öregasszony volt nyugtalan. Félt, valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok. Minden percben várt valamit, váratlant, félelmeset.

Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.

Egyszer csak rászólt a lyányára, aki boldogan merengve ült a kisszéken, s gyermekkori emlékein mélázott.

- Hát te miért nem beszélsz már?

- Mit, édesapám? - szólt az asszonyka mosolyogva, s kész volt csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.

- Mit? Fenét. A pénzrül.

- Milyen pénzről? - mondta az asszony nagy szemet meresztve.

- Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?

- Én? Miért?

- Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?

Az asszony belesápadt, és szívdobogást kapott.

- Mit kíván édesapám?

Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.

- Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun tavaly vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott fizettél.

Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szívére. Hallgatott.

- Mi? Mit mondasz? - mordult rá durván az öreg.

- Azt gondoltam, szívesen lát édesapám.

- Hát nem látlak? Mi? - kiáltott ridegen a vénember. - De rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket hízlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, akihez semmi közöd, tudsz fizetni, az apádnak meg nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?

Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette a szót:

- Édesapám se sok szülei szeretet mutat ilyen beszéddel.

- Ejnye, te cafat! Az apádnak mered ezt mondani!

Az asszony holthalványan várt.

Az öreg felállt, feltette a kalapját, és indult.

- Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a kosztér... Ne mond, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold meg a kezem, mert az én szívem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan! Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, akinek a szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit? Vigyázz, ne haragíts, mert csak egy szó legyen, ott rúglak a sustorgós, ropogós tafotádba!

A fiatal, gyenge asszony sírásra álló szemmel meredt el félre; az ágy nagy virágos takarójára bámult; az öregember elkopogott: a konyhában a vénasszony dermedve állott, s a gyermekek mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.

És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között megíródott, s a fiatalasszony kezet csókolt az apjaurának.

A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a mese utolsó kedves fészke.