A föld és a gyermek

A föld és a gyermek szerző: Sully Prudhomme, fordító: Vargha Gyula

A gyermek lenn csuszkál, betöltve
Lelkét, szemét száz új dolog;
De később rá se néz a földre,
Amelyet lábával tapod.

Haj én is már feledni kezdem;
De álmok álmodója, én,
Megbánom olykor s letelepszem
A gyermekek játszóhelyén.

Anyja kebléről elszakadva,
Kis lába még oly ingatag,
Elindul a kiváncsi balga,
S kezével mindent megragad.

A vén ebbel gyakorta látni,
Hogy néz kemény farkasszemet,
A fű között futó parányi
Bogárkára is rá nevet.

Hallhatja jól a fű növését,
Mely illatot csak néki hint;
Látja a moh bársony szövését,
A porszemet is látja mind.

Fejét virágcsóktól fürösztve,
Virágfejek közt láthatod,
S gyakran csak harmatot törölsz le,
Ha könnyeit szárítgatod. . .

Karjával engem is mi lágyan
Ölelt a jó föld valaha;
Be mióta megértni vágyom,
Már észre sem veszem soha.

Számomra már rejtelme, érzem,
Több, mint az újság, melyet ad,
S ha szépségét csodálva nézem,
Szivem tán még magánosabb.

S ha néha tetszik, hogy leszálljak,
Hol gyermekek játéka vár.
Terhére vagyok e dajkának,
Ki nem akar szeretni már.