„Az utolsó elhagyatottság” változatai közötti eltérés

A Wikiforrásból
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Vadaro (vitalap | szerkesztései)
új
 
Vadaro (vitalap | szerkesztései)
a iw
 
42. sor: 42. sor:


[[Kategória:Versek]]
[[Kategória:Versek]]

[[fr:Dernière Solitude]]

A lap jelenlegi, 2012. december 17., 17:31-kori változata

Az utolsó elhagyatottság
szerző: Sully Prudhomme, fordító: Vargha Gyula

Az élők óriás álarcos tömegében
Senki se szól, se lép saját tetszésekint;
A szó a szándokot inkább burkolja szépen,
S az arcokról reád tanult álarc tekint.

De eljő majd a perc, s a test, e hűtlen szolga,
A réveteg lélek szavára mit se tesz,
S merülve hirtelen komor, mély nyúgalomba
Többé nem cinkosa, – vádló tanúja lesz.

És kél sötét raja sok titkos gondolatnak,
Melyeket elnyomott eddig az akarat;
Most a homlok fölött felhőként gomolyognak,
A tettek indoka elrejtve nem marad.

A szív az arcra ül s mit a gond keze hintett,
A ráncot nem lehet mosollyal födni már;
Hazudni a szemet nem készti a tekintet,
S a ki nem mondott szó az ajkon írva áll.

Ez a vallomások órája. A csak épen
Elszállt lélek nyomát még őrzi a tetem,
S az ember, amidőn az lesz, mi voltaképen,
Másoknak egyszerre idegenné leszen.

Bús lesz a legvigabb, fagyos komorra váltan,
A bús pedig pihen nevető arccal ott.
Őszinte és igaz mindenki a halálban,
És ép ezért olyan ijesztő a halott.