„Az utolsó elhagyatottság” változatai közötti eltérés
új |
a iw |
||
42. sor: | 42. sor: | ||
[[Kategória:Versek]] |
[[Kategória:Versek]] |
||
[[fr:Dernière Solitude]] |
A lap jelenlegi, 2012. december 17., 17:31-kori változata
Az utolsó elhagyatottság szerző: Sully Prudhomme, fordító: Vargha Gyula |
Az élők óriás álarcos tömegében
Senki se szól, se lép saját tetszésekint;
A szó a szándokot inkább burkolja szépen,
S az arcokról reád tanult álarc tekint.
De eljő majd a perc, s a test, e hűtlen szolga,
A réveteg lélek szavára mit se tesz,
S merülve hirtelen komor, mély nyúgalomba
Többé nem cinkosa, – vádló tanúja lesz.
És kél sötét raja sok titkos gondolatnak,
Melyeket elnyomott eddig az akarat;
Most a homlok fölött felhőként gomolyognak,
A tettek indoka elrejtve nem marad.
A szív az arcra ül s mit a gond keze hintett,
A ráncot nem lehet mosollyal födni már;
Hazudni a szemet nem készti a tekintet,
S a ki nem mondott szó az ajkon írva áll.
Ez a vallomások órája. A csak épen
Elszállt lélek nyomát még őrzi a tetem,
S az ember, amidőn az lesz, mi voltaképen,
Másoknak egyszerre idegenné leszen.
Bús lesz a legvigabb, fagyos komorra váltan,
A bús pedig pihen nevető arccal ott.
Őszinte és igaz mindenki a halálban,
És ép ezért olyan ijesztő a halott.