Dr. Sztrakoniczky Károly†

---

Dr. Sztrakoniczky Károly†
szerző: Meller Simon

Nyugat 1915. 12. szám · Figyelő

Május 28-án, délután három órakor esett el. Radymnótól mintegy nyolc kilométernyire, Tamanowicénél vezette szakaszát rohamra, mikor a golyó fejét átjárta s kioltotta fiatal életét. Huszonhat éves volt, teli kedvvel, reménnyel, ambícióval, csupa készülődés a nagy és gazdag életre. Sírjába a biztos sikerek s a le nem aratott örömök kiszámíthatatlan kincseit temette magával.

Alig hogy egyetemi tanulmányait bevégezte, 1911. januárjában az Alkotmány irodalmi és művészeti rovatvezetője lett. Könnyed és élénk cikkei csakhamar megnyerték számára a lap közönségének rokonszenvét s különösen a főpapság körében szerezték számára lelkes pártfogókat. Ez annál örvendetesebb volt, mert bírálataiban mindig tisztán művészi szempontok vezették s éppenséggel nem konzervatív meggyőződéseit ifjúi hévvel, megalkuvás nélkül hirdette. Nem vették tőle rossz néven azt sem, hogy mondanivalóit, melyek számára a politikai napilap keretén belül már nem volt hely, egyebütt, többnyire a Hét hasábjain helyezte el. Exponált helyen missziót teljesített, mikor az igaz művészet érdekében izgatott.

Kritikái túlnyomórészt a színház s a képzőművészetek eseményeivel foglalkoztak. Eleinte úgy látszott, hogy figyelme mindinkább a képzőművészetek felé terelődik. Még 1911-ben a Magyar Iparművészet főmunkatársa lett, 1912-ben pedig az O. M. Szépművészeti Múzeumhoz került, ahol a modern grafika-gyűjteményt dolgozta fel. A múzeum művészeti anyagával való mindennapos együttléte észrevehetően gyarapította ismereteit s mind biztosabb alapul szolgált ítélkezéseinél. Állandóan érintkezett az élő művészekkel is, tudván, hogy erre szüksége van minden kritikusnak, ki az aktuális problémák iránt való fogékonyságát meg akarja őrizni.

De míg az élet sodra a képzőművészetek felé hajtotta, lelkében fokozott lánggal lobbant fel másik szerelem, a Színház. Aktivitásra vágyó élénk temperamentumát sem a csendes múzeumi munka, sem a kritika nem tudta teljesen lekötni, s a vásznak hallgatag költészeténél jobban izgatta képzeletét a színpad szava, gesztusa, dekorációja. Kimondatlan, titkos vágya volt, hogy egy nagy színház rendezője vagy igazgatója lehessen.

De ki tudja, hogy ez a láng nem volt-e csalóka, az útját még tétován kezdő fiatal léleknek múló lobbanása? Egy nyílt fő, melyet politika, irodalom és művészet egyaránt érdekelt, lobbanékony kedély, mely minden jóért rögtön tűzbe menni kész, könnyeniramló toll, mely még alig ért rá stílusát keresni, vidám szomjas szív, mely az élet minden gyönyörűségét áhítja -, ki a megmondhatója, mi vált volna belőle? Az élet nyitva állott előtte s útjából hatalmas kezek háríthattak volna el minden akadályt.

A Sors úgy akarta, hogy a feneketlen világfelfordulás huszonhat éves korában a tamanowicei sírba temesse.