Gauguin

Gauguin
szerző: Meller Simon

Nyugat 1908. 6. szám · FIGYELŐ

---

A mi korunkban oly kevesen értenek képekhez, hogy a nemfestők hozzáértése egyáltalán kétségessé vált. Arról a közvetlen értésről van szó, amely nem vallat, nem hasonlít össze, nem elmélkedik, hanem az öntudatlanság meggyőződésével mondja ki ítéletét. A művészeti daimonion éppoly kevésbeszédű, mint az erkölcsi; két szava van csak: jó és rossz; ha az egyiket a maga halk határozottságával kimondta, elhallgat, s helyette a sokszavú értelem kezd beszélni. Sohasem írtak annyit művészetről, mint manapság; sőt annyi értékeset is bizonyára még sohasem; de ha közvetlen szót akarunk hallani festészetről, mint manapság; sőt annyi értékeset is bizonyára még sohasem; de ha közvetlen szót akarunk hallani festészetről, az egész nagy művészeti irodalomban Fromentin, Stevenson könyveihez, festők leveleihez vagy naplóihoz kell fordulnunk. Ha valaki Velasquez korát, egyéniségét, sőt festői fejlődését akarja megismerni, ajánlhatjuk neki Justi könyvét; de Stevensonét, ha azt akarja megtanulni, hogy hogyan nézze Velasquez képeit. A daimonion szava ma csak a festőírók mondatain cseng keresztül. Fromentin egyszer ki is mondja, midőn Rubens képének fejtegetésénél végül érzi, hogy e sok szó mind csak körülírás, magyarázat, enyhítés vagy fokozás, s az elemzést azzal végzi, amiből titokban kiindult: c'est beau, je le jure!

A nemfestők, ha képről írnak és beszélnek, azt előbb költeménnyé vagy zeneművé költik át, s csak akkor tudnak róla ítélni. Nem volt ez mindig így; Flórencben vagy Amsterdamban a laikusok is bizonyosan közvetlenül látták a képeket. De a mi gyermekkorunk mesék és dalok, a mi ifjúságunk könyvek között telik el; a mi művészetünk a hangok művészete. Ezért változtatjuk át lelkünkben a vonalak hajlását ritmussá, és harmóniává a színek arányát; és ezért állunk értetlenül minden új festői felfogás előtt, melynek még nem találtuk meg költői vagy zenei megfelelőjét.

Jean de Rotonchamp, ki Gauguinről szóló könyvében szerényen és okosan csupa dokumentumból, levélből és idézetből rója össze a művész életét és felfogását, e nagy megnemértett festészetéhez megadja az irodalmi kulcsot. E könyv elolvasása után az ingadozók közül kétségtelenül sokan meg fognak erősödni hitükben. Életéből, leveleiből, kijelentéseiből meg fognak győződni az ember jelentékeny voltáról és föltétlen jóhiszeműségéről. Az ember iránt való bizalom át fog háramlani a művészre is. Látni fogják, hogy költő; s a költő meg fogja értetni benne a festőt. E könyv után ízekre szedhető egész festészete, s minden vonására meglelhető az irodalmi párhuzam. Kalandos élete magyarázza meg exotikumát: kisgyermekkorában pár évet töltött Peruban; azután matróz lesz s bekalandozza a világot; nyugtalan vágya később is egyre idegen földek felé hajtja. A lélekölő formai készség utálata, a naivság után való vágy, mely a tizenkilencedik század irodalmában és festészetében folyton újra meg újra jelentkezik, nála lép föl leghatározottabban. Az impresszionizmus technika bűvészkedéseiben nevelődik festővé: azért mutatkozhatik nála oly hamar a csömör; játékos készségét könnyen elvetheti, mert későn, felnőtt korában tanult csak festeni, keze és szeme még naiv, s csak az impresszionizmus aránylag felületes iskoláján ment keresztül. Izgatott neuraszténiája nem tűr nyűgöt és konvenciót; erőszakos természete és déli fanatizmusa az individualizmus szélsőségeibe hajszolják. Elmélkedik s maga fogalmazza át elvvé festői ösztönét: a művész ne legyen rabja sem a múlt hagyományainak, sem a jelen példáinak, de a természetnek sem. A festő feladata nem a természet utánzása, hanem a saját lelke misztériumainak megérzékítése. Ne fessen közvetlen a természet után; inkább emlékeit vesse a vászonra. A természet csak motívumokat nyújt, melyek az egyéni lélek szerint szabadon alakítandók; a motívumoknak nem kell sem formában, sem színben való hűeknek lenniük: elég, ha elvont arányuk megmarad. A fa kéknek is festhető, ha az égen megfelelően több a kékség.

E különös festészetnek még világosabb irodalmi magyarázatát adják Gauguin költői művei, különösen a Noa-Noa, mely a La Plume kiadásában kissé meghamisítva és idegen betétekkel jelent meg, s melynek eredeti szövegéből bő részleteket közöl Rotonchamp könyve. Minthogy a levelekben megvan a nyers élmény, melynek a Noa-Noa költői áttétele, megleshetjük Gauguin képzeletének útját s megállapíthatjuk költői eljárását. Ez eljárás teljesen összevág festői elveivel. Az élmény csak motívum, mely teljesen átalakul a műben, melynek eredeti jellemét elnyomják a költő lelkének misztériumai. A levelekben csupa panasz, keserűség, kín és nyomorúság; a Noa-Noa csupa himnusz, boldogság, kéj és elégültség. A kis vahiné, a levelek buta, ravasz, piszkos maorinője, aki meglopja gazdája szekrényét, a Noa-Noa-ban az ős hűség, a szűzies érzékiség, a paradicsomi nő mintaképévé alakul át. A levelek az óceániai élet való képét adják; a Noa-Noa Gauguin lelkét, mikor a szűz természetről álmodik. Íme, mily megtévesztő lehet a divatos hajsza, mely a művet minden áron élményekből akarja megérteni. Az élmény, a lélek receptív, erélytelen részének munkája s ahol túlteng, az alkotó erő rendszerint elsatnyul. Goethe olaszországi útja csupa nagy élmény, s mégis, lelke egy része ott veszett Itáliában. Taine-nek ott nem voltak élményei, s gazdagabban tért vissza, mint ahogy odament.

Tehát: Gauguin képei olyanok, mint egy költői álom, melyen a valóság képe csak halványan szűrődik keresztül. Festészete: líra, gyöngéd, meleg, telten hangzó líra. Színei tompák, de mélyek, "halkan gyöngyöző zokogások vagy a gyönyörűségtől feszülő kebel fölszakadó sóhajai"; gordonkahangok. Azaz, ha Gauguin megírta vagy megkomponálta volna őket, képei ilyen költemények, színei ilyen hangok lettek volna. A mi korunk, mely hall, de nem lát, a Noa-Noa nyomán így érti meg Gauguin festészetét.

Gauguin azt hitte, hogy az individualizmus, a művészi szabadság varázsszavát lelte meg, midőn a festészetet fölmentette a valóság, a természet utánzása alól. Tiltakozott mindennemű utánzás, legerélyesebben önnönmaga utánzói ellen. Minden eddigi iskola az igazság örve alatt dogmákat állított föl; ő a teljes szabadságot hirdeti. És lám, alig váltak művei ismeretesekké, seregestül támadtak követői. Nem szólok azokról, kiket az újdonság minden áramlata kerget a fölszínen: ezek úgyis csak legszembeötlőbb, de legkevésbé értékes tulajdonságát utánozzák: exotikumát. De komoly követői meggyőznek arról, hogy amit ő szélső individualizmusnak hitt, az valójában stílus. Stílus, melyet sokan kerestek, rokon utakon meg is közelítettek, más módon meg is valósítottak. Stílus, mely nem egy egyén lelki rejtélyeinek, hanem egy nemzedék művészeti törekvéseinek kifejezője. Ő maga is, midőn nem elégedett meg hangulatai kifejezésével, hanem a "hogyan"-ról kezdett elmélkedni, s próbálta meghatározni a díszítő színszerkesztésnek, a színmennyiségek arányának elveit, akarata ellenére dogmákat teremtett. Dogmákat, elveket, melyek épp olyanok, mint a többiek, melyeknek igazsága csak oly relatív, mint az előzőké. De a művésznek szüksége van elvekre, hogy nyugodtan fejlődhessék, hogy elméleti tépelődések ne halványítsák betegre alkotó erejét, hogy a relatív elvek megvalósítása közben megőrizze a lényegnek, a "misztériumnak" öntudatlanságát.