Sorompó

A Wikiforrásból
Sorompó
szerző: Somlyó Zoltán

Ha barátom – a nap – már leszökött
valahol kint, a téli fák mögött
       s mohón csap rám az ellenség: az este,

már nem kopogok az utcák során,
hazaindulok sietve, korán:
       bús gondolatok ködbevesző restje.

Otthon csak mégis vagyok valahogy…
Az ember az ágy szélire lerogy
       s két aszalt karját szépen lebocsájtja,

mint két sorompót s zárva áll az út,
kétoldalt álmok zivatarja zúg –
       s az őr kezébe meglobog a lámpa...

Ó, mennyi vonat vitt már engemet!
Ó, mennyit szálltam kék hegyek megett,
       források szélin, selyemfüves tájon...

És hajón is, örömnek tengerén,
ó, ott is szálltam, ott is mentem én,
       a nőillatú, kábító dagályon.

S most mért vagyok itt, hol madár se jár.
A szél bezörget szobám ajtaján
       s a kályhacsőbe búvik láthatatlan.

Miért jutottam ide, hol felém
egy árnyék néz a falról feketén,
       s ha rája nézek, összerogy riadtan.

Hisz nem is volna semmi, semmi baj!
A fejemen még szikrázik a haj
       s az arc is ég, ha jól kiberetválom.

A régi kedvem is megvolna tán;
s még nincs nyomomba, nem vigyorg reám
       a csontok közül vén gazdám, halálom.

De – tudjátok-e, hogy mi a magány!
Csak egy tányér az ember asztalán,
       csak egy pohár, amelyből inni méreg.

S kimenni és bejönni egyedül
és nem vár senki se kint, se belül
       és lenni árván önszivünkbe féreg...

És tépelődni: mért ment tőlem el!…
és kérdezgetni: miért nem felel!…
       és várni, várni; ha nem rája, másra...

És mindennap így szólni: mégse jő!
És aki jő is: mégse, mégse ő!...
       És ébren várni minden virradásra…