Sárközi György: Váltott lélekkel
| Sárközi György: Váltott lélekkel szerző: Szerb Antal |
Második kötetével lép ezúttal nyilvánosság elé a fiatal költő, kinek művészi fejlődését gondos figyelemmel kísérik legújabb líránk érdeklődői. «Váltott lélekkel» ezúttal, mondj a a kötet furcsa címe, mert valóban, sok mindent váltott és változtatott a költő önmagában első vallomástétele óta.
Csak nagy technikai tudása nem változott. Új versei is ugyanazzal a kényesen elegáns szóválogatással, furcsa és mégis megragadó dallamossággal és klasszikusan határozott vonalú felépítéssel vonulnak fel, mint a régebbiek és most is teljesen zárt konstrukció-voltuk fogja meg először az embert. Vannak költők, kikben egy festő veszett el, vannak, kikben egy muzsikus, sokakban csak egy színész. Sárköziben egy építész lelke keres kiutat szigorú verskompoziciói mögött.
Első kötetében úgy mutatkozott be, mint egyike a nagyon kevés fiatalnak, aki fölött Ady Endre költészete nyomtalanul mult el. Különös és meglepő, hogy második kötetében utólérte az Ady-nemezis, az obligát «hatás», de Sárközinek ez is csak hasznára vált : az öregedő Ady hosszú és megtört mondatú stílusa színeződött le rajta. Ez a stílus kiválóan alkalmas komplikált problémák lírai kifejezésére olykép, hogy ez a kifejezés a férfias szembenézés jegyében álljon.
Mert Sárközi nagyon megkomplikálódott. Ha nem volna olyan elpuffogtatott a szó, «világnézeti válságról» lehetne beszélni.
Az első kötetben Sárközinek, akárcsak a görögöknek, kiket olyannyira tisztelt, még nem voltak kérdései, csak feleletei. Az Angyalok Harcában kétségek nélkül és határozottan a Jó Angyal mellett foglalt állást és ez az állásfoglalás inspirálta legtöbb versét; vagy pedig az idillikus pihenés, szemlélve a Jóság ruháját, a természetet. A költő a gáncs nélkül való lovag fehér páncéljában jelent meg előttünk, versei díszkíséretében, és akárhogy is erősítgette, hogy a Gonosz Angyal is fészket ver benne olykor, nem tudtuk neki elhinni. Túlságosan világosan mondta, hogy sötétségek is kísértenek benne. Maradt a klasszikusan tiszta ember, távol a földi szennytől, fehér és naiv tökéletességben. De ez a tökéletesség, mint minden tökéletesség, néha kissé emberitlennek látszott.
Most «váltott lélekkel», új oldalról ismerjük meg. Magaslatáról alászállt, közelebb jött az emberihez, ami a fájdalom. Az egykor oly klasszikusan, oly horáciuszosan bizakodó költő új kötetében most alig találhatni verset, melynek hangja nem a csüggedésé volna és témája nem az emberi gyötrelem. A Jó Angyal elhagyta harcosát vagy pedig kiderült, hogy kérdés fér a Jó Angyal jóságához, nem tudom : de Sárközi elvesztette fehér biztosságát, határozott és mindig kész mondanivalóit, elvesztette önmagát.
Ezt az egy érzést variálják versei frappáns képek, fölzengő ritmusok gazdag váltakozásán keresztül, hol megható egyszerűséggel, hol magasztosan pompás páthosszal, de mindig lélekbe láttatón és igazul: az embert mutatják, aki elvesztette a legfontosabbat és nem találja a helyét. Az embert, akinek számára az egész átélhető mindenség kérdéssé vált, rejtéllyé, mely fenyegeti az új Ödipuszt. Most már semmiben meg nem nyughatik, «mert semmi, semmi nem jó úgy, ahogy van». És ez a nem jó nem a világ kritikája kíván lenni, – belülről semmi sem jó, ahogy van.
Gyötrő, önvizsgáló és önkínzó nyugtalanság – nem a dekadencia tetszelgő kinemelégültsége, hanem nyugtalanság, mely őszintén keresi a nyugalmat, mely büntetésnek érzi önmagát, vezeklésnek és útnak : ez a Sárközi új mondanivalója. És míg régebbi mondanivalója csak önmagát fejezte ki és csak a távoli magas ideálokat, mely felé tört, új kötete ennél többet és elevenebbet ad : gyötrődését és önmagát vesztett harcát nagyon sokaknak, egy egész generációnak, úgy lehet, a háború utáni magyar fiatalságnak.
«Aki elveszíti a lelkét énértem, megnyeri azt.» Sárközi, mikor elvesztette önmagát, régi, szigorúan körvonalazott és szinte konstruáltnak tünő egyéniségét, épen ebben az elveszettségben valahogy mélyebb önmagát találta meg, azt az önmagát, kinek hangjai nagyon sokunk szívéből visszhangoznak.
És elmélyülésében bizonnyal még ez sem az utolsó állomás.