Rossz írók hajnala
| Rossz írók hajnala szerző: Bálint György |
Európában ágyúk dörögnek, repülőgépek búgnak, géppuskák kattognak, és rossz írók hegyezik a ceruzájukat. Ez az utóbbi zörej ma még nem hallatszik, de azt hiszem, nincs már messze az az idő, amikor a háborús regények, színművek és alanyi költemények túlharsogják a háború zaját. Egy rossz író néha nagyobb zajt tud ütni, mint egy jó ágyú, és hatása is katasztrofálisabb lehet. Készüljünk el a legrosszabbra: valószínű, hogy perceken belül megszületik az új háborús irodalom.
1939. szeptember elseje nagy nap volt Európa rossz íróinak életében. Már hetekkel előbb izgatottan lesték a diplomáciai jelentéseket. Ha Chamberlain egyszer egy kissé optimistább volt a szokottnál, a rossz írók elsápadtak. Féltették a háborút, a nagyszerű témát, a hatalmas élményt, a sokezres példányszámot. Mikor az első ágyú eldördült, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Tudták, hogy eljött az idejük; sokan azonnal telefonáltak a kiadónak. És akik még sohasem tárgyaltak kiadóval, akik még nem látták nevüket nyomtatásban, azok még jobban örültek. „A dicsőség napja elérkezett” – idézték magukban a Marseíllaise-t.
Mert a rossz írók számára nincs nagyobb áldás, mint egy világháború. A jó írók számára a háború válságot jelent, nemcsak erkölcsi, hanem esztétikai válságot is. Az élmény oly erős, annyira közel van, hogy hirtelenében nem tudja, mit kezdjen vele. Az élet túlzott intenzitása mindig zavarba ejti az igazi írót. Amikor az élet hirtelen olyan apokaliptikus mutatványokkal szolgál, mint egy háború vagy egy forradalom, az első pillanatokban csak közhelyeket lehet írni. A jó írók irtóznak a közhelyektől, és azért nem írnak semmit, zavarban vannak és várnak. Túl nagy nekik a téma, várják, amíg felfedezhetik valamely rejtett részletét. A rossz írók viszont bátrak: nem ijednek meg a közhelyektől. Csak nagy téma kell nekik, és nagyokat mondanak róla. Nérónak fel kellett gyújtani Rómát, hogy megírhasson egy verset, Horatiusnak nem volt szüksége ilyen segédeszközökre. A jó író abban különbözik a rossztól, hogy elemi csapások nélkül is tud írni.
Természetesen nem minden rossz íróban élnek nérói hajlamok. A legtöbben szelíd emberek, könnyen meghatódnak, az élet borzalmai őszinte részvétet keltenek bennük, és írásaikkal szolgálatot akarnak tenni az emberiségnek. Minden érzésük, minden hangulatrezdülésük teljesen őszinte – ezért sokszor hiszi őket a közönség jó íróknak. Pedig a jó íráshoz nem elég az őszinte érzés: őszinte kifejezés is kell hozzá: a rossz író mindig idegen hangon szól, mások hangján. Nem lehet pontosan tudni, kinek a hangja, de bizonyos, hogy nem a sajátja. Valahol az éterben, a fehér kultúremberiség különböző hullámhosszai között lebeg egy sok száz ismert rezdülésből összekevert, általános, mindenütt használható, bizonytalan színezetű hang, ezt használják a rossz írók, ezen közlik velünk élményeiket. Szörnyű vagy felemelő élményeket, mélyen, emberien átérzett hangulatokat közölnek mesterséges, idegen hangon. A legtöbbjük olyan jó szándékú, hogy nem is lehet rájuk haragudni. Végre is nem tehetnek róla, hogy nem az élmény teszi a jó írót. A háború sem tehet róla, a népszövetség sem: ezen a bajon nem lehet segíteni.
A legutóbbi világháborúról sok szépirodalmi művet írtak, minden országban, de alig van közöttük maradandó érték. A világhírű háborús regények közül, alig egy fél tucat igazán jó. A legjobbat, A Farewell to Arms-t, Hemingway írta, aki élményektől függetlenül nagyszerű író, és mindig kitűnően ír, még békében is. A többiek talán még nagyobb sikert arattak, de aztán feledésbe merültek, nem éppen igazságtalanul. A kérdést, azt hiszem, az a paraszt döntötte el, akit Ilja Ehrenburg az olvasmányairól kérdezgetett. Szóba került Babel, egy elég tehetséges, fiatal orosz író, aki novelláskötetben megírta friss háborús élményeit, rendkívüli sikerrel. Babel nem a legrosszabb háborús író, de a paraszt jobban szerette Tolsztoj Háború és béké-jét – „miért?” – kérdezte meglepetten Ehrenburg – „mert az valódi” – felelte a paraszt, és igaza volt.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!