Rettenetes Ágost
szerző: Bálint György
Strindberg ma egyáltalában nem divatos író. Nemigen beszélnek, nemigen írnak róla, és nem is olvassák úgy, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De miért kell minden nagy írónak divatosnak lennie? Amikor ez a nyugtalanító sötét zseni, ez az örökké öngyilkos szellem divatos volt – ez az állapot volt a természetellenes, ez a helyzet volt a hazug. A Strindberg-divat csak múló tömegszeszély lehetett. Ebből az íróból hiányzik minden olyan tulajdonság, amely hosszú időre tömegek előtt népszerűvé tehetné. Rideg, kényelmetlen, kellemetlen író. Hatalmas író…
*
Nemrégiben jelent meg magyarul első könyve: A vörös szoba. Alig keltett figyelmet. A legtöbben össze is tévesztették az önéletrajzi ciklus egyik régen megjelent regényével, amelynek címe: A vörös szobában. Ezzel most már körülbelül teljes a Strindberg-oeuvre magyar fordítása – javarészt a felejthetetlen Mikes Lajos munkája. (Furcsa, hogy éppen Mikes fordította magyarra Strindberget. Egyénisége a maga kiegyensúlyozottságával, ragyogóan robusztus életerejével, minden fölé emelkedő és mindent megértő bölcs szkepszisével és humorával, az erős emberekre annyira jellemző csendes, csúfondáros mosolyú jóságával – antipódusa volt Strindbergnek. Talán éppen ezért szerette és értette őt meg annyira.)
*
Minden író magáról ír első művében. Hát még Strindberg, aki később is mindig magáról írt. És ebben az első könyvben, a fiatal író bátor, friss regényében, már csírájában benne van az egész későbbi Strindberg.
Élete és egyénisége tökéletes műremek volt. Mert az a kérdés, hogy mit nevezünk műremeknek. Nyilván azt, ami befejezett, nagyvonalú egész, amelynek minden eleme eléri a maga kvalitásbeli és kvantitásbeli maximumát. Strindberg élete és egyénisége ilyen volt. Tökéletes, grandiózus magassága a kétségbeesésnek. Végtelen sokrétű gazdagsága és ereje a gyűlöletnek. Világot átfogó expanzivitása az undornak. Vallásosan fanatikus és tudományosan hideg darabokra tépése minden embernek, elsősorban Strindberg Ágost stockholmi írónak, akit ádázul gyűlölt, és még ádázabbul imádott. Zord prófétai elátkozása minden tévhitnek és hitnek, minden reakciónak és forradalomnak. Pokoli acsarkodás a nőre, áttetsző természettudományos érvek mögé rejtett szexuálpatológiai okokból. Gigászi erejű és méretű felépítése egy világképnek, amely a realitás rideg egyszerűségével hat, pedig nem egyéb, mint egy roppant vízió, hallucinált förtelmek nyugtalan világegyeteme, amely úgy hat, mintha józan téglából és cementből épült volna. Döbbenetes, végtelen inferno – a XIX. század szürke és materialista stílusában. Kegyetlenség tiszta, mindentől elvonatkoztatott kvintesszenciája… Rettenetes Ágost.
*
Az orvosok megállapították, hogy Strindberg skizofréniás volt. De viszont minden tébolydának minden második lakója skizofréniás, és nem alkot nagy műveket. Lelki komplexumok freudi analízise sem ad magyarázatot. Eltorzult Ödipusz-komplexuma lehet minden cseléd minden fiának, de nem mindegyik fogja megírni A cseléd fiá-t. Sem az önvallomás többi könyvét, sem a Hemsö regényé-t, sem a Viharos tengeren-t,A vörös szobá-t, a Haláltánc-ot és a Júlia kisasszony-t. Ezek a regények és drámák vad erővel hatnak még ma is, amikor szociális problémáik, nőkérdéseik és esztétikai célkitűzéseik már régen elporladtak. Hol vannak már a naturalista regény és dráma strindbergi módszerei? Hol van már a mai irodalom Strindberg könyveitől, a mai sportgörl vagy ügyésznő Strindberg démonaitól, a mai szociális kérdés Strindberg nihilizmusától? Sőt, mindezek a dolgok akkor sem voltak egészen olyanok, ahogyan Rettenetes Ágost, a Nagy Elvakult, a Nagy Gyűlölő látta őket. És mégis! Kegyetlen harca minden és mindenki ellen nem etikus, de csodálatosan, heroikusan nagyszerű. Egyetemesen romboló dialektikája nem igaz, de meggyőző. Világképe nem fedi a valóságos életet, de a maga egészében tökéletes rendszerré kristályosodik. Az életet összetéveszti a pokollal, de ez a pokol aztán utolérhetetlenül eleven és reális. (És szerencsére, vagy sajnos, nem is tévedett olyan óriásit.)
*
A fiatal Strindberg első regénye már határozott közeledés a pokol felé. A főhős, aki maga Strindberg, hittel, jó szándékkal indul neki az életnek. Naiv, idealista és ügyetlen a könyv elején, kiábrándult-korrupt és polgárian hazug a könyv végén. Közben keresztülmegy a hetvenes évek Stockholmján, megismeri a fiatal és öreg írókat, művészeket, szerkesztőket, kapitalistákat, radikálisokat, politikusokat és prostituáltakat. Ebben a könyvben „fedezi fel” Strindberg először a materializmust: felfedezi önmagában mint világszemléleti módszert, az emberekben mint erkölcsi tartalmat, az új kapitalista társadalomban mint mozgató erőt. Undort, kétségbeesést és harapós szatírát vált ki belőle ez a felfedezés. Mindig megkapó dolog, amikor egy fiatalember először jön rá, hogy az élet rideg, az emberek gonoszak és buták, és általában minden meglehetősen piszkos és értelmetlen. Ahogy Strindberg fiatal alteregója fedezi ezt fel a hetvenes évek bigott kispolgári Stockholmjában – nagyon megrázó emberi dokumentum.
Ekkor még humora is van: fanyar, remek akasztófahumor. Briliáns torzképgalériában vonultatja fel az embereket. Már ekkor megmutatja, hogy milyen démoni élességgel és precizitással látja meg mindenben az aljasat és gonoszat. Már ekkor mesteri grafikusa a visszataszítónak, zseniális megörökítője a kicsinyesen gaznak. Már ekkor rombolja dörgő ütésekkel a csúf polgári bálványszobrokat (amelyekkel később becsületes rombolótársait végzetesen összetévesztette). Már ekkor nagy író. És már erre a korszakára ráillik Baudelaire strófája:
…Á l'heure oú les chastes étoiles
Ferment leurs yeux appesantis,
L'araignée y fera ses toiles,
Et la vipère ses petits.
Már ez a korszak is azokhoz a gyötrelmes órákhoz tartozott, amikor a szűz csillagok lehunyták fáradt szemeiket, és az élve eltemetett „elátkozott költő” örök sírja fölött undok hálóját szőtte a pók, és a vipera kölykezett…
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!