Reszonnanciák: Óh édes ifjúság!
| Reszonnanciák: Óh édes ifjúság! szerző: Nagy Endre |
(Szabó Dezső új regénye: Segítség. - Genius-kiadás)
Óh édes ifjúság!
Ninon de Lenclos férfi-mása Szabó Dezső, akinek lelkében még most is siheder-frissességgel ragyog a diadalmas, mindent elvakító első ifjúság. végiggázolhatott száz könyvtáron, ez az üde, rugalmas ifjúság megmaradt szűztisztának. Egy lelkes, egy édesen tomboló önképzőköri elnök maradt Szabó Dezső, aminthogy - az olvasó elérzékenyült mosolyággal veszi észre ezt - egy nagy önképzőkör az az egész világ, amelyben ennek a regénynek a hőse hadakozik. Meszelt falra szénnel rajzolja alakjait és munkájában megihleti az a drága gyermek-hit, hogy egy-két vonással minden ember kimeríthetően jellemezhető.
- Nézd csak, ez itt a Maczuga főigazgató úr, ez meg a Borkuthy Evelin!
- Melyik a főigazgató és melyik az Evelin?
- Jé, hát nem ismered meg, te buta? Hiszen az egyiknek bajuszt rajzoltam és pipát a szájába! Úgylátszik, te még mindig nem vagy nemileg fölvilágosítva!
Üdítően kedves, ahogy Szabó Dezső minden alakját e két-három vonással megépíti és útnak indítja. Persze szegénykék komoly műszerek nélkül valami komplikált életet nem élhetnek, de alkotójukat kielégítik, hiszen a maga teremtő erejében gyönyörködik általuk.
Ebben a világban csupa tanár van és csupa irodalmár. Van benne egy igazság, amelyet a hős a köpenyege alatt hurcol Prometheusként. Ha ezt az Igazságot mindenki megláthatná, egyszerre rendbe jönne a világ. De a tragédia ezúttal orvosolhatatlan, mert ezt az Igazságot soha senkise fogja meglátni; hiába szedi ki a hős a köpenyege alól, hiába ajánlgatja vezércikknyi terjedelmű és zengzetű szónoklatokkal, ez az Igazság egy játékába mélyedt gyermeknek szeretetreméltó halandzsája, amelyben a felnőttek beszélgetéseiből kilesett szavak gügyögnek.
Szabó Dezső alakjai mind önzőek, kapzsiak, hiúk és nagyravágyók. Amikor a lelkekbe nyúl és ezt a néhány vaskos rugót megtalálja bennük, olyan kedvesen hamleti, mint a gyerek, aki a szülői hálószobába bekukucskálván, keserűen fedezi föl az élet nagy titkát.
Meg kell állapítanom, hogy a hőse a legönzőbb, a leghiúbb, a legnagyravágyóbb és éppen az a tragédiája, hogy a többi is az. Mert - és ez is az Élet most fölfedezett komor titka - az önzésnek legnagyobb átka és akadálya a többi önzés.
Ha nem engesztelhetetlen tragédiának szánta volna regényét Szabó Dezső, akkor az expozíció után körülbelül így kellett volna a mindent kiengesztelő végkifejlést megcsinálnia:
Az ezeréves, átok-sújtotta országnak vezetősége éppen tanári konferenciát tart és a nemzet legfőbb bajait beszéli meg: hogy a svábok tért hódítanak, hogy a nemzetközi kapitalizmus kizsákmányol, hogy Pintér Jenő ósdi irodalomtörténeti megállapításokkal dolgozik, hogy Pekár Gyula nem jó novellákat ír és hogy Csekonics grófnak nagyobb lakása van, mint Szabó Dezsőnek. Hát amint így konferenciáznak, egyszercsak kívülről forradalmi zaj tör be. Kinéznek az ablakon, hát odalenn zászlósan, énekszóval processziózik a nemzet és a pénzügyminiszter ragyogósra átszellemült arccal rebegi:
- Uraim! Kinn vagyunk a vízből! Magyarország nem volt, hanem lesz! Megjelent Baczó Mózes verskötete!
Óh édes ifjúság!