Rabmadár

A Wikiforrásból
Rabmadár
szerző: Gárdonyi Géza

       A kalitkában levő madarat nem kell anynyira sajnálni, mint amennyire sajnáljuk. Egyszer egy macskafejű baglyot vettem csak azért, hogy a gyermekek ne kínozzák. Kalitkába tettem és hússal tartottam két hónapig.
Mikor már láttam, hogy a szárnya újra megnőtt, kivittem az udvar közepére és kinyitottam a kalitka ajtaját.
A bagoly nem ment ki.
Ott hagytam azután és csak órák múlva néztem ismét hozzá.
A baglyot ott találtam a kalitkában.
Akkor kihúztam a kalitka ajtaját és leemeltem róla a kalitkát.
A bagoly bámulva nézett körül, de csak állt egy helyen, jobban mondva: bókolt, leguggolt, ahogy a bagoly szokott.
De nem ment el.
Gondoltam, az én jelenlétem köti. Hát bementem a szobámba és az ablakból néztem, hogyan indul a szabad-világba.
A bagoly mindjobban bókolt, nézett jobbra-balra; egyszer eltávozott félméternyire s diadalmasan rikoltott. Azután szétnyitotta a szárnyát s megcsapkodta a levegőt. Megint eltáncolt egy méternyire, megint bókolt.
No, gondoltam most megyen el.
De bizony nem ment az el: visszatáncolt a kalitka mellé. Látszott rajta hogy bemenne, ha tudná hogyan.

Okosabb madárról is mondok ehhez hasonló történetet.
Tiz-tizenegy éves koromban a Vértes alján laktunk és én a nyarat madarászással töltöttem.
Egyszer egy szép feketerigót fogtam. Fészekben találtam s annyira fejlett volt, hogy talán már másnap kirepült volna.
A rigót fölneveltem. Meg is nőtt szépen. Nyár utólján egyszer, hogyan, hogyan nem kiszabadult a kalitkából s fölreppent a nyitott ablakon át a ház mellett levő magas eperfára.
No Rigó, Isten veled! - gondoltam megdöbbenve.
Búsan vártam, hogy tovább repül, de az én rigóm csak ott maradt a fán, tollászkodott. Én se voltam rest: neki a fának! Gondoltam, megfoghatom még, ha ilyen kevéssé örül a szabadságnak.
De hiába másztam én ágról-ágra, a rigó hol ide röppent, hol amoda: mindig ügyesen kikerülte a kezemet.
Akkor az a gondolatom támadt, hogy felteszem a kalitkát: hátha belemegy.
A házbeliek csak nevették a reménykedésemet.
De én nem voltam rest, ennivalót tettem a kalitkába s felvittem a kalitkát a fára; kinyitottam a kalitka ajtaját. Persze az ajtóra madzagot kötöttem.
Akkor visszaereszkedtem a földre és vártam nagy epedve, hogy a szökevény megtér.
Úgy is történt. A madár kisvártatva észrevette a kalitkát s hozzáugrált. Ide-oda kukucskált az ennivaló felé, azután bebujt s evett. Diadalmasan vittem vissza a szobába.
Ez a két történet persze fiatal madárról szól.
Arról is tudnék beszélni, hogy egy veréb egyszer holtra verte magát a kalitkámban. De ez talán nem az elvesztett szabadságért történt, hanem azért, hogy a madárka nem volt emberhez szokva s az eléje szórt táplálékot a félelem folytonos zavarában nem látta meg.