A lap feldolgozottságának foka

Rózsa, egy sírra

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Rózsa, egy sírra
szerző: Gárdonyi Géza

(május 5-én)-Jókai halálának napja

Van egy ország, ahol nem tudja senki
mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?
Az óra ott tizenhárom betüt jár,
e szó betűit: Ö.R.Ö.K.K.É.V.A.L.Ó.S.Á.G.
Ez ország persze nem itt van e Földön:
fenn! fenn! Mi csak a porszemeit látjuk
amelyek olykor aláhullanak
a Végtelenség sötét tengerébe.
E porszemek a fényes csillagok.
A lelkek, akik itt éltek e Földön,
ott nyugosznak a ős-világosságban,
a szivárvány-szin lágy felhők ölén.
És mint az ember néz a hangya-népre,
úgy néznek ők reánk a magasságból.

Egyszer, hogy onnan lefelé méláznak,
megszólal eggy, mély elbusúlás hangján:
- Álomkórságban dermed nemzetünk!
Leszállok én, és felköltöm szavammal!

És szól a másik: - Te felköltöd őket;
én is leszállok, és viszek magammal
lángot az égből a földi oltárra,
amelyre ez van irva: SZABADSÁG.
Jogot e népnek! Ha kell, kardnak élén!
S függetlenséget! Ha kell, vérnek árán!
Legyen vihar, ha másképp nem lehet!
de majd a vihar villámcsattogását
termékenynő zápor követi,
s a borulás után kisüt a nap.
Leszállok hát én, s leviszem nekik
Rákóczi összegöngyölt zászlaját!
S ha a nemzet kibontja ezt a zászlót,
leborulok a nagysága előtt!

Megrázkódik a harmadik lélek, s mond:
- Hej, én leszek a vihar mennydörgése!
Hej, én viszek zászlódra koszorút!
Leszállok én is lantommal közéjök,
s fölemelem a szívüket a porból!
S ahogy az Isten az eget teleszórta
a csillagoknak gyémántjaival,
úgy szórom én odalenn szerteszét
lelkem virágait a magyar földre!
S ha jő a napok legpirosabb napja,
s elsőt kondul az ország vészharangja,
én kiáltsam a zászlót fölragadva:
Talpra magyar! Fegyverrel ide, mellém!
S ott essek el én a harc mezején!

És szóltak mások aggódón merengve:
- A harc után mint törött szárnyu sas
ül majd a nemzet fészke romjain.
A földi ember csak a jelent látja,
s az elcsüggedt csupán a veszteséget.
A halál fölszánt egy egész országot,
s magnak belé a hősök vére hull.
Érzik-e majd, hogy ez a mag kikél?
Érzik-e majd, hogy a távol jövőben
kivirágzik a mártírok szent fája?
A nemzet soká csak a romlást látja,
a gyászköntöst, a kormos falakat,
a láncokat, a börtönt, a bitófát,
s a nők és árvák harmatos szemét.
Bús-felleges lesz minden férfi-homlok.
Kinek keze simítja el a gondot?
Ki susog reményt a lankadt lelkeknek?
Ki hinti be a temetőt virággal?

S megszólal mélán egy negyedik lélek:
- Alászállok, és testet öltök én is.
Az én kezem simítsa el a gondot;
szívem legyen a rózsaszínű tűkör,
amelyben lássák a jelent, s jövendőt.
Én csókolom meg a tépett zászlókat,
én hintem be a sírokat virággal,
én hordok napfényt lelkök borujába,
én festek tavaszt a holt, téli tájra.
Az leszek én, ami a délibáb
a puszták fáradt, bágyadt vándorának:
festek nekik tündér-ligeteket,
kék tavakat és fehér várakat,
s a könnyes szemű aluvók arcára
én festek majd mosolygó álmokat.
Kiemelem a romon ülő búsnak
az elsülyedt világrész képeit,
más népeknek nagy élet-halál-harcát,
hogy lásson nagyobb bút a magáénál.
S kiemelem az elsülyedt századok
magyar múltját, dicső győzelmeit;
s a képzeletnek görögtűz-fényében
föltámasztom elporlott hőseit.
Hősöket festek, mindig hősöket!
minden rendű és minden rangu hőst!
akinek mindig minden sikerül!
s a fájdalmas szív balzsamcseppet érez,
és könnye közé mosoly is vegyül.
Festek reményt a reménytelennek!
Szabadságot a rabságba vetettnek!
Győzelmeket a láncolt kezűeknek!
Aranytermést a kifosztott nemzetnek!
S ha tőlük egykor én is távozom,
varázstükrömet e földön hagyom;
e földön hagyom lelkem álmait,
fantáziám színes lámpásait;
a tündérkincset, mely csupán azé,
akinek ragyog, akinek öröm.
És ezt a kincset el nem veheti
a magyartól az idegen köröm.

S a négy lélek eggyenkint Földre szálla.

Az első fölrázta a nemzetet.
A második kardot adott kezébe.
A harmadik volt a vihar dörgése,
ki vissza is szállt a fergeteg szárnyán.
Te negyedik, te álmokat fakasztó
vigasztalónk, te édes-szavu lélek!
velünk maradtál boldogító hosszan,
s ültettél nékünk, letarolt kertünkbe
messze-tündöklő arany-almafát...

Uj nap került egünkre, éltetőbb.
A vérmezőkön már zöld a vetés.
De még az éghatáron ott sötétlik
nyugat felől a bús kor fellege.
... Lassan fordul a század kereke!...
Te mégis láttad, mint engedt a fagy,
miként kélt fel az alélt óriás,
mint épité fel omlott falait,
s miként nő, nődögél a nemzedéke . .
Hisz te tanítód félszázadon át
három öltőjét szép magyar beszédre!
S jártál közöttünk álmodozó arccal,
jártál közöttünk szelíd égi ember,
s viselted fényes - töviskoszorúd.


Egy rózsát hoztam, egy szál sárga rózsát,
a sírodra, elköltözésed napján.



Te álom-ember! Míg közöttünk éltél,
te magad is a rózsaszín tükörben
láttál mindent, mint nékünk mutatád.
Azért volt néked a rög is arany.
A békó is hősöknek ékszere.
Az iszapos Tisza - áldott Nilus;
a kétfejű sas - kétfejü galamb;
a hárpia - megéhesedett angyal;
a vámpír - kebledre szállt pillangócska.
Szemed nem látta a rongyot, sarat,
ha látott benn egy selyem-fonalat
S tudom, ha e nap ránk-emlékezéssel
a magasból a sírodra lenézel,
itt sem a ráhányt vad köveket látod,
csupán a virágot.