Részlet a Kalevalából – XVII. runo
| Részlet a Kalevalából – XVII. runo fordító: Vikár Béla |
Komoly öreg Väjnämöjnen,
Szót hogy nem lelt járta közben
Tuonelának házatájin,
Alvilág örök tanyáin,
Mind csak azt az egyet űzi,
Fejiben végighosszat főzi, *[1]
Bűvigékre hogy hol akad,
Hol teremt hatószavakat.
Egy pásztor jön szembe véle,
Az meg szóval így beszéle:
„Ott lappog a szóknak száza,
Ezer bűvigének szála,
Antero Vipunen ajkán,
A jeles javas johában;[2]
Csakhogy menni kell odáig,
Ellépegetni csapáin,
Nem egészen jó az útja,
Nem is legrosszabbik fajta:
Első rendet kell szaladnod
Asszonyoknak tűhegyein,
Másodrendet kell haladnod
Férfiúnak kardja késén,
Harmadrendet imbolyognod
Hősnek harczi bárdja élén.
Komoly öreg Väjnämöjnen
Mégis menne rögtönössen,
Tör kovácsnak műhelyébe,
Szóval hozzá így beszéle:
„Oh vasverő Ilmarinen,
Vas czipőt csinálj iziben,
Vasból való üngöt építs,
Vasból való rúdat készíts,
Verj aczélból ár fejibe,
Tedd aczélát belsejibe,
Lágy vasat vezess fölibe;
Megyek bűvszókat szerezni,
Varázsigéket keresni
A jeles javas johában,
Antero Vipunen ajkán”.
A vasverő Ilmarinen
Szónak ered, szava ilyen:
„Sok éve halott Vipunen,
Antero megszűnt jórégiben *
Kivetni a sok kelepczét,
Telerakni tőrök mentét,
Nem jutsz onnan egy igéhez,
Nem biz egy ige feléhez.”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Indúl mégis, engedetlen,
Egy nap ellép nagykönnyedén
Asszonyoknak tűje hegyén,
Másnap ellép szökdicselvén
Férfiúi kardok késén,
Harmadikon imbolyogván
Hősök harczi bárdja élén.
A varázstudó Vipunen
A jeles javas öreg csont,
Csak henyél varázslatostúl
Bűvigéstűl hosszan elnyúl,
Fejin felvirúlt egy nyárfa,
Nyírfa nőtt halántékára,
Éger állkapczája szélin,
Fűzfabokor bajsza végin,
Mókusfenyő a homlokára, *
Tűgalyas fenyő fogára.
Már oda ér Väjnämöjnen,
Kardot ránt, vasát ím vonja
Bőrhűvelye belsejébűl,
Öhörhátbeli övébül,
Fejéről a nyárfát írtja,
Vakszemén a nyírfát nyírja,
Álláról az ágas égert,
Füzfabokrot bajsza végin,
Mókusfenyvet homlokárúl,
Tűgalyas fenyőt fogárúl.
A vasrúdat ím bedöfé
Antero Vipunen száján,
A vigyorgó ínye közzé,
A csikorgó álla közzé,
Szóla egy szót, ígyen szabja:
„Emelkedj föl ember rabja
Föld alatt feküvésedből,
Hosszú álmot alvásodbúl!”
Az a bűvigés Vipunen
Serken álmából iziben,
Érzi ám a kínt gonosznak,
Fájdalmát felette rossznak,
Hát a vasrúdat harapja,
Fellyül lágy vasát lemarja,
Nem tudott vasat harapni,
Vasnak belsejit bekapni.
Komoly öreg Väjnämöjnen
Szájtul ottan állta közben
Félresíklik féllábával,
Belebotlik ballábával
Vipunen Antero fogába *
Csusszan állakapczájára.
Legott bűvigés Vipunen
Tágasabbra tátja száját,
Szétterjeszti állkapczáját,
Kardostúl a hőst befalja,
Torkán egy szuszra letolja
Amaz öreg Väjnämöjnent.
Ott a bűvigés Vipunen
Maga szóval ígyen szólal:
„Ettem én már elegecskét,
Ettem birkát, ettem kecskét,
Ettem már tehenet meddőt,
Kandisznót is egyet-kettőt,
Sohsem ettem ilyenformát,
E falatnál édesb fajtát!”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Maga szóval ígyen szólal:
„No, már végromlásom lészen,
Inség napja környűlvészen
Itt e Híz karámzugában,
Itt e kalmai hodályban”.
Tanakodik, tépelődik,
Hogy fog lenni, mit fog tenni,
Kés vagyon Väjnőnek övében, *
Fodorhabos kése vége,
Abból csónakot csinála,
Csónakot csinál varázszsal,
Ott evez, sikamlik végig,
Egyik béltűl másik bélig,
Elevez minden rejtek útba, *
Elirongál minden sutba.
Öreg bűvigés Vipunen
Nem törődik evvel igen;
Hát az öreg Väjnämöjnen
Erre már kovácsnak álla,
Vasverőnek ím bevála,
Üngét űlteti kohónak,
Ünge ujjait fuvónak,
Szűrkankóját szíttatónak,
Nadrágszárát szellőcsőnek,
Harisnyáit csőnyilásnak,
Térdét üllőnek tökéli,
Pőrölynek pedig könyökét.
Kalapálja nagykopogval,
Veri, vágja sebbel-lobbal.
Veri éjjel ernyedetlen,
Nappal szűnös-szűnhetetlen
A jeles javas johában,
Nagyhatalmunak hasában.
Ott a bűvigés Vipuneu
Maga szóval ígyen szólal:
„Már te milyen szerzet lehetsz,
S milyen hősök közzűl eredsz?
Én ugyan eddig száz hőst ettem, *
Ezer férfit eltemettem,
Ilyetént bizony nem ettem;
Szén jődögél ím a számba,
Nyelvemre üszök ütődik,
Torkomba vas alja tódul”.
„Igyekezz undok már utadra, *
Futamodjál földnek rossza,
Míg anyád elő nem vettem,
Agg szüléd elő nem szedtem!
Több a dolga te anyádnak,
Öregednek baj és bánat,
Ha fia hibát követ el,
Gyermeke galibát művel.”
„Azt pedig nem is gyanítom,
Előlről nem is alítom,
Hízze, honnan csöppenhettél,
Reám, rontás, merrűl jöttél,
Harapdálni, rágicsálni,
Húsom falni, marczangolni;
Vagy-e, óh kór, teremtőm műve, *
Halál istenemtől küldve,
Avagy tétemény vagy téve,
Másnak bűve, másnak műve,
Díj fejébe rám ragasztva,
Pénznek ellenébe rakva?”
„Kór, ha vagy teremtőm műve,
Halál istenemtől küldve,
Hát teremtőmhöz menekszem,
Istenem elibe fekszem,
Jót az úr sohasem ejt el,
Igazat isten nem veszejt el”. *
„Tétemény ha volnál téve,
Sérülés ha mástól mérve,
Utolérem majd nemedet,
Meglelem szülőhelyedet”.
Onnan eredtek hajdan sérvek, *
Támadások onnan értek
Táltos népek tájékirúl
Regős népek rétjeiről,
Gézengúzok házhelyérűl,
Bűvös-bájosok terérűl,
Halál tisztási tövébűl,
Földbűl, száraznak ölébűl,
Holt embernek otthonábúl,
Elveszettnek udvarábúl,
Sárhalombúl porlandóbúl,
Földbűl folyton forgandóbúl,
Kerek kőbül gördülőbűl,
Nyirkos völgytorok szögébűl,
Örökké folyó erekből,
Csergedező csermelyekből,
Erdő Híze hambárjából,
Hegynek ötnek barlangjából,
Réz orom magaslatáról,
Ércz halomnak homlokáról,
Zajgó, zúgó jegenyékbűl,
Búsan búgó bús fenyőkbűl,
Redves lúczfa legcsúcsáról,
Korhadó szömörkefáról,
Ravasznak nyivóhelyéről,
Szarvasnak űzőteréről,
Maczkónak kövi lyukából,
Medve sziklaszurdokából,
Északhoni távol tájról,
Lappok lakta nagy határból,
Sarjatlan sivó fenyérről,
Fölszántatlan puszta földről,
Rettenetes harczmezőrűl,
Térről férfiöldösőrűl,
Suttogó sürű füvekből,
Vérből, párolgó melegből,
Tágas tenger tetejérűl,
Véghetetlen víz színérül,
Tenger fekete sarából,
Ezer ölnél is alábbról,
Főfolyókbúl csobogókbúl,
Örvényekbűl lobogókbúl,
Rutja szörnyű zúgójából,
Vészes víznek forgójából,
A legmesszebb lévő égből,
Száraz fellegek mögéből,
Csípőske szekérnyomából,
Szélvész szántotta csapáról”.
„Te is nemde onnan tértél,
Bűbáj úgy-e onnan értél
Szívembe az ártatlanba,
Én hibátalan hasamba,
Harapdálni, rágicsálni,
Húsom falni, fölszabdalni?”
„Kotródj már kopója Híznek,
Alvilág csahossa vessz meg,
Pusztulj belsőmbűl pimassza,
Májamból te föld gonossza,
Ne fald föl szivem közepét,
Lépemet ne turd szanaszét,
Ne hasogasd már hasamat,
Ne tapodd tovább tüdőmet,
Köldököm ne rágd, ne lyuggasd,
Lágyékim ne tépd, ne szaggasd,
Ne sarabold hátam csontját,
Oldalam ne bántsad folyvást!”
„Ennen erőm ha még se használ, *
Főbbeket teszek magamnál
Eme sérvnek bontására,
Iszonyúnak rontására”.
„Hívom földből föld anyóit,
Mezők ős parancsolóit,
Földbűl mind a szablyás férfit,
Lovas hőst homokos helyrűl,
Hatalmamra, oltalmamra,
Védelmemre, oldalamra
Ez ügyesbajos dologban,
Én keserves kínzatomban”.
„Szót ha erre sem fogadnál,
Semmivel se csillapodnál,
Éledj erdő, emberiddel,
Borókás te sergeiddel,
Fenyves minden fajzatiddal,
Tengerszem te magzatiddal,
Szablyahordó száz emberrel,
Hőssel vasvívő ezerrel,
Ezt a Hízet elgyötörni,
Ezt a Júdást összetörni!”
„Szót ha erre sem fogadnál,
Semmivel se csillapodnál,
Éledj vízanyánk a vízből,
Kék fejkötős kélj a habból,
Szép szegélyű szállj patakból,
Tiszta képű állj iszapból
A vézna hős védelméűl,
Kis embernek emberségűl,
Ártatlant hogy föl ne falják,
Kórtalant agyon ne csapják!”
„Szót ha erre sem fogadnál,
Semmivel se csillapodnál,
Kave természet leánya,
Kave, szép aranyos asszony,
Ki vagy a nők közt legrégibb nő, *
Magánvalók közt anya első, *
Jer ide, ismérd inségemet, *
Szüntesd szörnyű szükségemet,
Rontsd el rólam ezt a rontást,
Bontsd fel ezt a bősz ragadványt!”
„Szót ha mostan sem fogadnál,
Semmivel se távolodnál,
Ukko, ég tetejebéli,
Magad villámfelhő-széli,
Jövel hozzám én nagy jómra,
Kerekedj föl esdő szómra
E gaztettet fölbogozni,
Igézetet ostorozni,
Tüzes élű karddal jóval,
Szablyáddal a szikrázóval!”
„Igyekezz undok már utadra, *
Futamodjál, földnek rossza,
Nincsen itt helyed, hiába
Szűkölködöl hely híjába',
Máshol üsd fel sátorfádat,
Távolabbra tedd tanyádat,
Uradnak ülőhelyére,
Gazdasszonyod lépcsejére!”
„Oda érkeztedkor aztán,
Utad végeztekor jutván
Te tökéllted tájékira,
Létadód legelőire,
Tanúság jelentse jöttöd,
Titkos jel tudassa térted,
Zúgj menydörgős menykőhanggal,
Tűz villámaképen langalj,
Rugd be a külsőház kapuját, *
Nyisd az ablaknyílás nyitját,
Szállj a házba forgószéllel,
A térdük kalácsát érd el,
Sarkukat a leghegyével,
Gazdáét a hátsó félen,
Gazdasszonyát ajtófélen,
Szedd ki a gazdának szemeit, *
Gazdasszonynak verd be fejit,
Ujjuk öblösre kivájjad,
Fejők visszára viszáljad!”
„Ez ha kis haszonra válna,
Szállj kakasképp a karámba,
Tyúkfiképp az udvarházba,
Rohanj a szemétrakásra,
Lovat a jászoltól zavard ki, *
Marhát istállóból mard ki,
Trágyába keverjed szarvát,
Pallóra szegezzed farkát,
Szemit összevissza forgasd,
Nyakát szerteszéjjel-szaggasd!”
„Vagy ha, kórság, szélvész küldött,
Szélvész küldött, özön űzött,
Csípőske ajándékozott,
Hüs levegő hozván hozott,
Menj a szélnek útja mentén,
Csípőskének száncsapáin,
Meg nem ülve semmi ágon,
Nem pihenve égerfákon,
Csúcsáig a rézhalomnak,
Tetejéig ércz oromnak,
Ott a szél majd szépen ringat,
A csipőske elcsicsisgat!”
„Ha pediglen jöttél mennyből,
Száraz felhők széle mellől,
Hágj megint a mennyre innét,
Emelkedj az égre ismét,
Foszladozó felhők közzé,
Csillagokba csillámlókba,
Tűz gyanánt hogy ott lobogjál.
Sziporka gyanánt ragyogjál
A nap ösvényei rendén,
Hold karikája kerengtén!”
„Ha czudart a víz szalajtott,
Hogyha tenger habja hajtott,
Akkor menj czudar a vízbe,
A habok alá evezz be,
Iszapvár közelletéig,
Vízi hágónak hegyéig,
Ott a hullám sodra hajtson,
Zordon árja rázogasson!”
„Ha jössz Kalma tisztásirul,
Őshöz tértek szállásirul,
Nosza lódulj ten hazádba,
Oda Kalma udvarába,
Sárhalomba porlandóba,
Földbe folyton forgandóba,
Hova oly számos nemzet dűle, *
Tenger nép aláterűle!”
„Ha te, kába, onnét hágol
Erdő Híze hambárjából,
Tűleveles fészektájról,
Fenyőgalyas gunyhajából,
Hát visszaigézlek, kába,
Erdő Híze hambárjába,
Fenyőgalyas gunyhajába,
Tűveles fészektájra,
Ott éldegéld világodat,
Míg csak a palló el nem rohad, *
Falgerenda gombát nem nől,
A tető fejedre nem dől.”
„És oda ígézlek téged,
Oda ösztökéllek, kába,
Maczkó bácsi hajlékába,
Medve néni udvarába,
Nyirkos völgytorok tövébe,
Lápra föl nem engedőre,
Csergedező csermelyekbe,
Ingó-bingó kis erekbe,
Tengerszembe haltalanba,
Teljesen lazacztalanba”.
„Ott helyed ha nem jut néked
Hát oda ígézlek téged
Észak távol tájékára,
Lappok lakta nagy határba,
Sarjadéktalan fenyérre,
Fölszántatlan föld színére,
Hol se hold, se napnak éke,
Nincs időbe fényessége;
Víg világot élhetsz ottan,
Libeghetsz, ha kedved szottyan,
Szarvasok függnek ott a fákon, *
Java rének minden ágon,
Éhes ember jól lakozhat,
Falni vágyó falatozhat”.
„És oda igézlek téged,
Oda űzlek s ösztökéllek
Rutja szörnyű zúgójába,
Lánglobogós buzgójába,
Kibe fák fejükkel hullnak,
Aljukkal fenyők gurúlnak,
Nagy jegenyék tővel dűlnek,
Csúcsukkal terebély fenyvek;
Ott úszkálj fene pogánya,
Zúgó szörnyű zajlatába,
Vágd a végtelen vizeket,
Szűk vizeken járj eleget”!
„Ott helyed ha nem jut néked,
Hát oda igézlek téged
Tuoni fekete vizébe,
Alvilágnak ős erébe,
Honnan sohse lesz kijuttod,
Ez életben szabadúltod,
Míg menteni el nem mennék,
Fölfejteni nem sietnék
Kilencz egyforma ürüvel,
Egy anyajuh vemheivel,
Kilencz egyforma ökörrel,
Egy tehénnek elletivel,
Kilencz egyforma csikóval,
Egy kanczalótól valóval”.
„Ha meg alkalomra vágynál
És hámoslovat kívánnál,
Szerzek ím alkalmatosságot, *
Lovat hámost ím ajánlok:
Ott a jó ló Híz porondján,
Rőt sörényű lenn a tundrán,
Kinek szikrát szór a szája,
Orra a tüzet okádja,
Kinek vasból a patái,
Aczélból a rúgkapái,
Könnyen mennek bármi hegynek,
Horhón fölfelé ügetnek,
Jóravaló jártatóval,
Keménykezű kaptatóval”.
„Ebből hogyha nem sok válik,
Fogd a Hízi csúszkafáit,
Lempo éger lábszánkóját,
A gonosznak bunkós botját,
Híz' földjein úgy irongálj,
Lempo berkein bolyongjál,
Híz földjein végigtörtess,
Földjén a gonosznak csörtess;
Kő ha van útadon körösztbe, *
Recsegve omoljon össze,
Ha fatő van útmentiben,
Szakadjon szét egyszeriben,
Hős hogyha elődbe toppan,
Utasítsd el őtet onnan!”
„Menekűlj már, mihaszna, menten, *
Gonosz ember, fuss el innen,
Meg ne várd az új viradtát,
Isten hajnala hasadtát,
Égi napnak földerűltét,
Kakukkszónak fölzendűltét!
Ideje mozdúlnod, mihaszna, *
Futamodnod föld gonossza,
Holdfényen tovább haladnod,
Napvilágon vándorolnod”.
„Hogyha nem tágítasz egybe',
Nem kotródsz uratlan ebje,
Majd én sasnak öltöm markát,
Vérivónak vészem karmát,
Húsfogóit az ölyűnek,
Tépő körmit keselyűnek,
Kivel megszorítlak, gazfi,
Agyon foglak, aljas, zúzni.
Hogy fejed sohase nyikkan,
Lelked többé meg se mukkan”.
„Lám lódult a lelkes Lempo,
Az anyától szült is elszűnt
Istenem ideje folytán,
Alkotóm segéde nyiltán;
S te, anyátlan, el nem múlnál,
Létlen fajzat nem lódulnál,
Tündértelen eb se tűnnél,
Anyátlan dög el nem ülnél
Ez időnek teljes voltán,
Holdnak elhaladta folytán!”
Komoly öreg Väjnämönen
Akkor szóval ígyen szólal:
„Jól elvagyok én idelenn,
Elidőzöm kellemesen:
Jó kenyér a májad nékem,
Máj kövérje főzelékem,
Te tüdeid vastag étkem,
Zsírod ízletes ebédem”.
„Üllőmet teszem alábbra,
Mélyebben szived husába,
Erősben a pőrölyt szegve
A legfájósabb helyekre,
Hogy nem lesz szabadúlatod,
Soha ez bajt nem múlhatod,
Míg nem hallám bűvigéid,
Nem vallám varázsregéid,
Bűvszók bőségit nem hallám,
Bájoló igét ezerszám;
Nem veszhet el bűvszók titka,
Résbe a regéknek nyitja,
Táltosság nem jut föld lyukába, *
Táltosok letűnnek bárha”.
Ott a bűvigés Vipunen,
A jeles javas öreg csont,
Kinek tudással szája telle, *
Merő bűbájjal a melle,
Im kinyitja ígetárát,
Fölfedi a verses ládát,
Hogy a legjavát danolja,
Szebbnél szebjét szedje sorra,
Eredetek mély igéit,
Idők kezdődte regéit,
Miket nem dall minden gyermek,
Férfiak se mind ismernek
Ez inséges esztendőkben,
E veszendő végidőkben.
Dall kútfőket okrul okra,
Ős regéket fokrúl fokra,
Hogy teremtőnk elszántára,
Mindenható kívántára
Levegő hogy lett önmagától, *
Levegőből víznek válta,
Vízre szárazföldnek ülte,
Mind a fűnek-fának földre.
Dall a holdnak képeztirűl,
Napnak helyre tételirűl,
Ég oszlopi dúczoltárul,
Mennynek fölcsillagoztárul.
Ott a bűvigés Vipunen
Dalol bezzeg és im érti;
Fül nem hallott, szem nem látott,
Míg világ világúl lészen,
Dicsőebbet e dalosnál,
Jelesebbet e javosnál;
Veti ám a szókat szája,
Nyelve a bűvigéket hányja, *
Mint farát a másodfű ló,
Nemes lábait a ráró.
Napestiglen dalla hiven,
Éj ívadján egyvégtiben
Oda állt a nap figyelni,
Az aranyos hold ügyelni,
Hullámai tengerhátnak,
Öböl árjai megálltak,
Folyók megszűntek forogni,
Rutja zúgója zuhogni,
Áradni a Vuokszi víze,
Jordánnak futása szűne.
Ott az öreg Väjnämöinen,
Hogy ígéket hallott bőven,
Szerzett számosan ígéket
És vallott varázsregéket,
Fogott immár fölhaladni
Antero Vipunen száján,
A jeles javas johából
Nagyhatalmúnak hasából.
Szólt az öreg Väjnämöjnen:
„Óh te Antero Vipunen,
Tátsd ki szélesebbre szádat,
Terjeszd széjjel állkapczádat,
Szeretnék kiszabadúlni,
Hajlékomba elvonúlni!”
Ott a bűvígés Vipunen
Maga szóval ígyen szólal:
„Ettem, ittam én eleget,
Pusztítottam ezereket,
Almomban sem ettem illyent,
Mint mikor ettem Väjnämöjnent; *
Jól csináltad jöttöd csínyjét,
Jobb lesz, hogyha elmégy innét”.
Akkor Antero Vipunen
Vicsorítja ime ínyét,
Szélesebbre nyitja száját,
Szétterpeszti állkapczáját,
Öreg Väjnämöjnen szállván
A temérdek táltos száján,
A jeles javas johából
Nagyhatalmúnak hasából,
A szájból kihengeredék,
A tisztásra pöndörödék,
Mint aranyos mókus módra,
Arany mellű nyest ha volna.
Indul aztán jól ellépve,
Megy kovácsa műhelyébe,
Ilmari kovács im szólal:
„Hallottál-e hát igéket,
Kaptál-e varázsregéket,
Hogy fog a párkány peczkelődni, *
Hátsó párkány illesztődni,
Orrnak fája ormozódni?”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Maga szóval ígyen szólal:
„Szedtem száz számra igéket,
Ezrivel büvös beszédet,
Fölfejtettem ígék titkát,
Regék rejtekinek nyitját”.
Avval csónakához tére,
Táltossági gyárba ére,
Csónakát be is fejezi,
Peczkes párkányt elhelyezi,
Fara végit megfejeli,
Orra fáit fölemeli,
Kész a sajka nem faragva,
Hajó, forgácsot se fogva.