Részlet a Kalevalából – XVI. runo
| Részlet a Kalevalából – XVI. runo fordító: Vikár Béla |
Komoly öreg Väjnämöjnen,
Főfő táltos mindvégiglen,
Csónakot akar kisütni,
Új dereglyét nyélbe ütni
Ködös félszigetnek orrán,
Párás földszeletnek ormán;
Fája nincs ladikkovácsnak,
Deszkája dereglyeácsnak.
Ki fog néki fát keresni,
Ki fog tölgyet döntögetni
Väjnämöjnen csónakáúl,
A dalosnak talpfájául?
Pellervojnen, mezőn termett
Szampsza nevű piczi gyermek,
Az fog néki fát keresni,
Az fog tölgyet döntögetni
Väjnämöjnen csónakáúl,
A dalosnak talpfájáúl.
Útnak indul, ellépdele
Hajnalszaki[1] tájak fele,
Mén egy dombra, mégyen másra,
Egyben harmadikra hága,
Vállán színarany a fejsze,
A fejszébe réznyél ütve;
Egy nyárfa kerűle szemközt,
Három öl magosnál nem több.
Készül a nyárjat döntenie, *[2]
Fát fejszével döngetnie,
Megszólal a nyárfa nyomba,
Maga szóval sebten mondja:
„Mit szánsz ember én belőlem,
Ugyan mit kivánsz felőlem?”
Szampsza Pellervojnen gyermek
Arra szóval így felel meg:
„Te belőled aztat szánom,
Azt keresem és kivánom:
Väjnämöjnen csónaktatját,
Dalosnak dereglyedeszkát”.
Kurtán-furcsán szól a nyárfa,
A százágú szaporázva:
„Csónak lennék, csorgós lennék,
Ha dereglye, sülyedeznék,
Odavagyok tőbűl odvasodván; *
Belem pondró eddegélte,
Gyökereim féreg élte!”
Pellervojnen Szampsza gyermek
Megy, mendegél onnan messzebb,
Gondolkodva ellépdele
Északféli tájak fele.
Egy fenyő jön véle szemközt,
Hat ölnyi magosnál nem több,
Fejszével a fához sujta,
Kampósával kopogtatja,
Kérdezgeti, szólogatja:
„Válna-e, fenyő, belőled
Csónaktatja Väjnämőnek,
Dalosnak dereglyefája?”
Vaktában a fenyő szólal,
Maga förmed nagyfenszóval:
„Nem lesz én belőlem csónak,
Hordozója hat faboltnak,
Fenyő a fám, horonyos fajtám; *
Háromszor a nyár ivadján
Csucsomon egy holló hintált,
Ágamon vakvarju vakogott!” *
Szampsza Pellervojnen gyermek
Megy, mendegél mindig messzebb,
Gondolkodva ellépdele
Nyárszakféli[3] tájak fele;
Egy tölgyfa jön véle szemközt,
Körül csak kilencz öl, nem több.
Kérdezgeti, szólogatja:
„Válna-e belőled, tölgyfa,
Zsákmányvivő csónak talpa,
Hadbeli dereglye tatja?”
Bölcsen a tölgy válaszolja,
A makkos fa tudván tudja:
„Telik tán fa tőlem annyi,
Egy csónakhoz talpat rakni,
Nem horonyos fajtám, hórihorgas, *
Sem pedig belül nem odvas;
Háromszor a nyár ivadján
Víg tavaszutó viradtán
Fám köré a nap kerűle,
Holdvilág tetőmön űle,
Ágamon kakuk kakukkolt,
Galyamon madárka guggolt”.
Szampsza Pellervojnen gyermek
Válláról a fejszét kapja,
Fát a fejszéjével csapja,
A százélüjével szabja,
Tölgyét sebtiben letörve,
A remek fát hajtja földre.
Elsőbb szétosztja tetőben,
Vágja végighosszat tőben.
Tövéből farag fenékfát,
Szeri-száma nélkül deszkát
Dalosnak hajótatjául,
Väjnämőnek csónakjáúl.
Ott az öreg Väjnämöjnen,
Főfő táltos mindétiglen
Csónakot varázszsal készít,
Dereglyét dalával épít
Magános tölgy megdöltébűl,
Törékeny fa tördeltébűl.
Dall egy verset, tatját dülleszt,
Dall egy újat, deszkát illeszt,
Dalla egyben harmadikat:
Horgait veré azalatt,
Boltvégeit befejezi,
Eresztékit egyezteti.
Hogy a csónak boltíves lett,
Deszkák széle összeillett,
Híja volt még három szónak,
Hol a karfák alkotódnak,
Az orrtőkék ormozódnak,
Fara végződik hajónak.
Komoly öreg Väjnämöjnen,
Főfő táltos mindétiglen
Szónak ered, szava ilyen:
„Oh, jaj nékem szánandónak,
Vízre nem való e csónak,
Új hajócskám a habokra!”
Tanakodik, tépelődik,
Bűvígékre hogy hol akad,
Hol teremt hatószavakat,
Föcskék feje tetején-e,
Hattyúhad sora hegyén-e,
Vagy lúdkonda válla végin.
Szószerezni elvonúla,
Hattyúkat rakásra dúla,
Tesz ludakban kárt eleget,
Föcskékben is rengeteget,
Nem talála egy igére,
Egy igére, sőt egy félre.
Tanakodik, tépelődik:
„Szók százait ottan őrzik
Nyári rének nyelve tája,
Fehér mókusoknak szája.”
Szószerezni elvonúla,
Varázsígéket tanúlva,
Réneket lesujt karámmal,
Mókusokat pózna számra;
Kerűlt onnan szó temérdek,
Egy körömtényit sem értek.
Tanakodik, tépelődik :
„Ott száz íge őriződik,
Ott alvilág háza tájin,
Manala örök tanyáin”.
Indúl ígét Tuonelából,
Hozni bűbájt Alvilágból:
Bolyog egy hétig tüskön-bokron, *
Megy más hétig zelniczésen,
Harmadszor gyalogfenyősön,
Már Mana szigetje látszik,
Tuoni-domb előviláglik.
Komoly öreg Väjnämöjnen
Hajkurászik már most fönnen
Ottan Tuonela vizében,
Manalai mélyedésben:
„Hozz csónakot Tuoni szűze,
Küldj kompot Manala szűlte,
A szoroson áterednem,
Magam vizen általvetnem!”
Tömzsi szűze Tuonelának,
Alvilág alacsony lánya
Szennyesét szapulja szépen,
Ringyet-rongyot sulykol épen
Tuoni fekete vizében,
Alvilágbéli csekében;
Szónak ered, üzi-fűzi,
Maga mondja s igy intézi:
„Csónakot majd akkor adnak,
Ha okát bevallod annak,
Mi hozott Mana terére
Kór csapásától nem érve,
Illendő halált sem halva,
Más halállal sem lakolva”.
Komoly öreg Väjnämöjnen
Szónak ered, szava ilyen:
„Tuoni volt ide lehozóm,
Mana házamból kihúzóm”.
Tömzsi szűze Tuonelának,
Alvilág alacsony lánya
Ő szavát ím ígyen váltja:
„Most leltem egy füllentőre!
Ide hogyha Tuoni hozna,
Hazádból Mana ha vonna,
Tuoni hozna jődögélve,
Manabéli mendegélve,
Tuoni sapkája fejébe,
Mana keztyűje kezébe;
Vallj igazat Väjnämöjnen:
Mi hozott Mana terére?”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Szónak ered, szava ilyen:
„Vas vetett Mana terére,
Tuonelába döntött éle”.
Tömzsi szűze Tuonelának,
Alvilág alacsony lánya
Szónak ered, ígyen váltja:
„Ebből tudlak füllentőnek!
Manalába vas ha vonna,
Éle Alvilágba hozna,
Vért virágozna visellőd,
Pirost permetezne öltőd;
Vallj igazat, Väjnämöjnen,
Vallj igazat másod ízben!”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Maga szólal, szava ilyen:
„Víz vetett le Alvilágba,
Hullám húzott Tuonelába”.
Tömzsi szűze Tuonelának,
Alvilág alacsony lánya
Szól viszontag, ígyen váltja:
„Értem a hazudozóját!
Víz ha vetne Alvilágba,
Hullám húzna Tuonelába,
Viselőd csuromvíz volna,
Szegélye csöpögne-folyna;
Vallj való igazat végre:
Mi hozott Mana terére?”
Ott az öreg Väjnämöjnen
Bizony füllent még egy ízben:
„Tűz hozott le Tuonelába,
Láng vezetett Alvilágba”.
Tömzsi szűze Tuonelának,
Alvilág alacsony lánya
Ez meg így felel reája:
„Megismerem a hazugját!
Tűz ha hozna Alvilágba,
Tuonelába tenne lángja,
Üstököd le volna égve,
Bajszod bezzeg pörkölődve”.
„Oh, te öreg Väjnämöjnen,
Csónakot ha kívánsz innen,
Vallj immár való igazat,
Hagyd abba hazugságidat,
Hogy jöttél Mana terére,
Kór csapásától sem érve,
Illendő halált sem halva,
Más halállal sem romolva”.
Szólt az öreg Väjnämöjnen :
„Hazudoztam kissé bátor,
Füllentettem egyszer-másszor,
Vallom a valót is végre:
Csónakot varázszsal szerzék,
Dallal építék dereglyét,
Dallék egy nap, másnap újra,
Hát ím harmadik nap mulva
Szánkóm eltörik a dalba,
Ígézésbe zúzik talpa;
Kis furóért Tuonelába
Jövék srófért Alvilágba,
Ujjá szerkeszteni szánkám,
Eltökélni dalkosárkám;
Hozd ide hát azt a sajkát,
Készítsed közelb a kompot,
A szoroson áterednem,
Magam vízen általvetnem!”
Tuoni tündére leszidja,
Manala hölgye megpirítja: *
„Oh dőre, a dőreséged,
Ember elmegyöngeséged!
Ok nélkűl jössz Tuonelába,
Kór nélkül Manó-tanyára;
Jobb lenne bizony tenéked
Országidba visszatérned;
Ide jött van ám temérdek,
Nem sokan a visszatértek”.
Szólt az öreg Väjnämöjnen:
„Asszony az útról visszamenjen,
Nem a férfi, bár az alja,
Hős, akármi tömpefajta;
Hozz csónakot Tuoni lánya,
Kompot vére Alvilágnak!”
Visz csónakot Tuoni vére,
Öreg Väjnämöjnent véle
A szoroson átszállítja,
Veti őt a vizen túlra,
Maga szóval így beszéle:
„Hej, a voltod Väjnämöjnen,
Alvilágba jössz öletlen,
Tuonelába meghalatlan!”
Tuoni tündér, jó urasszony,
Mana tündérje, az agg-csont,
Kannában sörét ím hozza,
Kétfülűben híven hordja,
Maga szóval ígyen mondja:
„Igyál öreg Väjnämöjnen!”
Komoly öreg Väjnämöjnen
Néz a kannán végighosszat:
Bizony békák ívnak abba,
Oldalain férgek csúsznak;
Ő szavát ím ígyen szabja
„Nem jöttem én ide arra,
Hogy igyam kelyhéből Manának, *
Tuoni-kannából lafáljak;
Lerészegszik a sörivó,
Veszni tér a kannaszivó”.
Mondja Tuoni úrasszonya:
„Oh, te öreg Väjnämöjnen,
Minek jössz Mana terére,
Kerűlsz Tuoni környékére,
A míg el nem rendel Tuoni,
Mana földről nem fog híni?”
Felel öreg Väjnämöjnen:
„Én csónakot építettem,
Új dereglye dolgát tettem,
Híján voltam három szónak,
Farát végezve hajómnak,
Orrtőkéjét ormozgatva;
Ott hogy nem leltem azokra,
Nem találtam fölső földön,
Tuonelába kellett jönnöm,
Manai tanyára törnöm,
Itt ama szavakra szoknom,
Ama büvigékbe oknom”.
Az a Tuoni úrasszonya
Szót ím ejte, válaszola:
„Nem adogat Tuoni szókat,
Nem oszt bűverőt Manala,
És te nem fogsz innen soha,
Míg világ világúl lészen
Hajlékidba vándorolni,
Földjeidre vánszorogni”.
Álomba az embert ejti,
Le is fekteti az útast
Tuoni ágya bundájára;
Ott az ember szundikála,
A hős álmot vesz magára,
Ember alszik, köntös virraszt.
Egy vén asszony Tuonelába,
Kampós állú agg banyája,
Vas szalagot szövögető,
Rézfonalat öntögető,
Száz szemű hálót kötni elkezd, *
Ezerszemüt egybeszerkeszt
Egy éjszaka, nyár idején,
Egy vízikőnek tetején.
Egy vén ember Tuonelába,
Háromujjú aggastyánja,
Vasvejszék kötögetője,
Rézgyalmok remekelője,
Százszemü gyalmot kezde kötni, *
Ezerszemüt tűzdelgetni
Azon éjjel nyár idején,
Azon vízikő tetején.
Tuoni fia, horgasujja,
Horgasujja, vaskarmúja
Vonja százszemü gyalomját
Tuonela folyóvizén át,
Vizen által, víz iránt is,
Ráadásul még haránt is,
Hogy ne hagyja Väjnämöjnent,
Engedje Uvantolajnent,
Míg világ világúl lészen,
Míg arany hold süt az égen
Onnét Tuoni oldaláról,
Alvilági őstanyáról.
Komoly öreg Väjnämöjnen
Szónak ered, mondja menten:
„Hát már végromlásom int-e,
Inség napja rám köszönt-e
Itten Tuoni házatájin,
Alvilágnak gyásztanyáin?”
Hamar változik egyébre,
Buj sebtiben másik bőrbe,
A tengerbe mint fekete,
Mint vidra mén sás közibe,
Vasas féregképen mászkál,
Csúszó kígyóképen járkál
Tuonela folyója felett,
Tuoni vejszéi közepett.
Tuoni fia, horgasujja,
Horgasujja, vaskarmúja
Jó korán fogott kimenni
Vejszéit szemügyre venni,
Lel lazaczkát százon is túl,
Kis halat ezret anyjukostúl, *
Väjnämöjnent még sem leli,
Az öreg uvantobelit.
Akkor az öreg Väjnämöjnen *
Tuonelából visszajötten
Fölemelé szóra száját,
Megereszté modókáját:
„Soha olyant boldog isten,
Soha olyant ne teremtsen,
Magától menőt Manába,
Törőt Tuoni-tartományba!
Oda ért az van temérdek,
Kevesen, kik visszatértek
Ama tuonelai tájról,
Manabéli őstanyákról”.
Ő szavát még így intézi,
Maga mondja, bölcsen tészi
A növekvő nemzedékhez,
A törekvő zsenge néphez:
„Sohse fogjon emberfia,
Míg világ világúl lészen
Ártatlannak ártania,
Hibátlant hibáztatnia!
Búsás bért fizetnek ottan
Tuonelai hajlékokban:
Ott vagyon az ártók helye,
Hibázóknak ágyok vetve,
Forró kő a fejealja,
Sziporkázva égő szikla,
Kígyókból van lepedője,
Tuoni férgeiből szőve!”