Régi dán balladák
| Régi dán balladák szerző: Arany János |
RÉGI DÁN BALLADÁK. E czím alatt jelent meg közelebb három kötetnyi népköltemény, angol fordításban, Prior Sándortól. Tekintve az érdeket, melylyel a dán s egyéb éjszaki népek balladái a most lefolyt évtized alatt nálunk is találkoztak; s hogy a hasonlat, mely azok s a mi nép irodalmunk egy-két fenmaradott terménye közt feltűnt, adá, — ha nem az első lökést — mert tudunk balladákat ez idegen befolyás előtti korból is, — de minden esetre a bátorságot, hogy balladaköltészetünket ez irányban törekedjünk megújítani: nem lesz fölösleges ama gyűjteményről, egy tekintélyes angol lap nyomán, valamit szólani.
A dán balladák első összegyűjtője Vedel nevű lelkész volt, 1591-ben. Nem bírálatos gyűjtő, hanem olyan, ki egyszerűen saját és olvasói mulatságára szedte össze, s adta ki e balladákat. Az angol fordító így adja elő e kiadás történetét. Sophia, II. Frigyes dán király neje, egy, Tycho Brahenál tett látogatás alkalmával, rossz idő által, több napig le levén tartóztatva, nevezett tudós bemutatta neki barátját és szomszédját, Vedelt. Az érdemes lelkipásztor, ki, úgy látszik, egyszerű, jószívű, jámbor ember volt, de kiváló ízléssel a csodás iránt — s hihetően ez ízlésnek köszönjük e ballada-gyűjteményt — felolvasott néhányat e költeményekből a királynénak s annyira elbájolta felséges hallgatóját, hogy ez a balladák kiadását egyenesen meghagyta. Egy századdal utóbb Syv újra nyomatta e gyűjteményt, megtoldva száz balladával. Azóta több rendbeli hasonló gyűjtés történt: de valamennyi közt a Vedelé a legtekintélyesb alapszöveg. Egy a dán kormány által kinevezett bizottság ügyelése alatt Grundtvig Svend készíté el most Vedel új kiadásának két kötetjét, részben a harmadikat is, számos pótlékkal és olvasási különbséggel.
A magyar olvasó, ki irodalmunk történetével ismerős, fájdalmasan fog itt felsóhajtani. Nekünk semmi hasonló gyűjteményünk a XVI. században, de még a XlX-ben is alig valami. Népdal-költészetünk folyvást termel: de népi balladáink forrása, úgy látszik, kiapadt. Egy-két zsiványkaland mindössze, a mi még népünket érdekli: a hitregés, a hősi, a történeti népmúzsa hallgat. De még a betyár-románcz is sülyedő irányt látszik venni: a Sobri-félék sehogy sem állják meg a versenyt az Angyal Bandi, Barna Péter históriával, hogy Fehér Lászlót ne is említsem. Hová tűnt egész múltunk emlékezete népünk tudalmából? Hová a hegedősök oly sűrűn emlegetett osztályának összes dal- és regekincse? Mongol, török el nem pusztíthatta mindezt; mert nem veszendő papíron, hanem élő ajkon kellett firól-fira szállniok. De Tinódiban már nem ismerhetünk ama dalnok-osztály egyenes utódjára, mely közvetlen a népből, a népnek és a nép formáiban zengett. Dallamai még népiek, de költészete nem. Oly alaktalan eposz, mint az övé, nem ragad meg népi ajkon. Ő már nem naiv, ő tudákos verselő, bármily kevés igénye lehet a tudós névre. — Vagy hát nem is volt semmi? Vagy hát népünk soha sem bírt nagyobb fogékonysággal az elbeszélő ének iránt, mint ma? Ennek ellenmond a krónikák számos helye, hol a költői alakítás még a konyhalatinság prózáján is átdomborúl. Ellenmond azon egykét balladaszerű népköltemény, mely a formát oly teljes kifejlettség fokán mutatja, hogy bízvást az éjszaki balladák jobbjai mellé tehetjük őket. E kifejlés maga elég volna bizonyságul, hogy valaha nálunk is nagyobb bőségben virágzott az efféle ének. De fájdalom, nem akadt Vedelünk, ki századok becses hagyományát megmentse az enyészettől.
E tekintetben az angol irodalom is érzi hátramaradását a dán mögött. Első gyűjteményök, a Pepys-féle, nem régibb a XVII. századnál s 1700-ig van lehozva. De Erzsébet királyné korában nem volt Vedelök az angoloknak, mint ezt az Athenaeum némi pirulással jegyzi meg. „Nem kevéssé meglepő — hogy több mint két század előtt ily balladagyűjtés történhetett egy szomszéd országban, melynek király-leánya csak két évvel ama gyűjtemény kiadatása előtt lőn a mi I. Jakab királyunk nejévé; a nélkül, hogy nálunk hasonló törekvés ébredt volna az ily szellemművek fentartására. Egyébiránt — folytatja — Vedel oly ember volt, kit hajlama, ízlése a bizarr felé vont ugyan, mi nem kissé leszállítja munkája becsét: de a ki mégis összeveté, megválasztá egyik daljárást (versio) a másiktól, s a lehető legjobb állapotban adá ki a darabokat. Röviden, míg nálunk Dryden, Pope és Dorset megelégedtek a tömjénnel: az együgyű és hivékeny Vedel pap, a távol Uranibergben, oly valamit hozott létre, a mi végeredményben egy nemzeti irodalom megalapítása volt. Ez fejti meg, hihetően, a titkot, hogy Dánia maga teremtett magának klasszikai irodalmat, és hogy merőben kikerülte a balul értett görög és római mythologia árját, oly nemzeti irodalmat hozván létre, melyet nem igen ért, s igaztalanul becsül le Európa déliebb része. Mondhatni, Thor isten még egyre uralkodik Dánián, annyira megteltek vele e régi balladák. A mi ferdén érzelgő bámulatunk a görög és római irodalom iránt, midőn mi, például II. Károly idejében, franczia szalag- s bársonynyal czifráztuk fel a régi klasszikusok szoborszerű komoly nagyságát, sohasem kapott lábra Dániában: hanem saját nemzeti hagyományai körűl pontosúlt össze a nép szelleme. Nem kell ismétlenünk, hogy a classicismus, mai értelmében, oly formán különböző valami a Vedel korabelitől, mint a görög-római tárgyak színpadi előadása Garrick előtt, Kemble és Siddons játékától. Mily különböző e hitregés, e nemzeti énekek férfias izom- és erőtelje a mi egykorú népköltészetünk parókás hajlamú, piperés szellemétől, nem szükség mondanunk. Thor kalapácsa, egy ví-tőr mellett.”
Így az Athenaeum. Magunkra térve, bezzeg mi sem kerültük ki „a balúlértett görög és római mythologia árját.” Fő bajunk e részben az, hogy a népi naivság helyét igen korán oly valami foglalta el nálunk, mit tudós naivságnak vagy naiv tudákosságnak szeretnék mondani. Emlékezzünk Anonymus furcsa józanságára, melylyel lenézi a hegedősök „fecsegő énekeit”. Vagy Kézai óvástételére a néphagyomány ellen, miszerint tagadja, hogy Lehel a császárt agyonüthette volna kürtjével. A halálra ítélt rabnak kezeit megkötözik, úgymond. Mihelyt egyszer nálunk az író tollat vőn kezébe, azonnal szakított a néppel, s hagyományait csak szükségből, írott bizonyíték hiányában, s akkor is minden költői jellemből kivetkőztetve fogadta el. Csak azt írta le, a mi neki valószínűnek látszott. Így lőn, hogy írott költészetünk merőben elszakadt a népitől. Könyvből írták, könyvbe. A klasszikai tanultság terjedése csak növelte a bajt: idegen mythologia borította el költészetünket, a nélkül, hogy ennek képviselői (az egy Zrínyit kivéve) a formában Ovid descriptióinak tökéletlen utánzásán felül bírtak volna emelkedni. A népit eldobták, vagy észre sem vették; a műköltészetnek alig jutottak el héjáig. És minél inkább tágúlt e hézag az úgynevezett tanultak s a nép közt: annál inkább lőn az utóbbi csupán egyéni örömek és fájdalmak zengésére útalva. Regéit meghazudtolá a könyvtudomány; a költészet elszégyenlé magát a történeti csupasz való mellett. Hozzájárult a nép politikai helyzete Dobzse után, mely csaknem minden érdekét a köz iránt elfásítá. Valóban, ettől kezdve, nemcsak a tudvalevő értelemben „szomorú a magyar nóta:” de azért is, hogy megszűnt virágzani a naiv költészetben mindaz, mi a népember egyéni nyilatkozásán kívül esik. De erről más alkalommal.
Hajdan e balladák tánczdallamok voltak Dániában — folytatja Prior — mint még ma is azok szakasztott másai a Faroe-szigeteken. A hosszú, sötét téli estéken bő idejök volt e mulatságra, melyben ifjú és öreg egyforma lelkesedéssel vőn részt. Nem használnak semmi hangszert, hanem dalszó mellett tánczolnak. Majd egyik, majd másik a dalvezér, s mind a ki tudja, fúja, legalább a fordulót (refrain). Táncz közben férfi és nő kézen fogva, hármat lép előre, vagy oldalt, ütem szerint; akkor lebben egy kissé, vagy megáll egy pillanatig. Deli testhordásuk mutatja, hogy nem közönyösek a dal tárgyára nézve, hanem arcz- és tagjátékkal igyekeznek kifejezni annak változó értelmét.”
„Egy nevezetes különbség van a skandináv balladák s közép- és déli Európa hasonló költeményei közt, mely amazok nagyon régi eredetére látszik mutatni; t. i. hogy míg az utóbbiak, csaknem mindnyájan lovagi „affectatió” színében tűntetik fel a nőket, s a férfiakat ama tiszteletben a szép nem iránt, melyre őket a lovagrendszer kötelezé: a mi éjszaki ősapáinknak — mond az angol folyóirat — úgy látszik, semmi ilyes fogalmuk nem volt s egészen más rendszert követtek ős anyáink irányában, néha nyersen, világos gorombasággal, legtöbbször ama nemzeti büszkeséggel bánván velők, mely ottan-ottan a lovagpánczél alól is kitört. Kétségkívül, jókora tisztelet- s becsüléssel valának asszonyaik, feleségeik iránt; gyakran kérték, s a mi több, követték is ezek tanácsát. De világos, hogy a nővel csaknem mindig úgy bántak, mint házi „institutióval” — mely legjobb otthon. Szépségök dicsérete, magasztalása, természetesen, nem hiányzik: de a női szépséget inkább díjul tekintek, mely elnyerni, meghódítni való, mint oly emberfölötti tulajdonul, mikép azzal a lovagkor rajongása felruházta hölgyeit. Fordítónk egyetért Petersen, Oehlenschläger és más dán ítészekkel, hogy e balladák nagyobb részét női szerzőknek köszönjük. Annyi bizonyos, hogy sokat találtak három százados kéziratban, és „majdnem mindent női kézzel írva le.” Mi (az Athenaeum) nem oszthatjuk e véleményt; mert első tekintetre meglátszik e dalokon, hogy hiányzik belőlök a kiválóan női érzelem — hajlandók vagyunk érzelmességét mondani — mely félreismerhetlen bélyege az asszonyi műnek. Azon balladák, melyekről tudva van, hogy nő írta — Lady Wardlawé, például — soha sincsenek e kiváló bélyeg nélkül, bármily szépek egyébiránt. Hogy a létező kéziratok nőiek, keveset bizonyít, hacsak föl nem teszszük, hogy e dalok nem régiebbek a leírásnál, — a mit, természetesen, Prior sem állít. Nekünk úgy látszik, hogy a nő-tanács iránti hódolat, mely e balladák hőseinek tetteiben nyilvánul, nem döntő ok, a legtöbb esetben legalább, arra, hogy azokat női szerzőkének valljuk: mivel a skandináv faj nem volt galant nép a szó közönséges értelmében; annálfogva, hogy a társadalom ilyetén rajza női kezekből jött volna, bajosan lesz okszerű következtetés. A dánok és más éjszaki népek — ez meg van mutatva sikeres ellenmondás nélkül — jó adag „házias” becsüléssel viseltettek asszonyaik iránt; erről ezer bizonyság van. Ha asszonyaikat nem is tekinték istennőkül, mint a déliebb fajok logvagjai, nem hiszszük, hogy ezért általában rosszabbul bántak volna velők. Magok e balladák több példát nyújtanak erre. Semmi ok tehát, azon körülményből, hogy a nők inkább tanácsadók és feleség, mint istennők gyanánt szerepelnek e balladákban, azt tenni föl, hogy e költemények a társadalom hamisított és csupán nőktől eredhető rajzát nyújtják, nagyon hízelgőt arra, hogy férfiaktól származhassék. Valóban, e költemények fő jellemvonási: a duzzadó élet, a szilaj tetterő és gyönyör a hatalmaskodásban aligha nőiesek, bármely fokán a társadalomnak.”
Az angol ismertető megrója Prior vallomását, miszerint ez nem érti Grimm W. észrevételét, hogy „a ballada magától képződik.” Grimm — folytatja — minden valószínűség szerint azt akarta ezzel mondani, hogy egy gazdag képzeletű népnél, számos dalnok kezén, a ballada lassankint gömbölyűlt ki, esemény esemény után, kép kép után, míg alakot és önállást nyert; minden egyes hozzáadás, a szerint, a mint tetszett vagy nem a dalmondók érzésének, elfogadtatott, vagy elvettetett, míg e halmozatok eredményéül azon konkrét forma állt elő, melyben mindegyik ballada népszerű, általános, állandó lőn. Czáfolja továbbá Priort, ki nem tartja elfogadhatónak a véleményt, hogy mivel sok dán ballada oly feltűnően hasonlít az angol és skót efféle költeményekhez, tehát mindezek egy közös forrásból származnak, ama távol időből t. i. mikor valamennyi éjszaki nép egy nemzetet képezett, s mielőtt az angolok ősei a mostani szigethazába költöztek volna. Végre néhány ballada-töredéket hoz fel, de melyeket, épen mivel töredékek, nem fordítunk le s ajánlja Prior művét, mint igen becses könyvet, melyben a mívelt olvasó gyönyört, a tudós tudományt, s lelkiismeretes szorgalmat fog találni.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.