Piramus és Thisbé Historiájának lefordítása Ovidius Metamorphosessából

A Wikiforrásból
Piramus és Thisbé Historiájának lefordítása Ovidius Metamorphosessából
szerző: Ovidius, fordító: Csokonai Vitéz Mihály

Hát már örökké a mézes szerelemnek
  Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmatja
  Alatt a szerelem mérgét kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
  Komor esetünkkel kedvünket elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
  Szikrázó lovai frissebben nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
  Siralmas órái tőlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
  Lángjától fénylik az istenek hazája,
Akkor is mennykővel terhes zűrzavarnak
  Rettentő zúgási szívünkbe zavarnak?
Ó, kegyetlen Vénus kevély urasága
  Már hány ezret a sír fenekére vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
  Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elő, hogy a bőlcs Ulissesnek
  Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramusnak páros
  Thisbéjével vala hív szíve határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
  Jövel, erősítsél, Múzsám, Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
  Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis várossa hol volt, ott
  Az egyes szeretet egymásba beoltott.
Piramusba lévő díszes furcsaságnak
  Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
  Tűndöklik rózsája piros orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
  Természet egyik bőlcs remekét alkotta,
Így mások, mivel az előttök kedvesnek
  Szívével mindenkor víg kedvet keresnek,
Thisbé szívét amint indulati várták,
  A fátumok ennek szívébe bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
  Hogy látszik olly kéznek kitetsző nyomdoka,
Mellyben csak szívének mint ígéző nyílnak,
  Indúlati szállás-adásra kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestől fogva
  A szerelem láncán tartják már megfogva,
Nyaka s melle merő elefánt-tetemnek
  Tetszenek a rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kínálgató térség
  A rajta kitetsző szűztiszta fejérség,
Mint míg a felhőnek lehulló havára
  Még ki nem tündöklött a Fébus súgára,
Vagy midőn fejünkre újonnan lehullnak,
  Sértegető lábbal hozzá nem járulnak,
Úgy tiszta formába midőn teremtette,
  Őtet a természet szépen őltöztette.
Patyolat orcáján a fénylő csinosság
  Között játszadozik gyengéded pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
  Szemérmes tüzei gyakran fellobbannak.
Közel szállások, mert kettőjök házának
  Egy közfalával elrekesztve valának.
Gyenge korokban a gyermeki időnek
  Tréfáival a hív szerelemnek nőnek,
Serdűlt ifjak már a szép esmeretségnek
  Lángoló tüzétől ifjú módon égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
  Áldozni örvendve már párosan mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
  Átkozott mérgével elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
  Éjjel-nappal bézárt ajtóját strázsálja.
De szerelmek tűze amennyit lappangott,
  Bennek gerjesztett fel annál forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kőfalnak
  Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak,
Amellyet megannyi idők elfolytába
  Senki sem vett észre abba a szobába.
De tám a természet titkos kamarája
  Elrejtett javait ezektől sajnálja.
Ollyatén titkoson vajjon teremthetett,
  Amit fel nem lelne az okos szeretet?
Nem ─ sőt soha az illy szerelmetes párok
  Szívét el nem rejtik semmiféle zárok.
Sőt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
  Gyenge fúvási is általjárni félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
  Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
  Hogy szabados úton nem mehettek ki s bé.
Mond: minket ez háznak itt az irigy fala
  Vénus bús kohába bánattal aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
  Tiszta indulati, ó, hozzád nem férnek.
Mellyek a sohajtás és a hideg falnak
  Adott csók alatt a setétbe langalnak.
Ó, te átkozott fal! átkozott épűlet!
  Testünk temiattad most nem egyesűlhet.
Ó, irígy kövei a fundamentumnak,
  Miért nem engedtek hív kívánságomnak?
Ó no! mi volt, hogy két kedves kedvesének
  Csókja, látására együvé mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
  Utánn a bánat közt hallgatva maradnak,
Így az elhűlt falra, mikor elhallgatnak,
  Sohajtással forró csókokat raggatnak.
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
  Aranyos sugári más napot kicsalnak.
A harmatok, mellyek egünk hajnalának
  Siralmas szeméből jó reggel csorgának,
A meleg nap szárnyán ismét a felhőnek,
  Felső országába renddel mind feljőnek.
Piramus Thisbével a megszokott hellyen,
  Hogy most is örömmel hív szívek betelljen,
Öszveűlnek, s egymás fülébe a zugnak
  Hasadékján ürmös panaszokat súgnak.
De midőn végre az édes szeretetnek
  Illy rabi életben már nem engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amellyen
  Már feltett céljának kiki megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
  Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor ujjai a mákos álomnak
  Ajtaiknál minden strázsákat elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
  Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűljék, hogy távol légyen ama záros
  Vaskapukkal épűlt babiloni város,
Ha pedig a strázsák közűl vehetnének
  Szabadulást, ─ széjjel ne tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temető-helyének
  Szélihez mindketten együvé mennének.
Közel egy terepély fehér szederjfának
  Sűrű árnyékába mindketten futnának,
Amellynek csendesen híves árnyékában
  Egy zuhogó patak folydogál árkában.
Ezen okossággal végzett feltételnek
  Mondásán mindketten örömmel bételnek.
De az ígért estve óhajtott órája
  Kedvek ellen Fébust kűldeni sajnállja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
  Gyöngyös szekerét a tengerbe levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
  Tűndöklik egynéhány halavány súgára,
Melly után a nappalt kergető estvének
  Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
  Mindenek szomorú, bús lárvát viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
  Altató ujjai már mélyen elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
  Kinyitván ajtait, kezde bátorodni,
És gyenge orcáját fátyollal béfedve,
  Otthagyja azokat már elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
  Árnyékába gyenge tagjai nyugvának.
Őtet a szerelem a nádas bokornak
  Hellyén is késztetné maradni bátornak,
Amidőn, ímé, egy véres oroszlánynak
  Tajtékos fúvási vad hangokat hánynak,
Amelly felprédálván az ököraklokat,
  Szomjúzott, ordítva keres patakokat,
Amellyet rettenve, hogy nem vala vélle
  Senki, Thisbe a hóldvilágnál szemlélle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
  Setét barlangjába rettegve lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
  Vékony fátyolatját Thisbe elejtette.
Ezt, ─ mikor a szomjús oroszlány torkának
  A vizek bőséggel jó italt adának, ─
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
  Tajtéki közt mérges hangok csikorognak.
Azon véres szájjal midőn elmocskollja,
  Körmeivel ízről-ízre darabollja, ─
Azonközben menvén Piramus magába,
  Hányja-veti eszét illy kedves útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
  Im, kipótolják azt a serény lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
  Vélem, hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
  A porba nézi a nyomait a vadnak,
Mellyre rátekintvén sűrű[n], halaványra
  Változott orcáját az egekre hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
  Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
  Két szerető szívet lát gyászos veszéllyel!
Ó, egek! javára pedig az életnek
  Méltóbbak már ennél kicsodák lehetnek?
De jaj, mit beszéllek? mikor én vétettem,
  Thisbémet, szerelmem, veszélyre kitettem
Én vagyok megölőd, Thisbém! vagy gyilkosság!
  Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerő szavaim a halálnak adták,
  Mellyek illy veszélyre sietni ragadták.
Hogy elébb kijönnék, ó, lábaim ennek
  Végbevitelére semmit sem serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlányja,
  Ha kőszikla szíved éltemet nem szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
  Valék: légyetek most testem koporsója.
Ezen testet, mellyet táplála a vétek,
  Mardosó kínokkal itt megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
  Rettentő színével mindég bátran állnak.
A Thisbe fátyolát illy bátor szavára
  Felkapja, s akasztja azt a jobb karjára,
A mondott fához a buborék életnek
  Véget vetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
  Már nékem is éltem csak egy képzelt álom.
Így minekutánna szívből kesergette,
  Számtalan csókokkal a ruhát illette.
Most, hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
  Ezen ruhát buzgó véreim megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
  Szívemet: ím, e vér e ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
  Nélkűl, végbemegy az halálos sérelem,
Mert oldalán lévő villogó szablyának
  Markolatján gyilkos kezei kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
  Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a zőldes pázsitokra annak
  Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amellyeket tőltnek
  Tagjai, széjjel a levegőn süvőltnek.
És mikor ennek a fecskendező vérnek
  Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Amelly gyümőlcsöt a vércseppek megmosnak,
  Tetszenek tírusi bársony-szín pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne csalja
  Kedvesét: a menést magának javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
  Melly szerencsétlenűl járt vala útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
  A változott színű fa tűnik szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
  Árnyékán az elébb tagjaim nyugvának?
A patakot látom, de ─ jaj, egek atyja!
  Réműlt szemeimet ott mi háborgatja?
De midőn rettenve ártatlan barátja
  Testét hív vérébe fetrengeni látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
  Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajjakára
  Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a merő szeretetnek,
  Mint a nyári levél, irtóznak, reszketnek.
Belől már bús szíve zavart gondolatja
  Tanácsit, mint habot tengeren, forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
  Árnyékától messze most szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
  Láncával mindenütt együvé köttetnek.
Gyenge mellyét mindjárt méltatlanúl verve
  Nevekedett szörnyen bús szíve keserve.
Közelítvén hozzá, leeresztett hajjal
  Siratja kedvesét kettőztetett jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e'
  Már a szinte meghűlt sebekbe tőltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
  Mellyek közt illy gyászos szavait jajgatja:
„Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
  Hát már élted nállam csak egy múló álom?
Ó, szerencsétlenség bizonytalan kára,
  Mi vethette élted illy forgó kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
  Zokogó szózati téged serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
  Hangjára, ó bár még szemeid nyílnának.”
Haldokló szemei a Thisbe nevének
  Hallására egyszer felemelkedének,
De ablakait a halál erőszakja
  Örökös álomra csendesen lerakja.
Thisbének pedig, hogy könnyhullása szűne,
  Véres patyolatja bús szemébe tűne.
Felkiálta, mondván sírva: „A szeretet
  Téged ezen gyászos ágyadba fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
  Énértem e gyászos hant alá takarja.
Én magamon semmi sérelmet nem szánok,
  Cháronhoz ővele indúlni kívánok,
Sőt érzékenységim a kínos pokolnak
  Gyötrelmiből érte mindent megkóstolnak.
Nékem is erős lész arra gyenge karom,
  Hogy véle éltemet végezni akarom.
Gyászba borúlt szülék! minket ez az éjjel
  Örömünk közt láta illy szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
  Méltóztasson minket egyes koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk a párka
  Elvágván, béfogja testünk setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
  Te gyászos fa, maradj annak itt oszlopnak,
Így a gyilkos karddal a halál bús pontja
  A keserűséget vérével kiontja.”
Akkor az ő kedves Piramus barátja
  Meghűlt testén magát gyengén elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
  Gyenge lehelleti széjjel eloszlának,
Így szerelmes teste ámbátor elhűle,
  De hamvok a setét sírba egyesűle.