Pihenni
| Pihenni szerző: Kosztolányi Dezső |
Egy új igazság és egy jó tanács
Franciaország, mely mindig leglázasabban dolgozott, most minden területen a nyugalomért küzd. A hét munkanapra kijáró, lélekifjító pihenésért folyik a harc, s a jogos, komoly küzdelem a társadalom minden rétegét egyformán áthatja s meglelkesíti. Száz és száz újság beszéli meg s magasítja társadalmi jellegűvé a pihenés kérdését. A nyugalom igazi ünnepét akarja mindenki. Most egy híres francia orvos szól hozzá, s az, amit mond, nemcsak mélyenjáró pszichológiai igazság, de hasznosítható és érdekes tudnivaló is, mely mindnyájunkat egyformán érdekel.
A modern embernek legnagyobb betegsége az, hogy nem tud pihenni. Uzsoráskodtunk az agyvelőnkkel, az idegeinkkel, s nehezen szánjuk rá magunkat az igazi pihenésre. És ezért azután nem is tudunk dolgozni sem. A pihenésünket is szeretjük akképpen berendezni, hogy kamatot hajtson nekünk. Könnyű olvasmányok, üdítő szórakozások mellett akarunk nyugodni, sétálni megyünk, s ezalatt ezer és ezer gondolatunkat hányjuk-vetjük meg sajgó fejünkben, és foglalkozásunk apró-cseprő gondjaitól nem tudunk sohasem véglegesen elszakadni.
Toulouse doktor ezt a pihenést testi épségünkre s szellemünk munkabírására a legnagyobb mértékben veszedelmesnek tartja. Az ilyen talmi nyugalom éppoly fárasztó és terhes, akárcsak a legdurvább munka. Csak föltétlen csönd, a hancúrozó, gyerekes évődés, a gondtalan vihorászás frissíti föl a fáradt szellemet. A komoly szórakozással nem vidítjuk kedélyünket, legföljebb önmagunkat csaljuk meg.
Az abszolút nyugalom tényleg egy oly sajátos lélekállapot, melyet csak a pszichológia nagyítóüvegjén láthatunk a maga tisztaságában. A munkától való mentességünk még nem jelenti azt, hogy pszichológiailag szabadok vagyunk minden gondtól. Sokszor már eltávozunk a hivatalunkból, ámde az ajtón mégis lopva utánunk suhannak napi gondjaink árnyai, nyugtalanító gondolatainknak halvány kísérletei. És ezek elkísérnek sétáinkra, belopózkodnak szobánkba, s körülzümmögik ágyunkat, szívják vérünket, s még álmainkat is elrabolják. S aztán percről percre sokasodnak. Ezer és ezer nyugalomrontó jelentéktelenség halmozódik össze. Most egy könyvet akarunk megkeresni, a másik pillanatban azonban már eszünkbe jut, hogy mindjárt el kell mennünk, s amellett azt is érezzük, hogy tör a gallérunk, s meglazult a cipőfűzőnk. Ilyenkor azután valami homályos szükségérzet vesz erőt rajtunk, kedélyünk lehangolódik, nem tudjuk, mit kell csinálnunk, köznyelven: bosszankodunk. Öntudatunk küszöbe alatt sok uralomra vergődni nem tudó képzet küzd egymással, s mi, ennek a képzetzavarnak komikus áldozatai, tétlenségünkben is fáradtan, kedvetlenül csatázunk a testtelen, üres árnyak ellen.
Ezek a semmiségek az igazi nyugalom megölői, ezek nevelik a zord agglegényeket, a bosszús, neuraszténikus tudósokat, ezek ellen küzdünk mi is. Gondtalanul, szabadon kell nyugodnunk. Lökjük el magunkat a parttól, vessük el az evezőket, feküdjünk hátra a csónakba, s az ég és víz között, dalolva és kacagva pihenjünk. Csak így regenerálódik a test, csak a csend üdítő vizében megacélosodva és fölfrissülve leszünk képesek újra a munkára. Munka után édes a nyugalom. Munka előtt azonban föltétlen szükséges.
Ha tehát komoly, produktív munkát akarunk végezni, s igazán akarunk dolgozni, hallgassuk meg Toulouse doktor szavát, és tanuljunk meg mindenekelőtt - pihenni.