Petykó

Petykó szerző: Gárdonyi Géza

       Holmi gonosz pásztorgyerekek közibe dobnak a kertek alján szedegető tyúkoknak, és ha valamelyiket eltalálják, elviszik és megsütik.

Egy áprilisi napon a mi sárga, szakállas tyúkunk sántán jött be a kertből.

Szerencsétlen kis állat! Tavaly is megsántult, és csak a télen gyógyult meg a lába. Hát itt van, most megint sánta! Hazajött szegény, mert neki is csak a mi hajlékunk a hajléka. Mihozzánk tartozónak tudja magát. Ha rám néz, azt mondja magában:

- Ez a gazdám.

Ha az anyámra néz, azt mondja:

- Ez az öregasszony.

Aztán tudja, hogy melyik a cseléd, melyik a gyerek. A gazdának meg az öregasszonynak a kezéből elfogadja a morzsát. A gyerekek iránt óvatos. (Azok a bolondos gyerekek mindig meghúzzák a szakállát.) A cselédet meg éppen rettenetes teremtésnek tartja: fut előle, kivált mikor seprőt lát a kezében.

Hát a tyúk megint sánta. Látszik rajta, hogy gyötrelem neki minden lépés. Amint beérkezik az udvarra, le is ül mingyárt az egyik georgina bokor alá. Tavaly is ott üldögélt, mikor beteg volt. Csak akkor kelt fel és bócirkált ide-oda az udvaron, mikor enni vagy inni akart.

Hogy ilyen rossz órában született a jámbor, magam is megsajnáltam.

Mégis csak furcsa, hogy állat is lehet olyan mindenben szerencsétlen, olyan péntekes, mint némelyik ember. Már csirkekorában is sok baj érte szegény fejét. Egyszer az egérfogó csappantotta be, egyszer meg még pihés korában a tulajdon édesanyja lépett úgy rá a nyakára, hogy alig bírtuk életre locsolni. Aztán mikor felnőtt is, akkor is neki kellett éppen ott állnia, ahova a forró vizet öntötték, és ott ülnie, ahol a görény a legszélső tyúknak a farkatollát kitéphette.

Hogy megint kődobás érte, azt hittük, nem éli túl. Bágyadt volt, a taraja sápadt, étvágytalan, szomorú.

Eléje tétettem a vizet meg egy-két marok kukoricát.

Ő aztán ott eddegélt és búslakodott. Csak akkor bocsátotta le a fájós lábát, mikor a tollát rázta, vagy mikor a nap aláhajlóban volt és elülni készült.

Azonban egynehány hét múlva mégiscsak összeszedte magát. Ismét járt, bár az egyik lábára folyton biccentett. Az udvaron a virágok közt elbogarászott napestig.

Nem is ment ki többet az udvarból. Déltájban a konyha közelében keresgélt; délután meg az ő kiválasztott georginája alá állt és ott bóbiskolt vagy tisztogatta a tollát az ő sötétzöld kis lugasában.

Mindig vártuk, hogy majd csak visszatér az egészsége. Ősz felé, hogy már csak kevéssé sántított, azt is gondoltuk, hogy kiheverte a baját.

Én aztán nem is törődtem vele többet. Csak akkor fordult megint rá a tekintetem, mikor azt láttam, hogy az öreg még mindig olyan szomorú, csöndes és lassú járású, olyan udvaron maradós, mint a föntjáró betegek szoktak lenni.

Hát biz ő beteg maradt. A taraja meghajlott és olyan kékes halvány volt, mint a beteg ember ajka. A tolla is úgy áll rajta, mint a kövér ember kabátja a soványon. Rút és kedvetlen volt szegény. Enni sem evett, csak holmi puha ételt meg az összetört kukoricát. A borús, esős napokon meg boldog volt, ha belopakodhatott a tűzhely alá. Ott melengette a hátát. S inkább enni se jött elő, csak hogy rettenetes cseléd ki ne kergesse.

Most már bizonyos, hogy a belső részében van a hiba.

Hiszen csak volna tyúkdoktor a világon meg tyúkpatika! - szívesen költenék rája, már csak azért is, hogy szenvedni ne lássam.

Mert embert is nehéz nézni a szenvedésében, hát még a gyámoltalan néma állatot. Ez a jámbor nem vezekel és nem vár égi kárpótlást a szenvedéseiért. Ez még csak panaszkodni, kérni se tud a nyomorult.

Hogy így elsorvadt, elnyavalyásodott, hol az egyikünk, hol a másikunk vette az ölébe és etetgette a tenyeréből. Ő aztán hozzám is szelídült annyira, hogy utóbb még a lábára sem vigyázott: nekünk kellett mindig ügyelnünk, hogy a lábára ne hágjunk véletlenül.

Utóbb már, azt hiszem, abban a képzelődésben élt, hogy ő nem is tyúk, hanem ember. Ahányszor kimentem az udvarra, mindig hozzám bócirkált. Meg kellett simogatnom, szólnom kellett hozzá, mint afféle beteghez. Neki ez jólesett. Ha pedig kiültem a verőfényre (magam is afféle beteg madár), akkor ő mingyárt odabicegett hozzám és vagy beült a szék alá, vagy megállt a lábam mellett, és elgondolkodva nézte az árnyékát.

Ha azonban valahol elrejtőzve gunnyasztott, csak szólnom kellett:

- Petykó, öreg Petykóm, hol vagy? Gyere ide, vén ostoba tyúkom!

Petykó azonnal kinyújtotta a fejét valamelyik bokor alól, és hozzám bakogott. Ahogy megsimogattam, belekukucskált mindenfelől a kezembe, hogy nem rejtegetek-e valami ennivalót? Aztán leült mellém és eltűnődve néztük, mint hullatja a barackfa a leveleit.

Olykor fölvettem az ölembe. Könnyű volt szegény, csontig lesoványodott. És beszélgettem vele:

- Jobban vagy-e már, öreg Petykóm? Hátha orvost hívatnék hozzád? Elmégy-e magad a patikába, vagy hogy a cseléd menjen?

Az öreg szakállas mintha értette volna a szavamat, rám nézett, hol az egyik szemével, hol a másikkal, és visszagügyögött, mint a kis pólyásgyerekek szoktak a dajkájuknak, mikor még nem tudják, mi a beszéd.

Petykó hallgatott és felelgetett. És azt gondolta, hogy beszélgetünk.

A tyúktársaitól lassankint elszokott, hogy nem járt velök se bogarászni, se fürödni. Még hálni is külön hált: a többi a ketrecben, ő a szederfán.

Csak az irigység, az vitte néha közéjök. Mert irigy volt a szegény vén szakállas, mint ahogy minden rossz gyomrú ember irigy a jó étvágyúra. Mikor a konyhából főtt burgonyát, kukoricát, vagy tésztamaradékot vetettek ki a baromfiaknak, akkor ő is odaballagott és evett nagy kelletlenül egy-két falatot. Azután mikor már nem tudott enni, ráállt az ételre és fenyegetően károgott.

A tyúktársai persze okosabbak és elevenebbek voltak, mint ő; hátulra kerültek és úgy kapdosták ki az ennivalót a lába közül meg a lába alól.

Két házinyulam is van az udvar egy sarkában. Azokat se nézhette, mikor köztük járt és ettek. Ráállt a kenyérdarabokra, és amelyik nyúl előtte mert nyúlni a kenyérhez, azt úgy orron csípte, hogy a jámbor kis füles esze nélkül nyargalt vissza a téglák közé.

Hanem aztán, hogy mindinkább sorvadt, az irigységgel is alábbhagyott. Nem bánta már akármennyit eszik a többi, csak állt és gunnyasztott az őszi nap melegén a tornác kőfalánál, és néha órákig mozdulatlanul bámult maga elé.

Délután négy órakor már odalépegetett a szederfához és várt engem türelmesen. Mert nem tudott már fölrepülni: én tettem föl mindennap a fa derekára, ahonnan egy kis billegéssel eljutott az ő villaalakú ágához, amelyiken hálni szokott.

Egy téli napon azt újságolta a cselédem, hogy a Petykónak vége!

Ott vergődött az ölfák alján a földön. Az egyik lába el volt nyújtva; a szárnyával csapkodott olykor, és a fejét föl-fölemelgette, ki-kinyújtogatta.

- Hajnal óta így kínlódik - magyarázza a cseléd.

Mingyárt láttam, hogy a szegény tyúk föl akar állani. Fölveszem és a fal mellé viszem, a napra, ahol délelőttönkint sütkérezni szokott. Amint a kezemben érezte magát, nem vergődött többé, csak a nyakát hajlítgatta jobbra-balra és nézett rám panaszosan, mintha azt mondaná:

- Segíts rajtam: szenvedek!

A cselédünknek is megmozdult a lelkiismerete. Egy szürke posztószoknyát hajtogatott össze és terített az állat alá. Arra ültettem, de csak elhanyatlott. A fejénél behajtották a posztót vánkosnak. És a szegény állat megfeküdt ottan; a fejét megnyugasztotta a vánkoson, a két lábát egymásra tette, mint az ember szokta a kezét. Csak a lélegzetéről látszott még néhány percig, hogy él. Aztán behunyta a szemét is.