A lap feldolgozottságának foka

Penelope Ulisszesnek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Penelope Ulisszesnek
szerző: Ovidius, fordító: Ányos Pál
70-es évek közepéről

(Ovidiusból)

Aut, guod Penelopes verbis reddatur Vlyssi,
Scribimus; aut lacrimas, Phylli relicta, tuas.
Quod Paris, et Macareus, et quod male gratus Iason,
Hippolytique parens, Hippolytusque legant:
Quodque tenens strictum Dido miserabilis ensem
Dicat, et Aeoliae Lesbis amica lyrae.
Ovid. Amor. L. II. Eleg. 18.

Midőn ama nevezetes Trója várassának elpusztittására egész Görögország felfegyverkezett, Ulisszesnek is táborba kellett szállania; amellyben olly bajnoki cselekedeteket vitt végbe, hogy nem kevés részét azon dicsőségnek, mellyet Trója meghódittásában szerzettek magoknak a görögök, őnéki tulajdonittanák. Béfejezvén halhatatlan vitézségét, több görög vezérekkel Ithaka (hazája) felé kezde evezni. De a megbántódott Minerva istenasszony számtalan hajó¬tör鬬sekkel elegyitette utazásokat, ugyannyira, hogy többen vesztenek el a tengernek habjai¬ban, hogysem akik született földgyökre juthattak. Ezen szerencsésebbek közt volt Ulisszes is; mindazonáltal tiz esztendeig hányattatott a szélvészektől a világnak külömbféle részeire; amellyről bőven ir Homérus Odyss. 9. 10. Tibullus L. IV. in Paneg. ad. Messal. Végtére Féáciából érkezett Ithakába, amint mondgya Tibullus: Finis et erroris miseri Phaeacia tellus. Azonban Penelope, házastársa, nem tudván férje olly huzomos késedelmének okát, s kétségeskedvén visszajöveteléről, ezen levelet írja nékie:


    Néked, Ulisszesem, küldöm e levelet.
Jőjj Penelopédhez; nem kell a felelet.
Leomlott már Trója, füstbe ment ereje,
Danai leányzók fájdalmik szerzője.
Bizony érdemetlen Priamus és Trója,
Hogy annyi bánatnak légyen árasztója.
Ó vajha még akkor, hogy tartományunkba
Intézte hajóját, s Görög várasunkba,
Amaz, házasságnak vétkes törvénnyében
Veszett volna tenger sötét örvénnyében!
Nem fekünném mostan hideg nyoszolyámban,
Nem volna unalmam hosszas napjaimban,
Sem a kellemetes éjnek töltésében,
Nem fáradnék függő gyolcsnak szövésében.
Képzelt veszélyidtől mikor nem rettegtem?
Sőt attól is féltem, mitől nem félhettem.
Ládd, melly nyughatatlan dolog a szerelem!
Nem esmér orvoslót tőle vett sérelem.
Hányszor hitettem el reszkető elmémmel,
Hogy a trójaiak ütköznek férjemmel!
Ha pedig Hektornak neve zug fülemben,
Csüggednek tagjaim, változom szinemben.
Ha Antilokusnak szerencsétlenségét
Hallottam, Hektortól esett kisebbségét, -
Antilokus tölté szivemet kétséggel,
S erőmet felváltá bus erőtlenséggel.
Vagy ha Patroklusnak az ál fegyverében
Halálát értettem Akhilles képében, -
Sirtam a csalárdság rossz kimenetelén,
S néked sem bizonyos előmenetelén.
Ha Tlepolemusnak emlitették vesztét,
Hogy a Liciai király zárta éltét, -
Megujult szivemnek nyughatatlansága,
A szerencsétlenek foglalatossága.
Sőt akárki holt meg görög nemzetemből,
Fagylaló hideget facsart ki szivemből.
    De hív szerelmemet az ég jónak vélte,
Mert Trója romlását férjem fellyül élte.
A görög vezérek többnyire megtértek,
Szép munkájok után nyugodalmat értek.
Telnek az oltárok pogány zsákmányokkal,
Áldozó tüzhelyek borostyán-ágokkal.
Az uj házasultak áldgyák az egeket,
Hogy hazavezették bujdosó férjeket.
Férjek a meghódult Trója történetét,
Fonnyadt méltóságát éneklik s esetét.
Olly csudálva hallják a leányzók s vének,
Mintha a beszéllő szájától függnének.
Sőt van, aki véres tábortok helyeit
Asztalán mutattya, s képezi széllyeit;
Pergamát pediglen, minden szépségével,
Leirja egy kevés bor nedvességével.
Erre folyt Szimois, ez Trója vidéke,
Ottan volt Priamus háza s királyszéke.
Itt volt Akhillesnek, itt férjem sátora,
Ott nyargalt Trójának legvitézb Hektora. -
Mindezekről Nesztor azt tudósitotta,
Akitől az annyát attya megfosztotta,
Hozzáadván Dolon s Rézus megölését;
Bánhattya ez álmát, amaz kémlelését.
S te mertél? - énvelem semmit sem gondolván,
Drága vagyonodról éppen nem aggódván,
S bizván veszedelmes éjnek homállyába,
Menni Tráciai király táborába?
De mégis sokaknak ártottál kardoddal,
Noha magad voltál megbizott társoddal.
Talántán csak azért őrizted éltedet,
Mert reám fordittád emlékezetedet.
Én ugyan mindaddig rettegve hallgattam,
S vakmerőségedet titkon kárhoztattam,
Miglen a hirmondó azt nem emlitette,
Hogy szerencsés tőröd Rézust megejtette, -
De mit használt nékem Trója pusztulása,
Görög vitézektől származott romlása,
Ha azáltal sorsom jobbra nem változott,
S férjem örökösen tőlem eltávozott?
Másoknak leomlott, nékem fennáll Trója,
Mellynek most a nyertes lakos lett szántója.
Már gabona terem, hol hajdan Trója állt,
S frigyiai vérrel kövérült földdé vált.
Vitézek csontyait, mellyek szélyt hevernek,
Szántó vasa sérti a parasztembernek.
Leroskadt házaknak földbe ereszkedik
Szarvazattya, s fölén pázsit nevelkedik. -
Illy vitézség után árvádat busittod,
Hogy, miért s melly földön légy? nem utasittod.
Akármelly jövevény partunkhoz hajózik,
Ezer kérdésimmel terhelve távozik;
S, ha mikor Ulisszes férjemet meglátná,
Kértem, hogy kezébe levelemet adná.
Pilon várassába utánnad küldöttem,
De semmi bizonyos hírbe nem ötlődtem.
Spártában kerestem utadnak nyomdokát,
De ott sem adhatták késedelmed okát.
Ó vajha még most is fennállana Trója!
(Bár kívánságimnak vagyok átkozója)
Tudnám, hogy ott harcolsz, s engedne fájdalmam,
Mivel közös volna sokakkal siralmam.
Most nem tudom okát terhes félelmemnek,
Mégis napról napra nő búja szivemnek.
Tengeren s szárazon féltem életedet,
Mert siettetheti mindenik vesztedet.
Azt is féltem, nehogy, nemed nyomdokain
Járván, más kedvesnek függnél ajakain;
S ha társadról kérdez, azt fogod felelni:
„Paraszt; s csak a gyapjut szokása mívelni.” -
De bár kétségeim rendre megcsalnának,
S téged a jó egek hazádba hoznának!
Atyám is, megunván már késedelmedet,
Unszol, hogy más férjnek engedgyem helyedet.
Jóllehet unszoljon, tőled meg nem válom,
Mert a te vagyonod életem s halálom.
De maga is látván ritka hivségemet,
Nemigen sarkalja hitetlenségemet.
Dulikius, Szamos, Zacintus szigete
Nőszni vágyódókat reám eregete.
Ellepték házadat, s benne uralkodnak
Pusztittván javaid, csak fajtalankodnak.
Elhallgatom Médont, Pizandrust, Polibust,
Festett Antinoust és Eurimakust,
Kiket utazásod késedelmeivel
Tartasz saját véred keresménnyeivel.
Melanthius, tönnön nyájad pakulárja,
Nőszőket ebédre szép juhokkal várja.
Utólbszor Irus is, károd árasztója,
Előáll, hirednek nem kis pazarlója. -
Három erőtlenek mit oltalmazhatunk?
Én, öreg Láertes, s idétlen magzatunk.
Ezt majd elvesztettem minapi uttyában,
Mellyet vén Nesztornak tett tartománnyában.
Áldnám az istenek különös kegyelmét,
Ha ő zárhatná bé mind a kettőnk szemét.
Ezt barmunk s disznaink pásztora sohajtya,
Ezt megöregedett dajkád is óhajtya.
Már atyád Láertes csüggedt erejével
Nem bir a cinkosok feslett seregével.
Telemák ereje utóbb öregbedik,
Még most segittséged nélkül szükölködik.
Én pedig hogy vetnék gátot tolvajinknak?
Jőjj, őrző angyala ősi javainknak!
Szánd meg magzatodat, kit gyermekségében
Utasitthatsz tönnön élted törvénnyében.
Szánd meg Láertesnek hanyatló életét,
Hogy megadhasd néki végső tiszteletét.
Szánny meg engemet is; ki távozásodkor
Ifju voltam, elért már a megaggott kor.