Péterfy Jenő emlékezete
| Péterfy Jenő emlékezete szerző: Patthy Károly |
I.
November hó 6-án reggel gyászlobogó lengett felénk az iskola homlokzatáról. A halál gondolatával léptünk be a kapun, mégis villámként sújtott le bennünket az első szó: hogy Péterfy Jenő meghalt! Hát még a második: hogy agyonlőtte magát! Aznap vártuk vissza pár napi kirándulásából, el is indult Fiuméból, de fele úton összeroskadt: Károlyváros közelében, a gyorsvonaton egy revolverlövéssel véget vetett életének. Egy perc alatt végigfutott a hír az osztálytermeken. Mint hogyha hirtelen karvaly csap le apró madarakra: szétrebbent az öröm, elnémult a tréfa az intézet falai között. A vidám gyermeksereg elkomolyodott, a komoly ifjúság megdöbbent, nekünk torkunkat fojtogatta a fájdalom és hosszú időre tanyát ütött szívünkben a szomorúság. Mily csendes és komor lett a tanári szoba, mióta elszállt belőle az a fényes sugár, mióta az az élénk szem megtörött, s az az aranyos kedély megdermedett!
Gyászoló ifjúság! Könnyű a ti könnyetek, a mi bánatunkhoz képest. Ti csak most indultok el az élet útján, ez a fájó emlék egybeolvad későbbi benyomásaitokkal s legfeljebb komolyabb árnyalatot ad fejlődő lelketeknek. Nekünk, kik már a lejtőn lefelé ballagunk, felforgatta ez a gyászos eset minden tapasztalásunkat, újból kezdhetjük tanulni az életbölcsességet... Hogyan volt lehetséges hogy ez az élet, melyet a tudomány és művészetek kultusza tett széppé és tartalmasság, ilyen véget érjen?... Hirtelen kialudt-e a vezércsillag, melyre szemét függesztette? Pillanatnyi szédülés fogta-e el, s nem volt mellette egy erős kar, mely az örvénytől visszarántsa, mint Byron Manfréd-jét a zergevadász? Vagy derült mosollyal ajkán mér régtől hordozta keresztjét, míg végre alatta összeroskadt?... Ő idézi egyik művében Goethének ezen szavait: "Nach ewigen, ehernen Gesetzen müssen wir unseres Daseins Kreise vollenden" -, az örök végzet érctörvényei szerint kell pályafutásunkat bevégeznünk. Hát ez lett volna az ő végzete? Vagy talán őt is üldözte a Maupassant rettenetes Horlája, s szörnyű tettével éppen a végzetet akarta kijátszani? Ki gondolta volna, hogy ez az örökké derült arc a "sivár egyedüliség" nehéz perceiben el-elborul, s az a szellemes tekintet álmatlan éjeken a halál sötét gondolatával kacérkodik. Nem sejtett semmit az a jó barátja sem, kivel az utolsó napokat az Adria partján együtt töltötte. Szívünk eltelik keserűséggel s önváddal, hogy egymás mellett oly idegenek maradhattunk. Miért nem emlékezett Musset Alfréd szavaira:
"En se plaignant on se console,
Et quelquefois une parole
Nous a délivré d'un remord."
Találgatunk, de minden találgatás csak újabb rejtély, kérdőleg nézünk egymásra, de kérdésünkre nem kapunk feleletet. Kísérjük végig lelki fejlődése útján, talán bepillanthatunk tragikumának misztériumába, tekintsünk végig élete pályáján, talán rátalálunk a pontra, hol Golgotája kezdődik, hogy oda egy keresztet állítsunk, intő jelül a tévelygő vándoroknak: erre ne menjetek!
II.
1872-ben a belvárosi reáliskolához jut helyettes tanárnak. A következő évben leteszi a doktorátust s a német nyelvből és filozófiából megszerzi a tanári diplomát. 1876. szeptember elsejétől kezdve a VIII. kerületi községi reáliskolánál működik egész haláláig, mint a német nyelv és filozófia rendes tanára. Ritkán lépett még nálunk valaki oly fiatal korban akkora általános műveltséggel középiskolai katedrára. Tanítványai az első pillanattól kezdve ellenmondás nélkül meghódoltak érdekes egyéniségének. Ez az egyéniség nem járt koturnuson, nem nézett "monoton fenséggel" tanítványaira, csupa közvetlenség volt, csupa természetesség. Akkori tanítványai most is élénken emlékeznek vissza temperamentumos, színes, ötletes előadásaira. Őszinte érdeklődéssel fordul a fejlődő lélek felé. Egy új világ tárul fel előtte: a filozófia elmélethez, az elvont, sokszor homályos szöveghez egy érdekes képeskönyv, a legeredetibb illusztrációkkal. Rá nézve minden tanítványa egy-egy probléma, az iskolaterem valóságos pszichológiai laboratórium. Ő is teljesen átérezte a Hamann mondásának az igazságát: "Wer von Kindern nichts lernen will, der handelt dumm und ungerecht gegen sie, wenn er verlangt, dass sie von ihm lernen sollen."
Érdekes világításban mutatja tanítói egyéniségét az a rövid, de magvas értekezés, melyet a VIII. ker. reáliskola 1877/8. évi értesítőjében közölt a fegyelmezésről. Íme egy pár szemelvény: "Minél kevésbé érzik meg a tanítón az iskolai szag, minél kevésbé csak a métier embere, minél mélyebben búvik benne a pedagóg az ember mögé: annál mélyebb lesz a hatás is, mit az ifjakra gyakorol" - "A tanítóban kell egy szemernyinek lenni a költőből, annak esztétikai szabadságából, mellyel az idegen lélekbe bemélyed és törvényét érti." - "Legkomolyabban akkor nevel, ha tud a gyermekkel játszani." - "Egyrétű modorosság ott nincs helyén, hol tulajdonképp Próteuszra volna szükség." - Péterfy csakugyan a Próteusz sokoldalúságát vitte be az iskolába. Annyira idegen volt tőle a pedáns merevség, hogy inkább az ellenkező végletbe esett. Nagyképű pedagógusok sokszor megbotránkoztak volna fesztelenségén. Tanítás közben ritkán maradt a katedrán, többnyire tanítványai közt járt, mozgott, vagy a mellé ült, akivel éppen foglalkozott, néha, különösen felsőbb osztályokban, a padok elé ülve s lábát a padra felrakva beszélgetett tanítványaival. A tanítást és fegyelmezést nem tekintette két külön kérdésnek. Nagy tudásával s erős egyéniségével mindig kezében tartotta a fegyelmet, sohasem kellett a pedagóg tekintélyét kölcsönkérnie. Ismeretes az ásványtanból a kristály hatása az új kristályok képződésére. Így ha az iskolában magától, minden külső eszköz igénybe vétele nélkül, a tanító kikristályosodott egyénisége. Akiknél ezt a hatást észrevette, azok iránt őszintén, melegen érdeklődött, a tehetségtelen tanulók elkedvetlenítették, a léhák valóságos lelki fájdalmat okoztak neki. A csintalanság és pajkosság iránt is elnéző tudott lenni, ha az nem neveletlenség, vásottság, hanem inkább eleven szellemnek a kifolyása volt. Amint maga nem járt koturnuson, tanítványaiban sem szerette a túlságos komolyságot. A derült, barátságos arcot az illem követelményének tekintette, a mogorvaságot udvariatlanságnak tartotta embertársainkkal szemben. Kis tanítványait egyenesen rászoktatta a mosolygásra. Ő, ki mindenben a lényeget kereste, itt a formának hódolt, kis tanítványainak arcán talán a saját gyermekkori komoly arcképét akarta retusozni.
A tanári szobából is ő űzte el a komolyságot jó kedvével, gyermeteg kedélyével. Tízpercek alatt ő volt a nagymestere minden tréfának és pajkosságnak. Szinte idegessé tették a tanári állástól elválaszthatatlan formaiságok. Nem szerette a tanári konferenciákat sem, leginkább ilyenkor érezte szükségét annak, hogy egy-egy gyermekes csínnyel könnyítsen magán, hogy a helyzet komolyságát elviselhesse. Egyik komolyan tanácskozó kollégáját odaköti a székhez, másiknak a kabátjára egy-két papírfarkat akaszt s jóízűen mulat rajta, ha az fontoskodva perorál, vagy komoly képpel jár, mozog ide-oda, miközben hátul vígan libeg a pedagógiai rangfokozat szimbóluma. Talán Peer Gyntre gondolt, a dovrei manókirály udvarában. A konferenciákat, ankétokat Péterfy általában nem vette komolyan. Nem sokat várt tőlük, nem is vett részt soha semmiféle ankéton. Azt tartotta, ragadja meg mindenki a saját üstökét, tanuljunk, dolgozzunk, akkor többre megyünk. Ahol az önmunkásságot látta és az őszinte tudásvágyból eredő nyugtalanságot, ott mindig kész volt útbaigazításra, eszmecserére, vitatkozásra, de a szellemi lustaságból eredő kíváncsiságot nem szerette komolyan venni s nem volt kedve kielégíteni. Amennyire megszerettük és becézgettük aranyos kedélyéért, épp úgy tiszteltük szellemi kiválóságáért. Ha komoly tárgy forgott szőnyegen, komolyan szólt a dologhoz s ilyenkor mindnyájunknak imponált ítéletének biztosságával és logikájának erejével. Néha-néha észre lehetett venni rajta bizonyos nyugtalanságot, idegességet, ilyenkor jókedve erőltetett volt, látszott, hogy tréfáival belső feszültségét akarja leplezni, néha meg az irodalom, vagy politika valamely napi kérdését használta fel ürügyül, hogy egy-egy heves kitörésben, belső forrongásának utat nyitva, előttünk annak tulajdonképpeni okát eltakarja. Egyáltalán Péterfyvel nem volt könnyű tisztába jönni. Akik csak futólag, egyszer-kétszer találkoztak vele, nagyon ellentétes benyomásokat nyerhettek és nagyon hamis ítéletet formálhattak róla. Nőies érzékenység és férfias határozottság, megnyerő szerénység és visszariasztó önérzetesség, gyermeteg naivság és metsző szarkazmus, kitörő pátosz és mefisztói irónia egyesültek ebben a csodálatos, gazdag szellemben. Csak hosszabb ismeretség és gyakori érintkezés folytán simultak el ezek az ellentétek s olvadtak fel bizonyos "férfias gráciában" s némi "úrias negédességben" [*] , melynek varázsa évek hosszú során keresztül fogva tartotta azokat, akik enigmaetikus lényéhez közelebb férkőzhettek.
Ezekre az évekre esik Péterfy hírlapírói működése is. 1874-ben egy féléven át mint a Pester Lloyd zenereferense értékesíti zenei műveltségét. Ez volt első nyilvános szereplése az irodalomban. 1879-től kezdve pedig három éven át az Egyetértés színi rovatának volt vezetője. Nálunk Vörösmarty és Bajza voltak az úttörők a dramaturgia terén, ők még kizárólag a német esztétika, különösen Lessing nyomdokain járnak. A drámai kritika újabb formája a francia szellem terméke. Péterfy is a franciák hatása alatt áll színi bírálataiban, melyekben már jelentkezik a későbbi szellemes stiliszta, a finom érzésű esztétikus és az élesen látó pszichológus.
Az éjjeli izgató munkában kifáradt idegeknek kevés volt a pár órai alvás. Reggel igen gyakran kimerülve jött az iskolába. Idegölő munka nappal-éjjel, az agynak ez a folytonos feszültsége, ide is állítanék egy keresztet: erre ne menjetek. Nem tudhatjuk, mikor és hogyan állnak rajtunk bosszút az idegeink.
De érthető, hogy ezt a sokoldalú szellemet pusztán a tanítás ki nem elégítette. Az iskolából íróasztala mellé, könyvei közé sietett. Kevés ember van Magyarországon, aki oly nagy gyönyörűséget talált volna a könyvekben, mint Péterfy Jenő. "Jours de traval! seuls jours oů j'ai vécu." Ő is csak azokat a napokat tekintette életnek, amikor jókedvvel dolgozhatott. Folyton sokat foglalkozik filozófiával és esztétikával.
Ez időben, filozófiai tanulmányaival kapcsolatban, a felső mennyiségtan is csábította. Csak az összeadást meg a kivonást nem tudta megtanulni. A pénzzel nem tudott bánni, egész életén keresztül pénzzavarokkal kellett küszködnie. Nem mintha pazarló, vagy könnyelmű lett volna. Szerette a finom szivart, jó társaságban a jó bort és a jó vacsorát, de mindenben mértékletes volt s mindez bőven telt volna jövedelméből. Ami anyagi zavarokba sodorta, az egyetlen szenvedélye, életének egyedüli célja volt: az önművelés. Könyvekre, utazásra mindig kellett pénzének lenni akkor is, ha nem volt. Belső szükség kényszerítette erre, itt nem tudott a körülményekkel megalkudni. Ő rája is illik teljesen az a magyarázat, mellyel az "északi mágus", Hamann, mentegeti magát Herderhez írt levelében: "Alle meine Unordnungen fliessen aus einem Ideal von Ordnung, das ich niemals erreichen könnes und doch nicht aufgeben kann, aus der verderbten Maxime, die in meinen Fiebern liegt: Lieber nichts, als halb!" [*] De annál jobb gazda volt a szellemiekben. Itt sokkal többet vett be, mint amennyit kiadott. Folyton képezte magát, hogy az önmagával szemben támasztott ideális követelménynek minél jobban megfelelhessen. Ilyen számadási mérleggel szemben hány úgynevezett jó gazdának kellene csődöt mondania.
A tanítás gyakorlatiassága, az iskola megszabott köre és iránya korlátozólag hatott rajongására, dramaturgiai működése és azzal kapcsolatos tanulmányai Hegel abszolút idealizmusától elvezetik a pozitivistákhoz. Látóköre egyre szélesedik, érdeklődése kiterjed az egész művelt világ szellemi mozgalmaira. Ruskint, Ibsent, Böcklint megszerette, mikor még nálunk a nevüket is alig ismerték. Lelke eregette csápjait mindenfelé, ahol csak valami szépet sejtett. Nem hiába vallotta Goethét mesterének.
III.
Ezek voltak Péterfy vándorévei. A szellemi világ jó részét bejárta, még pedig nem turista-módra. A harmincéves férfiú érzi, hogy van mondanivalója, csak legyen, aki meghallgassa. Ekkor lép összeköttetésbe a Budapesti Szemlével. Gyulai Pál nemes barátságának égisze alatt csakhamar bontogatni kezdi szárnyait fényes tehetsége. A következő hét-nyolc év írói pályájának legjelentősebb korszaka. Tizenkét nagyobb tanulmány s húsz-huszonöt kisebb-nagyobb bírálat és könyvismertetés a gyümölcse ez időbeli munkásságának. Mindössze sem sok, de egytől-egyik értékes s legnagyobbrészt formailag is kiváló dolgozatok, melyek fenn fogják tartani nevét esztétikai irodalmunkban.
1881-ben egymásután jelennek meg feltűnést keltő tanulmányai legnagyobb regényíróinkról: báró Eötvös Józsefről, Jókairól és báró Kemény Zsigmondról. Mindegyiknél az érdekli, hogyan fogja fel az embert. Ő maga is főleg az embert keresi az író mögött, mert szerinte a jeles emberek örökös problémák, megfigyelésük mindig új gyönyörrel, új tanulsággal jár. Értsük meg jól: a magába mélyedés gyönyörével és tanulságával. Mert Péterfyt leginkább érdekli a saját én-jének problémája, különösen mióta az elemzés nagy mestereivel megismerkedett. A nézőpont, melyről az embert tekinti, Taine s még inkább Sainte-Beuve hatása alatt nagyon megváltozott. Az eszmék világa a színes valósággal szemben mintha veszített volna fényéből és varázsából. Legalább nem csábítja többé merész szárnyalásra. Nem mintha hűtlenné lett volna az eszményhez, csak közelebbi, elérhető célokat tűz maga elé. Még nagyobb ellentét választja el ifjúságának szentimentális korszakától, mely mostani nézőpontjáról oly üresnek látszik céltalan sóvárgásával. De Péterfy a hangulatok embere. Most is meg-meglepi olyanféle érzés, hogy inkább mostani józanságán szánakozhatnék. Lelke jobbik felének küzdelme ez a szkeptikus epikur ellen Ezekben az években Péterfy nagyon sok regényt olvas, franciákat, angolokat és oroszokat. Nála ez nem szórakozás, nem is irodalmi műveltség kérdése csupán, hanem a pszichológ kíváncsisága. Önmagát keresi a regény-alakokban, remélve, hogy egyik vagy másik nagy író bevilágít majd az ő lelkébe is. Később megbánta, hogy oly sok drága időt pazarolt regényolvasásra. Pedig nem volt hasztalan időpazarlás. Úgy járt, mint a kincskereső, aki hiába ásott, kincset nem talált, de földjét a forgatás által megtermékenyítette. Ő sem találta meg amit keresett, de elmélkedés közben nagyon becses adatokat gyűjtött az emberi lélek természetrajzához. Ekkoriban ismerkedett meg Keller Gottfried Zöld Henrik-jével. Ott olvasta a következő sorokat: "Ich erfand eigene Landschaften - immer den Gleichen Wanderer, unter dem ich halb bewusst mein eigenes Wesen ausdrückte. Denn nach dem immerwährenden Mislingen meines Zusammentreffens mit der übrigen Welt hatte eine ungebührliche Selbstbeschauung und Eigenliebe angefangen, mich zubeschleichen: ich fühlte ein weichliches Mitleid mit mir selbst und liebte es meine Person symbolisch in die interassanten Scenen zu versetzen, welche ich erfand." S mindjárt utána olvashatta a kritikát is: "Standpunkt: gänzliche Erfahrungs- und Unterrichtslosigkeit." [*] A kérdés el volt döntve: Sainte-Beuvenek hatalmas segítőtársa akadt Keller Gottfriedben. Ismét az értelem győzött a kedély felett.
Ilyen lélekállapotban veszi kezébe Eötvös Karthauziját, hogy hősének lelkét széttagolja. Íme az eredmény: "Emberi puhány... Semmi férfias büszkeség nem ébred a nyálkás emberben, a harag megváltó erejét nem ismeri, marad, mi volt, érzékeny báb... Csak vágyai vannak, s nincsenek törekvései, élete nem fejlődik, de hamvad... csonka lelke van: nincs akarata... Ilyféle alakok hús helyett érzelmi csomókból rakódnak össze. Ily érzelmi csomók kölcsönös vonzásából és taszításából állt a Karthauzi élete." Szinte bosszúsan fakad ki az író ellen, hogy ez a puffadt egyén elkerüli esztétikai büntetését, a szatírát. Mentségét abban találja, hogy "az öreg társadalommal nagyon fiatal ember áll szemben, kiben a költő még fiatalabb, a filozófus pedig legfiatalabb." S mégsem ebből a szempontból ítéli meg a művet. "Ez esetben - úgymond - inkább a művet tekintem, mint az íróját." Pedig az annyi, mintha valaki a Wilhelm Meister kiforrott világnézetét, mély pszichológiáját s finom iróniáját keresné már Goethe Wertherjében. Nem is nyugodtan ítélő esztétikus hangja ez, hanem az önmagával harcban álló ember kifakadása. Hangja keserűségével és élességével a saját ellágyulásának akarja elejét venni. Azok a kemény szavak nemsokára neki magának fájnak legjobban.
Sokkal nyugodtabban szól Eötvös többi regényeiről, bár szintén egyoldalúan a "l'art pour l'art" szempontjából, melyet pedig Eötvös magától egyenesen elutasított. Legjobban szereti a Falu jegyzőjét. Mélyreható elemzéssel mutatja meg, hogy Eötvös harmonikus és folyton harmóniára törő kedélye mily körülmények között válik szatirikussá. Megjegyzései, ha néha igazságtalanok is, mindig finomak és tanulságosak. Eötvös reflexióiról azt mondja, hogy többnyire generalizál, míg Keménynél az alkalomszerűség zamatát érezzük. Képzelme különösen két oldalról határolt: nem tudja rajzolni sem a szenvedélyt, sem a naívat. Képzelme a plasztika híjával van. A karakterisztikus iránt egyáltalán nincs meg Eötvösben a kellőművészi kíváncsiság. De azért csodálattal tekint föl Eötvös nemes alakjára, ki "a költői hajlamok, az elmélkedő természet és a gondolati szigorúság harmóniája által válik ki irodalmunk nagy alakjai közül."
Péterfynek ez első nagyobb tanulmánya fordulópont lelki fejlődésében s egy nagy lépés tragikuma felé. Eötvös mondja egyik gondolatában, hogy a könyv, melyet írtunk, befolyással lesz egész további életünkre. Bizonyára első sorban Karthauzijára gondolt. E könyv megírásával, mint Goethe is Wertherje által, egyszer s mindenkorra megszabadult azoktól a bomlasztó, ellenmondó elemektől, melyek további fejlődésében akadályozták volna s melyeket Péterfy, kritikája által útjukat vágva, erőszakosan magába fojtott. Ezentúl saját ítéletének a nyomása alatt áll: megtagadta szívét, annak többé nem szabad moccannia. Megecetesedett érzelmeiből fejlődik ki lelkének ironikus, szatirikus eleme, mely egyik uralkodó vonása lesz egyéniségének. Fanyar kritikájának másik eredménye az, hogy a Karthausi népszerűségével szemben elszigeteli magát s az író és közönség egymásra hatásának megtermékenyítő s a csüggedés óráiban felemelő erejét nem fogja megismerni.
Mert az első lépés után jön a második. Péterfyt tehetségének természete és fejlődésének iránya oly magaslatokra s oly mélységekhez utalta, hogy nem vezet ösvény a tömeg országútjáról. Nem számíthatott a közönség tapsaira. De őt ez nem bántotta, mindig inkább kerülte, mint kereste a népszerűséget. Mint író Horatiusszal, mint ember Ibsennel tartott. Jól esett neki a nagyközönség ízlésével minél határozottabban szembehelyezkedni. Második tanulmánya a nemzet legnépszerűbb regényírójáról, Jókairól, még az elsőnél is kíméletlenebb. Bevezetésül egy magvas párhuzam szolgál az angol és francia regény között. Jellemző példákon mutatja meg, hogyan rajzolják az embert a pszichológia nagymesterei. Erről az álláspontról ítél aztán Jókairól. Szemére veti, hogy elhumorizálja a pszichológiát s igazság helyett ötlettel fizet. Embere a megfigyelésnek, az eszményítésnek, a fantasztikus csapongásnak egészen különös vegyüléke. Alakjainak valósága optikai csalódás. Eszménye, mikor legmagasabbra repül, egyszerre csak szétpattan, mint valami szappanbuborék. Irigylésre méltó hősök, és irigylésre méltóbb költő, ki ily eszményekben gyönyörködhetik. Az ember többé nem is probléma Jókai előtt, ha regényeit írja. Péterfy jól tudja, hogy Jókaiban az adomázó, a humoros, a patetikus fabulator hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a pszichológ. Tudja, milyen hatása volt a nemzetre a bizalom, a remény, az erő érzetéből fakadó humorával, a szomorúság napjaiban. Elismeri Jókainak rendkívüli tehetségét a magyar típus rajzolásában. Maga mondja, hogy Jókai, mint a népies nyelv mestere, mint festő, s különösen mint humorista, egész külön dolgozatot érdemelne. Nagyon jól meg tudná tehát választani a szempontot, melyről igazságos ítéletet lehetne mondani Jókairól. De hát őt most csak egy dolog érdekli: az ember problémája.
Ezért a kritikáért két oldalról is megtámadják, s a nem óhajtott népszerűség is utoléri az élclapokban. Úgy látszik, leginkább elevenre talált a szerénység emlegetése. A fiatal kritikus elegánsan és önérzettel vág vissza, de ez a disszonáns hang mégis megkeserítette írói sikereinek élvezetét és magába szállásra késztette. Ennek a magába szállásnak visszhangját megtaláljuk a következő két tanulmányában, melyekben a lírikus félig öntudatlan őszinteségével és az elemzés művészetével, legrejtettebb lelki világát tárja fel előttünk.
Az első Kemény Zsigmondról szól. Ellenállhatatlan varázzsal vonzza Kemény világának misztikus félhomálya, melyből hiányzik a verőfény éltető, átható ereje s mindazon érzelmek, melyeket a napsugár érlel a lélekben, a naiv öröm, s a szívből fakadó nevetés. A rokonérzés meleg hangján beszél Kemény alakjairól, azokról a passzív emberekről, kiknek eredendő bűne az érzékenység, kiknek küzdelme a sors ellen nem is harc, hanem vergődés. Az egyénnek már az első pillanatban nincs ereje, a végzet hatalmával szemben nem szenvedélye áll, csak érzékenysége. Amily mérvben ernyed ellenállásuk, lelkiismeretük félelme nő. Mostani hangulatában nem ítélne oly keményen a Karthauziról sem. Mikor Keményről az emberről beszél, úgy tetszik, mintha Péterfy Jenő titkos naplójában lapozgatnánk, melynek minden sora a szívünkbe nyilallik. Legyen szabad belőlük bővebben idéznem, mert mélyebben, mint itt találjuk, nem fog soha senki Péterfy lelkébe bevilágítani. "Kemény Zsigmond, mint minden eredetiség, egy kissé szfinksz-szerű. Kemény érzéketlennek, közönyösnek mutatta magát mély érzésből, hallgatott, mert szívében büszkeségére hallgatott. Esze a fátum szerepét játszotta érzelmei felett. Az egyén vágyainak hallgatást parancsolt s a sivár elszánás egy nemével koporsóba zárta szívét, midőn az még erősen dobogott. A költő benne áhítá a boldogságot, a filozófus pedig nyomban leszámolt vele. Az ilyen heves lélek, kit az élet, a körülmények, egyéni tulajdonságok magába visszaűznek, magára elzárnak, a fájdalmas, a boncolgató önismeretre mintegy teremtve van. A boldogsággal is valahányszor szemben áll, szótlanul távozott előle, pedig a boldogságnak erkölcsnemesítő hatása van, ki legalább egyszer, ha pillanatra is, egész teljében boldog nem lehetett, a süllyedés lehetőségének jobban ki van téve, mindenesetre a cinizmus könnyebben férkőzik lelkéhez. Az elfojtott érzelem szívünket örvényessé teszi, a boldogtalanságnak általános érzetébe temetkezik el minden egyes vágyunk, óhajunk, felbukik benne, azután örökre elmerül. Mily hatással vannak ilyenkor az élmények, az eszmék, a tapasztalás? Mint folyondár indái átkapcsolják kedélyünket s gyökerén rágódva erejét szívják. Képzeletünk gazdagabb lesz, emlékekben dús, de kedélyünk fonnyad s a magunkba térés perceiben a sivár egyedüliség nyűgét érezzük. Kemény lelkébe nem pillanthatunk, nem követhetjük figyelemmel azt a harcot sem, melyet életében az akarat vívott a kényszerűséggel s azért ha végső éveire tekintünk s előttünk áll a roncsolt ember, a megdöbbentő szánalom, néha a könnyelmű gúny tárgya: némán, elfogódva kell elfordulnunk a szívfacsaró látványtól, mert érteni nem bírjuk."
Amit Keményről az íróról mond, az is teljesen s talán még inkább illik magára Péterfyre. "Kemény művei mindig hevült állapot, lelki erőlködés, bizonyos tekintetben kényszerűség és kényszerítés termékei, a kaotikus lélek tisztulásai. Keménynél a költészet igazi lelki szükség volt. Csonka élete a költészetben lett egésszé, ez nála az elfojtott belső félig kényszerű kitörése, az illúziótól búcsúzó ember újjászületése." Amit Péterfy a Karthauziról szóló bírálatában vétett szíve ellen, itt félig jóvá tette.
A fiatal Bajzáról szóló tanulmányában Péterfy írói lelkiismerete szólal meg elsősorban, de gyermek- és ifjúkorából is kapunk intim vonásokat. Néha szinte kiesik szerepéből, félrecsúszik a maszk s Bajza helyett az ő arcát pillantjuk meg. "Az érzelmesség korán éretté tevé Bajzát, kora dér csapta meg kedélyét, öreg szemeket vet a rét virágaira, miket az egyivású fiúk futkározás közben pajzán gondatlansággal taposnak. Nem volt szenvedélyes ember, a másik nemmel hidegen állt szemközt, kedélyét a barátság érzete tartósan eltölti. A szerelem csak platonikus áradozás, mely pillanatig tart s leginkább, mint vágy, emlékezés, novellakezdet jelentkezik. Bajza nem tartozott az elmosódó jellemek közé. Ellenkezőleg csontos ember volt, erkölcsi autokrata, ki személyisége egész hatályosságával magába olvasztá azt, mit egyszer igaznak ismert. Valójában megközelíthetetlen volt kezdettől s nem csoda, ha értelmi felsőbbsége később oly lehűtőleg hat mindenkire, ki őt közelebbről nem ismeré. Büszke ember volt, hitvány hiúság nélkül, kicsiben már kezdettől fogva irodalmi Coriolán. Utálta a hízelkedést, mint ez a plebejusokat."
Kemény Zsigmond és Bajza lelki világának elemzése katartikus hatással volt Péterfyre. Én-jének problémája egy ideig nem háborgatja, elfogulatlanul nézhet körül tárgy és kérdés után. Taine Franciaország klasszikus filozófusai a XIX. században című művének fordítása, Katona Bánk bán-jának kitűnő iskolai kiadása és két szellemes tanulmány Taine Angol irodalomtörténetéről és a francia forradalomról szóló egyik kötetéről s még egyebek az érett gyümölcsei ennek a nyugodt munkálkodásnak. Ekkor áll Péterfy zenitjén szellemi erejének. A munka gyönyörűségétől mintha kedélye is felfrissült és szíve is megfiatalodott volna.
Szerető gonddal mélyed el a Divina Commediába, nem hogy arányait kimérje, hanem hogy "kicsinyke rést vágjon, melyen át Dante világának néhány sugara lelkébe tévedjen." Péterfy ismeri tehetségének korlátait: nincs elég nyugodtsága, hogy tárgyát minden oldaláról szemügyre vegye. Ahhoz meg éppen nincs kedve, hogy a Dante-magyarázók útvesztőjében tévelyegjen. De ami Dante nagyságát teszi: érzésének mélysége, fantáziájának ereje és nyelvének költői varázsa: annak Péterfynél nincs hivatottabb magyarázója. Dante nyelvének primitív erejétől és bájától, képeinek szinte árnyékot vető plasztikájától mámorossá lesz s mámora átragad olvasójára is. Színessé, csillogóvá lesz a kezében minden tárgy, amint szemügyre veszi, forgatja, különböző szög alatt szemléli: úgy, hogy a visszavert sugaraknál nemcsak a tárgy plasztikját látjuk, hanem az író esztétikai gyönyörének is részesei leszünk. Stílusa sohasem volt hajlékonyabb és elevenebb. Leheletszerű gyengédségével néha az őszi táj ezüstös tónusát juttatja eszünkbe. Máskor meg szinte a zsánerkép elevenségével ragad meg bennünket egy-egy jelzője, egy metaforája. Stílusának jellemzésére legyen szabad két példát idéznem. Az egyik az a páratlanul drámai, hangulatkelő bevezetés, mellyel Dante arcképét "beállítja": "Mindenki ismeri Dante arcképeit, első pillanatra, mintha egy töviskoszorúra áhítozó frate állna előttünk, nem pedig babért óhajtó költő. Az az arcképe, melyet Giottónak tulajdonítanak, még a legkevésbé stilizált, itt az arc még elég mozgékony, elhisszük, hogy változhatik kifejezésben s ellentétes indulatokat tüntethet fel. Az újabb rajzolók szerint a költő arca nagyobbára a már megtestesült aszkézis és változhatatlan komorság. Redői mint a tölgyfa-kéreg, sötét szemei pedig mintha gödörbe mélyednének. Az egész arc kifejezése kemény, könyörtelen, csupa némaság s elfojtott keserűség. Mintha Dante társa nem is az "édes" Vergil hanem a fanatikus Arbuez lett volna. Lehetetlen beleképzelni ez arcba a dolce risót, az édes mosolyt, melyről költőnk beszél. Doré rajzában például Dante a megmerevült keserűség, egy oly végső kifejezés ül az arcon, melyet többé komoly irányban fokozni nem lehet: nem a lélek játékát tükrözi már, hanem megkövülését. Mintha Doré Boccaccio adomájára emlékezett volna. "Nézd, nézd" - mondja egyik veronai asszony a másikhoz, a mellettük elhaladó Dantéra mutatva - "ez ki-bejár a pokolban." S felel rá a másik: "Hogy is volna különben arca oly sötét, ha csak nem a pokol kormától."
A másik meg ez a kis részlet, melyben Dante képzelmének és nyelvének gyöngédségét akarja feltüntetni: "S a terzinák, melyeken átfut az érzés csilláma, mint víz színén a napsugár, mikor Beatricének feléje mosolygott szavai Dantét boldoggá teszik! Ilyenkor van az ő nyelvében is már abból a mosolyból, mely a későbbi festők Madonnáin annyira elbájol. S ami a legszebb, mindez Danténál nem okozza a keresettnek hatását, észrevétlenül támad, észrevétlenül enyészik, mint változó kifejezés szép arcon, vagy mint illat, melyet szellő hajt szabad mezőn." Elemző tehetsége is ebben a tanulmányában aratja legszebb diadalát. Mint Goethe és Hegel tanítványát, nem a kész eredmény, hanem a levés, a fejlődés érdekli mindenütt. Éles elmével nyomozza azokat a szálakat, melyek a Divina Commediát a középkor talajához fűzik s másrészt rámutat azokra a csírákra, melyekből majd a reneszánsz virágai fakadnak.
Dante-tanulmánya révén jutott be a Kisfaludy-Társaságba. A nem keresett kitüntetés közömbösen érintette. Igazibb örömet szerzett neki, ha egy-két jó barátja résztvevő érdeklődéssel kísérte munkásságát. Az ülésekre nem igen járt el, a nyilvánosságot kerülte, a nagy társaságot nem szerette. Később ugyan, amint én-jének gubójából mindjobban kibújt, szabadabban mozgott, de ritkán látott ismerősökkel szemben az első pillanat zavarát sohasem tudta teljesen levetkőzni. A futólagos érintkezésre szükséges aprópénzzel nem mindig volt ellátva, ötleteinek az aranyából, gondolatainak a nagy bankójából pedig nem mindenki tudott visszaadni. Szóval egy-két bizalmasabb ismerősét kivéve, az írók között sohasem tudott felmelegedni. Ez a kitüntetés legfeljebb annyiban játszik szerepet Péterfy lelki életében, hogy a rosszul vagy kedvetlenül teljesített kötelesség érzetével, a kényszerűség egy újabb elemével komplikálta a belső ellentmondásokat.
Mint a hangulatok embere, pillanatnyi elhatározásával nem egyszer keveredett ilyen hamis helyzetekbe. Így akkor is, midőn jóakaró rábeszélésre a magyar irodalomból magántanárságra habilitáltatta magát az egyetemen. Egy féléven át tartott előadásokat, aztán abbahagyta, bár tudta, hogy ezzel talán egyetemi karrierjének fogja útját vágni. Ugyanilyen pillanatnyi elhatározás vezette s később pénzkérdés kötötte mégis több éven át az Eötvös-kollégiumhoz. Szívesen foglalkozott ugyan a többnyire tehetséges és szorgalmas ifjakkal, de bár nem éreztették vele, érezte hogy az ő eredeti szempontjai és teljesen egyéni módszere nincsenek összhangban a tanárjelöltek egyetemi képzésével. Az ő ideálja: az élet és társadalom korlátainak bölcs elismerése mellett egyéniségének teljes felszabadulása és kifejlése. Vajon erény volt-e ez, vagy gyengeség? Hegeli korszakának ábrándja a férfikor ideáljává kristályosodva vagy szomorú apai örökség gyanánt benne lappangó bohém-természetének követelménye, ki tudná megmondani?
Ez a kérdés őt magát is nyugtalanította. Érezte, hogy egyszer ezzel is le kell számolnia. Atyját 1885-ben az ő segélyezése mellett felvették a szegények házába. Ott is halt meg 1887-ben. Különösen ezekben az években gyakran megjelentek neki Ibsen kísértetei: éber szemmel is, álomban is gyakran látta Oszvald szomorú alakját. A családi leszármazás és a környezet hatását az egyénre, mint pszichológiai motívumot, Ibsen vitte bele a modern drámába. De Péterfy nemcsak e miatt érdeklődött drámái iránt. Lelki rokonság fűzte az impresszionista Ibsenhez és enigmatikus alakjaihoz. 1887-ben Két norvég dráma cím alatt jelent meg egy tanulmánya a Budapesti Szemlében Ibsen Vadkacsájáról és Rosmersholmjáról. Itt ismét érezzük az író ideges nyugtalanságát. Az esztétikus háta mögött ott áll az ember s előre hajolva, szemét meresztve lesi a dráma szövevényes szálait, hátha megtalálja a saját problémáját. Nézzük csak, mit talált benne. "Ibsennél az alakok csak kevéssé ismerik magukat, vagy ha ismerik is, inkább rejtik valójukat, semhogy feltárják. Járnak-kelnek, tesznek-vesznek, mint az egységes emberek, csak néha kapnak fejükhöz, mintha éreznék, hogy forró, csak néha kapaszkodnak az asztal sarkához vagy a szék támlájához, mintha éreznék, hogy szédülnek. ...Mikor a sors órája ütött, a szó és érzelmek szokásos tűzijátéka nélkül tűnnek le a színről Ibsen alakjai."
Péterfyvel is úgy vagyunk, mint Ibsennel: a darab végén a szavak új értelmet nyernek. Gregers Werléről azt írja egy helyen, hogy a bánatos ember koraérettségével atyja kártyájába látott. A saját problémáját feszegeti a következő sorokban: "Gregers Werlét magyarázza atyja jelleme is, sorsát is részben származása határozza meg: kihalófélben levő család gyermeke, kinek lelke nem jár többé frissen pattanó rugókon. Erősebb lélekben az akarat, melyben az egyéniség ereje összpontosul, kivívja jogát, kiheveri a kívülről reá származott benyomásokat és viszonyokat teremtve, melyek neki megfelelők, megújul, mint a lepke a hernyóból, míg ha gyenge, elsatnyul, elvész."
Az átörökléssel szembeállítja a megszabadító akaratot s ezzel megszabadul a kísérletektől. Az önkínzó pszichológia mindinkább háttérbe szorul s fokozódó érdeklődéssel mélyed el a költészet művészi oldalába, a kompozíció titkaiba. "Valóban nem csekély élvezet, írja Arany János eposzi töredékeiről szóló dolgozatában, a meglevő töredékeket vizsgálva, nyomára jönni egy nagy költemény szerves keletkezésének, utána rajzolni azt a gondolatmenetet, melyet a költő képzelme követett..." "Az ember szinte újra érzi a költő örömét, mikor egy-egy motívum átalakulását és életre keltését követheti." Ebben a friss hangulatban ébred lelkében egy nagy elhatározás: a lepke módjára megújulni, a modern irodalom és modern élet fojtó légköréből felemelkedni az örök szépség hazájába: a görögökhöz!
IV.
Péterfy életének utolsó tíz évét a görög szellem tanulmányozására fordította. Ekkor ébred rajongása a képzőművészetek és Olaszország iránt. Minden húsvétkor lemegy egy-két hétre Rómába, Flórencbe vagy Szicíliába, hogy az iskola nyűgétől fáradt lelkét a reneszánsz és a régi görög világ verőfényében megfürössze. Németországhoz is egyre bensőbb vonzalom fűzi nemcsak Goetheért, kivel most a görög szellem kultuszában is egyesülni akar, hanem azokért a kiváló német tudósokért, kik görög tanulmányaihoz a legjobb segédeszközöket szolgáltatják. Alaposan megtanulta nemcsak a klasszikus, hanem az új-görög nyelvet is. Nem akart ugyan tudós filológussá lenni, a Greguss lakatosairól nem sokat tartott, de művészlelke egész rokonszenvével vonzódott a görög dráma olyan költői lelkű tolmácsaihoz, mint Wilamowitz-Moellendorff. Őt a görögökhöz Homer derűje, a görög templomok és a görög dráma fenséges arányai és mindenekfelett az isteni Plató világa vonzották. Felfrissült lelkének nem volt nehéz a kapcsolatot ifjúkora ideáljával megtalálni: Hegeltől Platóhoz emelkedni. Igaz művészettel lefordítja Platónak két dialógusát s egy már a görög szellem hatását tükröző remek bevezetésben sejteti meg azt a világot, melyet egykor, ha majd lelkében kikristályosodott, le fog rajzolni a magyar közönségnek.
De zavaró okok lépnek közbe: a kristályosodás folyamata megakad. Mikor a Plató-fordítás megjelent, egy hivatott bírálója a bevezetést, Plató művészi lelkületének való, igaz jellemzését dicsérve, fájlalja, "hogy e tanulmány írója, ki annyira átérzi a görög élet és szellem finomságát, nem ajándékozza meg nemzetünket e szellem fejődésének összefüggő rajzával, egy görög irodalomtörténettel, melyre oly nagy szükségünk van." Péterfyre, kiben az anyai büszkeség is folyton ápolni és fokozni igyekezett az önbizalmat és a zsenijében való hitet, úgy hatottak e szavak, mint a győzelemből hazatérő Macbethre a boszorkányok jóslata. A második szózat már pozitív formában jött: Heinrich Gusztáv felszólította, hogy írja meg a görög irodalom történetét. Az óhajtás talán jól esett neki, a felszólításra megdöbbent. Hallotta jobb természetének intő szavát: ez a feladat nem neked való, maradj te csak Platónál! Végre is engedett a jó barátok sürgetésének. Ekkori éri egy másik zavaró körülmény is. Édesanyját 1894-ben féloldali szélütés megbénította, úgy hogy segítség nélkül járni sem tud. Megható a gyöngéd fiú ragaszkodása édesanyjához. Két éven keresztül szerető türelemmel gondozza, szórakoztatja, viszi sétára és dédelgeti, becézgeti, mintha kis lánya volna. Most fizeti vissza azt a végtelen szeretet, mellyel édesanyja egy egész életen keresztül elárasztotta. De hátra van még a legnagyobb adósság, amit törlesztenie kell vele szemben. Édesanyja rendületlenül hisz fia jövőjében. Belenyugodott már abba is, hogy fia nem lesz egyetemi tanár, hiszi, hogy fiának arra nincsen is szüksége: úgy is utoléri a dicsőség. Vajon meg fog-e felelni a jó fiú ennek a várakozásnak?
Az irodalomtörténet megírása, ha nem sürgős is, de határidőhöz van kötve. Hozzá kell fognia, kedves Platójától egy időre meg kell válnia. Csak mikor már benne van a munkában, akkor látja, mily nehéz s mennyire nem neki való feladatra vállalkozott. Bár egész életében tanult és dolgozott, azt nem tudta megszokni, hogy egy tárggyal huzamosan foglalkozzék. Mennyi könyvet kell végig olvasnia, mennyi idegen gondolkozással megbirkóznia, míg a maga szemével látja a dolgokat. Nála az írás nem időhöz kötött foglalkozás, hanem emésztő gyönyörűség, melyhez hangulatától kell a perceket, órákat ellopnia. Néha csüggedés szállja meg, fel-felsóhajt Musset-vel:
"J'ai perdu jusqu'"ŕ la fierté
Qui faisait croire "ŕ mon génie."
De édesanyja előtt titkolja lehangoltságát, ezzel a gyöngédséggel is csak a kölcsönt fizeti vissza. Tréfál, enyeleg, sőt pajzánkodik vele, mint jó pajtással, mesél neki terveiről, hitegeti a dicsőség képeivel utolsó pillanatáig. S mikor 1986-ban utoljára kedves fiára emelte szemét s annak nyugodt, biztató tekintetével találkozott: bizonyára azzal az érzéssel lehelte ki lelkét, mintha erős fia karján szállna a dicsőség csarnoka felé, mint a haldokló Aase, fiának Peernek a kocsiján a Soria-Moria palotába.
Édesanyjának halála nagy csapás volt Péterfyre. Egyetlen igazán bizalmas barátját vesztette el benne. Ki fogja vigasztalni bánatában? Ki fogja támogatni, megerősíteni, ha hite ingadozik? Pedig meginog gyakran és mind gyakrabban.
A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez!
Újra előveszi régtől pihentetett hegedűjét. Az az első gondja, amint az iskolából hazatér. Napról-napra hegedüléssel tölti az egész délutánt. Vasárnapokon nem egyszer találtam hálóingben, hegedülve, még déltájban is, pedig korán kelt, de mindjárt hegedűje után nyúlt, nem ért rá felöltözni sem. Fáradt agyát pihentette-e, vagy a kísérteteket akarta elűzni vele? Én nem értettem, ő nem nyilatkozott. De néha, mikor már nem bírt magával, kitört belőle az elfojtott keserűség vagy kiült arcára a megdöbbentő életunalom. Többször vissza akart lépni, de végre is mindig engedett. Újra megfeszíti fáradt agyát s dolgozik tovább. El is készült a munkának nagyobb felével. A három tragikusról és Aristophanesról szóló rész megjelent a Budapesti Szemlé-ben. De nem volt benne öröme. Nem ezt kereste. Mikor tíz év előtt dagadó vitorlával útra kelt, a görög világból ragyogott feléje az a harmónia, melyet egy nyugtalan élet Golgotáján, örökös küzdelmek közt keresett, melyet lelkében sohasem bírt, de melynek gyönyörét a végzetszerű lelkek isteni erejével megsejtette. E felé a harmónia felé törekedett és íme, hova jutott! Nyűg, fáradtság, örömtelenség! Föltekintett még egyszer az isteni Platóhoz, de szárnya-szegetten hozzája már nem szállhatott. Fájdalmasan sóhajtott fel Hebbel szavaival: "Az, aki vagyok, szomorúan tekint fel ahhoz, aki lehetnék!"
V.
Az utolsó vakációt Németországban töltötte, részint utazva, részint Drezda közelében időzve, egy jó barátjával. De már nem tudta nyugodtan élvezni. Kedvetlen volt, betegségről panaszkodott. Mintha már sejtette volna a véget. Elment még egyszer Weimarba is. Goethe karján lépett az irodalomba, elment hozzá búcsúlátogatásra. Nagyon szerette a fenyves-erdőket, szeptember elején három napra felutazott a Tátrába: elbúcsúzott a fenyvesektől. Az idei szép október minden vasárnapját a budai hegyekben töltötte barátaival: búcsúzni járt a haldokló természettől. S talán az őszi hervadás színes pompája barátkoztatta meg a halál gondolatával.
Október közepe táján álmatlanságról panaszkodott. Tíz nappal halála előtt úgy érezte, mintha fejében valami ér megpattant volna. De kedélye látszólag friss maradt, óraközökben most is tréfált, pajzánkodott s elértette a tréfát, csipkedést, csak úgy, mint azelőtt. Néha tarka úti-köpenyében jött az iskolába. Október 30-án is az volt vele. Déltájban, mikor már indulóban volt kifelé a tanári szobából, miért, miért nem, leült egy székre a szoba közepén, köpenyben, kalappal a fején s bottal a kezében. Mi, öten-hatan, rögtön körülfogtuk s szokás szerint incselkedni kezdtünk vele, mert mindnyájan nagyon szerettük. Csúfolódva dicsértük, simogattuk a szép köpenyét. Ő fejét leeresztve, komolyan és némán tűrte az incselkedést. Ez a helyzet eszembe juttatott egy groteszk jelenetet, melynek néhány év előtt tanúja voltam a Városligetben. Hozzáfogtam, hogy elmondjam. Péterfy feje is félrebillent: figyelni kezdett. Egy őszi vasárnapon, a kora délutáni órákban pisztoly-durranást hallottam a fenyves felől. Mire odaértem, már jókora csoport állotta körül az öngyilkost, ki már meg volt halva, de megmaradt ülő helyzetében. Megkezdődött az ítélkezés. Egyik sikkasztót gyanított az úriasan öltözött halottban, másik boldogtalan szerelmest, ez a fiatalság sajnálta, az meg a csinosságát emlegette. E közben megérkezett a rendőr és kikutatta zsebeit. Tárcáját felnyitotta és tizennyolc-húsz forintot szedett ki belőle. Mikor az egyszerű, többnyire munkás emberek ezt a sok pénzt meglátták, még nagyobb lett a rejtély, hangzott újra az ítélet. "Nem is érdemli meg az életet, aki ennyi pénzzel még is eldobja magától!" - "A bolond! hát mért nem mulatott rajta legalább még egyet!" S több efféle. S a halott, mellére horgasztott fejjel, hallgatta némán, komolyan, mint most a Jenő. "Így történt?" csak ennyit kérdezett, s azzal, többé egy szót sem szólva, kiment a szobából. Látszott, hogy hatott rá a történet, de mi tovább nem gondoltunk a dologra.
Másnap, október 31-én azzal lepett meg bennünket, hogy négy-öt napra lemegy egyik barátjával az Adria mellé. Igyekeztünk őt lebeszélni róla, hogy nem érdemes, kár a pénzért, de nem lehetett. Tíz órakor távozott a tanári szobából anélkül, hogy valakitől csak egy szóval búcsúzott volna. De bement egy meghitt jó barátjának a dolgozó szobájába, akit nagyon szeretett és becsült határozott jelleméért, azt megölelte, többször megcsókolta, de anélkül, hogy egy szót szólt volna. Az, mint rendesen, megkínálta egy jó szivarral. Péterfy Jenő rágyújtott s azzal távozott az intézetből, barátja előtt egy szóval sem említve a kirándulást. Ilyen enigmátikus volt a búcsúzása is. "Mikor a sors órája ütött, a szó és érzelmek szokásos tűzi-játéka nélkül tűnnek le a színről Ibsen alakjai."
Barátja, ki az utolsó napokat vele töltötte, beszéli, hogy jókedvű volt, tréfált, csak a rendesnél is nyugtalanabb volt, s tőle mindenütt szabadulni akart. Mikor megérkeztek, minden áron Fiuméban akart maradni, mikor mégis átmentek Abbáziába, akkor meg hajszolódott, idegeskedett, hogy hajózzanak át Lussinpiccolóba. Ott is megpróbálta magára maradni, de feltűnés nélkül nem lehetett. Ment tehát sétálni, gyönyörködni a tengerbe, élcelt, nevetett. Lussinból visszatérve, azon ürügy alatt, hogy neki hétfőn már reggel nyolc órakor dolga lesz, barátjától elvált, s november 5-én, egy ragyogó szép vasárnapon a reggeli gyorsvonattal egyedül indult hazafelé.
A többit tudjuk. Ravatalára károlyvárosi leányok hintettek virágot. Holttestét az állomással szemben fekvő Hrnetic község temetőjében helyezték ideiglenes nyugalomra. Néhány sebtében leutazott barátja és kollégája, az Eötvös-kollégium növendékei és a károlyvárosi reálgimnázium tanárai és ifjúsága állták körül a sírját a szegény hajótöröttnek.
Tárcájában néhány forinton kívül még két papírlapot találtak. Az egyik az idei reáliskolai órarendje volt, a másik pedig Demosthenes a Koszorúról tartott beszédjének görög címlapja. Az utóbbinak egyik oldalára írta végső rendelkezését, mellyel öreg takarítónőjére gondolt, a másik oldalra pedig ezt a két szót: "Nyugalomba lépet" - egy t-vel. A boldogult a tanári szobában is szeretett ilyen helyesírási vicceket csinálni, megkorrigálva a táblára írt hirdetéseket. A harmóniát, melyre törekedett nem érhette el, legalább hát egy groteszk szintézisben akarta szimbolizálni életét: a reáliskolai órarenddel a Demosthenes beszédével - a Koszorúról. Még egy vicc, még egy pukedli, mielőtt lelépne az élet színpadáról! Úgy látszik, az utolsó évek kedvetlenségei jobb természetét lenyűgözve, ismét felszabadították benne a szkepszist és iróniát, mely miután hitét elvesztette, nem tudott többé komolyan venni semmit, még az életet sem.
Az a kegyetlen vicc kétség kívül csak őrült agyban születhetett meg. Bizonyára ő is, mit Lear, már sértett aggyal tévelygett a tenger partján. Tréfálkozásával, menekülni akarásával eljátszotta a tébolyodott Lear király szerepét: "Bátran halok meg, mint egy vőlegény. Mit? Vígan leszek. Jertek. Még él, ha el akarjátok fogni, futtában kell elfognotok. Uccu! Hajrá!"
Eszembe jut a városligeti jelenet. Íme egy másik vélemény. Az a mű, melyen Péterfy legnagyobb gonddal dolgozott egész életén keresztül, a saját én-je volt. Ez lett volna az ő remekműve. Ő nem akarta a nagyközönség szja íze szerint csinálni a befejezést. A Rosmersholmról írt tanulmányában egy helyen ezt írja: "Az élet jobbára compromissum, egyezkedés, elvek, érzelmek, cselekedetek, viszonyok közt, néha gyöngén fenntartott egyensúly. A költészetnek szabad az életet szebbnek, egyöntetűbbnek, mélyebbnek feltüntetnie." Ugyanott idézi Scherert: "A kibékülések, körülményekkel való megalkuvások, melyek azt életben oly gyakoriak és kívánatosak, az esztétikai benyomásokat megfosztják mélységüktől." Vajon a művészeti fanatizmus monomániája volna a kulcsa tragikumának?
Vagy még egy utolsó találgatás. Péterfy bizonyára olvasta, s nem egyszer, Goethe "Dichtung und Wahrheit"-jében a következő sorokat Winckelmannról, ki ötven éves korában, Triesztben, gyilkosságnak esett áldozatul: "Sein frühzeitiger Tod schärfte die Aufmerksamkeit auf den Werth seines Lebens. Ja, vielleicht wäre die Wirkung seiner Thätigkeit, wenn er sie auch bis in ein höheres Alter fortgesetzt hätte, nicht so gross gewesen, als sie jetzt werden musste, da er, wie mehrere ausserordentliche Menschen, auch noch durch ein seltsames und widerwärtiges Ende vom Schicksal ausgezeichnet worden". Vajon édesanyja utolsó ábrándját akarta erőszakos halálával biztosítani? Az édesanyja által gyermekkora óta táplált dicsőségvágyának lett volna áldozata?
"Lelkébe nem pillanthatunk, nem követhetjük figyelemmel azt a harcot sem, melyet életében az akarat vívott a kényszerűséggel, némán, elfogódva kell elfordulnunk a szívfacsaró látványtól, mert érteni nem bírjuk."
De ha életére visszatekintünk, ott egy harmóniára törő és ideálokért sóvárgó lélek nemes küzdelmében gyönyörködhetünk. Róla is elmondhatjuk, amit ő mond Arany János dicséretére: "Igazán pontos sáfárja volt tehetségének, mintha csak azt hitte volna, hogy majdan egy felsőbb hatalom előtt annak minden fillérjéről számot kell adnia."
Az íróra nézve ez a felsőbb hatalom az utókor, mely elé Péterfy emelt fővel léphet, a koszorút tőle az sem fogja megtagadni. S koszorújából egy-két levélke édes anyját is megilleti. Mi pedig a koszorú mellett a részvét könnyével is áldozunk a letört küzdő, a jó barát, a kedves kolléga és a szeretett tanár emlékének.
Jegyzet
E tanulmányt Péterfy Jenőnek, az 1899. nov. 5-én önkezétől meghalt írónak s tudósnak tanártársa, Patthy Károly írta, kevéssel Péterfy halála után, barátok s tanítványok meghitt köre számára, mely előtt Péterfynek emberi és írói személye egyaránt szeretett és tisztelt volt. A megemlékezés ugyanezen kis község számára, iskolájuk, a Horánszky-utcai főreáliskola akkori Értesítőjében jelent volt meg. Azóta e község szétterjedt s magába foglalja a mai művelt közönség egész új nemzedékét, mely számot tarthat arra, hogy e finom sorok számára el ne vesszenek.