Orvost hívatok
| Orvost hívatok szerző: Karinthy Frigyes |
A feleségem telefonál.
– Kérem, doktor úr, tessék azonnal kocsiba ülni és idejönni.
– Na, na, na. Ráér az holnap reggel is, ahogy azt az esetet ismerem.
– Bocsánatot kérek… a férjem nem holnap reggel beteg, hanem most.
– Látja, ebben igaza van. Holnap reggel esetleg már későn jönnék…
– Szent isten…
– Na igen, holnap reggel esetleg már nem lenne beteg. Na jól van, jövök.
Kocsin érkezik. Egészen fiatal embernek bizonyul, az ember nem is hinné. Arcán holmi vidám vakáció derült barnasága, mint mikor a gimnazista beiratkozik egy felsőbb osztályba. Pelyhedző bajusz.
– Na, na, na, mi baj van? – szólal meg érces baritonja. Bejön, leveti a kabátját, úgy akasztja a fogasra, mintha évek óta laknék ebben a szobában. Bizalomgerjesztő megjelenés, az biztos.
Megfog egy zongoraszéket, ágyam elé teszi. Leül.
– Hát itt van baj, itt van baj.
Halkan nyögök.
Megveregeti az arcomat.
– Na, mi fáj, öregem?
Két ujjával megcsípi az orromat. Roppant bizalomgerjesztő ember. Kicsit orrhangon beszél. Két ujjal fogja a pulzusomat is, sunyin nézek rá. Mint mikor könyvet veszünk a kezünkbe, ami nem nagyon érdekel, úgyis tudjuk, mi van benne, két ujjal felemeljük, megpörgetjük és visszadobjuk.
– Na, jól van. Majd egy kicsit megnézzük a mellecskét. Csak nyugalom, fiacskám.
Rápacskol barátságosan a hasamra, aztán szeretetre méltóan belefricskáz az ősz szakállamba. Ejnye, de bizalomgerjesztő egy fiatalember.
– A tüdővel van valami baj? – kérdem bátortalanul. Nem felel mindjárt, unatkozva dúdol valamit, megnézi az óráját, lóbázza a lábát, és az asztalon egy hímzést nézeget. Fel is emeli, aztán ledobja.
– Házi munka? – kérdi a feleségemtől leereszkedő jóindulattal. Aztán megint hozzám fordul, ásít. – Hát, papuska, magának egy kis remicencia mincia mollus trepacipienciapirkogomitropikus gokkusza van. Hát ez egy fájdalmas kis fluktuációval jár. Na de majd felszívódik. Beleszívódik a szövetbe. Szépecskén beleszívódik a szövetbe. Szépecskén beleszivákol, beszippog a kis szövetecskébe. Nnna!
Barátságosan bólogatva ismétli ezt, mintha egy őt nem nagyon érdeklő, de rám nézve kellemes hírt hozna egy vidéki rokonomtól, aki tiszteltet, és azt üzeni, hogy most már elküldi a pénzt, mert a dolog felszívódott a szövetekbe.
– Be, be, be. Beszívódik. Nnna!
– Na, nagysádka. Hát vigyék ki szépen a zongorát, és hozzanak be ide nekem egy jó erős, tiszta kádat.
– Egy kádat?!?!
– Na igen. Egy kis dermatikus beavatkozást fogunk végezni. Na, nem kell félni semmit, kicsike.
Tréfásan meghúzza a fülemet, aztán homlokom ráncai között babrál. Tyű, de egy kedves fiatalember!
– Úgy, nagysádka. Most fordítsák fel ezt a szekrényt, és tegyenek rá egy vödör langyos vizet, de jó forró legyen.
Felfordítjuk a szekrényt, kiszedjük az ajtót, lehúzzuk a lámpát, és a földszintről felhozatunk egy vízvezetéket. Lecsavarjuk a függönyöket, és a vekkerre hideg borogatást teszünk. Becsukjuk a kályhát, és a Pistikát leeresztjük a kéményen. A doktor úr erre lefektet a földre, és a fejemet lefelé nyomja.
– Nem érez semmit?
– Még nem.
Rátérdel a fejemre.
– Most sem?
– De most már igen. Fáj a fejem.
A derekára mutat.
– Itt, ahová a kezemet tettem, nem érez fájást?
– Nem, a doktor úr derekán nem érzek semmi fájást.
– Akkor ma még nem csinálhatunk semmit. Holnap ötkor eljövök. Viszontlátásra. Na, nem kell félni.
Megcsípi a feleségem lábát, engem kicsit megpofoz.
– Asszony – mondom, miután elment –, add ide a ruhám.
– Hát jobban vagy?
– Nem vagyok jobban, de pénzt kell szereznem.
– De hiszen szívességből gyógyít! Nem kell fizetni! Az orvosok emberbarátok, nem üzletemberek.
– Tudom. De újra be kell bútorozni a szobát – holnapután.