Ora pro nobis
| Ora pro nobis szerző: Gárdonyi Géza |
Téli délelőtt. Orrot csípő hideg. A havas útcán gyékénysátrak: krampuszokat árulnak.
De minden krampusznál érdekesebb egy szalmakalapos elegáns úr, aki nyári kék kabátban, fehér nadrágban, sárga félcipőben, a lábát kapkodva siet át az útcán.
Negyven éves lehet. Nyírt bajszú és beretvált arcú. A balszemén monokli csillog.
Vörös kézzel és didergő lilaszin ajkkal siet a Rákóczi-úton át a Józsefváros felé.
Az emberek utána-néznek.
- Bolond ez?
Nem. Tolvaj.
Még szeptember elején fogták el, és most szabadult ki az áristomból.
Tiszta, fehérre meszelt szobácska egy külvárosi útcában. A falon sok kép, mind kicsi, jobbára szépirodalmi ujságokból kinyírt képek, arcképek, tájképek, városképek s rámában valamennyi.
Az ablaknál két gyermek játszik. Az egyik hét éves leányka, a másik négy éves fiucska. Mind a kettő szőke.
Az anyjok asztalt terit.
- Ma talán megjön apátok, ma bizonyosan - megjön.
A leány föltekint:
- Mindennap ezt mondod mama. Az iskolában tegnap kinevettek.
- Mért nevettek ki?
- Hogy azt mondtam: a papa nyaralni van.
- Ezen nincs nevetni való. Vannak olyan helyek, ahol most van nyár. Mért nem feleltél meg?
- Megfeleltem. Ostobák! - mondtam, - az én atyám kereskedelmi utazó, akkor nyaral, amikor neki tetszik. A Gál bíró leányának megmutattam a tiz körmömet.
- Azt ne bántsd.
- Nem bántottam, csak ijesztettem. Az én atyámat ne nevessék.
A fiucska is föltekint:
- Mit hoz a papa?
- Cukrot, fügét, minden jót.
- Piros ceruzát nem hoz? Vargics Pistának ekkora piros ceruzája van. (Araszszal mutatja az asztalon.) És fele kék, fele piros...
- Drága az olyan, - véli a leány. Bizonyosan lopta.
S ajkat biggyeszt.
- Nem lopta. A nénijétől kapta. Az nem olyan. Azzal én mindenkor játszhatok. Ugye mama: Vargics Pistával mindenkor játszhatok?
Az ablak alatt a folyosón megjelenik a tolvaj. Az asszony nagy örömrebbenéssel:
- Megjött! Apátok...
A két gyerek is fut az ajtóra:
- Papa! Papa! Mit hoztál?
- Minden jót gyerekek! De semmi sincs nálam. Megcsókolja a feleségét, a gyermekeket, aztán a a kályhához lép. Melegszik. Ismét simogatja, csókolja a gyermekeket.
- Jók voltatok-e? Engedelmesek voltatok-e? Gondoltatok-e rám, mig odavoltam? No jó, szeretlek, mind a kettőtöket szeretlek. A vonaton a Mikulás bácsival találkoztam. Kérdeztem hová útazik? Aszongya Pestre, a gyerekekhez. Janikához is, Iduskához is: Nohát mondom: egyuttal ezt a cukorfélét is hozza. De ő csak hajnalban ér ide. Tegyétek ki a cipőtöket az ablakba.
Az ölébe fogja a fiát, és a kályhához ül. A két talpát a melegnek nyujtja. A fiu az apjára mosolyog.
- Mit hoz még a mikulás?
- Hát mit szeretnél, hogy hozzon?
- Piros ceruzát. Mint a Vargics Pistáé.
- Nekem könyvet, - mondja a leány. Már olvasok. Mindent olvasok. Egy szép imádságos könyvet szeretnék...
- Egy szép imádságos könyvet. Hoz lelkem, hoz.
Ebédután a gyermekek iskolába mennek. A tolvaj a feleségével beszélget:
- Nem járt itt senki?
- Nem. A szobát magam meszeltem.
- Én is úgy jöttem ki hogy... Átjáró-házakon, bérkocsikon, keresztül. Ha valaki kísért, nyomomat vesztette. Zárt az ajtó?
- Zárt.
- Van még pénzünk?
- Csak a tarpataki zuhatag alatt.
A tolvaj székre hág és leveszi a tarpataki képet. A kép szöge gipszszel van a falba erősitve. A gipsz mögött papirosba takart pénz rejlik.
Délután már jó téli ruhában lép ki a házból a tolvaj. A harmadik háznál már ősz Napóleon-szakált visel és aranyozott szélű pápaszemet. A járása a Népszínház mellett lassú és méltóságos. Csak a szeme jár vizsgálódva mindenfelé.
- Hm, - mormogja. Imádságos könyvet kívánt. Pénzbe kerül. Talán olcsóbban is akad?... Széttekint. A szeme a Rókus-kápolnán áll meg. A kápolnába két úri nő fordul be.
A tolvaj utánok-lép.
Szent csend. Gyertyáknak ájtatos világossága a Mária kép előtt. Sok nő. Odkolon-illatok.
Egy fekete-szilszkines fiatal hölgy mély áhítattal térdel. Aranymetszésű imádságos könyv van a kezében. Mellette a kövön fekete muff.
Aztán bezárja a könyvet. Kék bársony-fedelű szép kis imádságos könyv. Elefántcsont keresztecske fehérlik rajta. Ráteszi a könyvet a muffjára. S feketekeztyüs két kezét összeteszi, arcát az égnek emeli, a szemét lehunyja.
A tolvaj keresztet vet magára, és nagyáhítatosan melléje térdel.
Este tíz óra.
A sarokban tűztől piros ajtajú cserépkályha. Az asztalon petróleum-lámpás. A szoba sarkában két bontott ágy. Az egyikben a két gyermek már alszik. A másik még üres. A lámpás fénye két kis gyermekcipőt világit meg a kettős ablakban.
A tolvaj vacsorázik, és halkan beszélget a feleségével. Az asztalon aranymadzagos papircsomócskák, köztük az imádságoskönyv, egy kis szilva-krampusz és egy géppel simára faragott végű piroskék ceruza.
- Egyszer majd nagy bajba kerülsz, - sohajtja az asszony.
A tolvaj vállat von:
- Legfeljebb megint becsuknak. A félkézkereskedőt nem tartják bent hosszú ideig. És én nem társulok soha senkivel.
Az asszony búsan néz reá:
- Istenem, csak mégegyszer visszatérhetnél a...
- Adópénztárosi nyomoruságba? Ugyan hagyd el már ezeket a szentimentális gondolatokat. Ha egyszer majd jó egy kövér tárca akad a kezembe, akkor majd megint érzeleghetünk a polgári becsületről és másefféle badarságokról.
Az asszony sohajt. Eltakarítja az asztalt, s kimegy a konyhába, hogy mosogasson.
A szobában álom-csend marad. A két gyermek boldogan szendereg. A fali óra mélán tik-takkol. A tolvaj papucsban ül a kályha előtt, és cigarettázik, - álmos szemmel méláz a tűzbe.
Aztán az asztalra tekint. Fölkel és kibontja a papiros-csomót: cukorkákat önt ki belőle. Majd az imádságos-könyvet veszi a kezébe. Körülnézegeti, belenyit.
Van-e beleírva név?
Nincs hálistennek.
Igazán szép kis könyv. Sok finom kép van benne. Hogy fog örülni neki Iduska!
De vajjon jó-e kislányoknak is?
A lámpást a kályha mellé teszi az asztalkára, s leül. Megnyitja az illatos kis könyvet. Olvassa:
Miatyánk... Mindennapi kenyerünket... szabadíts meg a gonosztól... Üdvözlégy Mária... Imádkozzál érettünk, bűnösökért...
Rég elfeledett gyermekkori emlékek. Mint valami rég elfelejtett zene, amelynek halk hárfaakkordjai a szív mélyében zendülnek meg ujra...
Mikor még ártatlan volt, mint a két kis szőke alvó... Mikor még remegő szívvel töprenkedett a gyóntatószék mellett, hogy mi is a bűne? És csak három bűnt bírt összeszedni. Abból is a legnagyobb az volt, hogy megdobta lapdával a hídon álló Nepomuki Jánost.
S a pap megbocsátott. Micsoda boldogság! Hogy elmult az az angyali kor! Mint a liliomvirágzás...
Álmodozó szemmel néz a két gyermekre. A cigarettája torzsát bedugja, belöki a kályharácson át a tűzbe.
S mint valami gyermekkori regényt ájtatosan megnyulladt arccal olvassa tovább a hiszekegyet, a tízparancsolatot
... idegen isteneid ne legyenek... Atyádat és anyádat tiszteljed... Ne orozz...
Becsukja a könyvet. Aztán megint megnyitja. Fordit három-négy levelet. A szeme megáll ezeken a betűkön: Szülőkért való imádság!
Olvassa. A szeme elnedvesül. Behunyja a szemét, s hátradől a székén.
Az asszony belép. Ásit.
- No még nem feküdtél le?
Az ember becsukj a a könyvet. Bágyadtan felel:
- Olvastam kissé. Igen szép könyv ez. Igen szép. És éppen Iduskának való.
S fölkel. Az asztalra teszi a könyvet. Álmosan nyujtózkodik.
Az asszony egy lapát szenet vet a kályhára. Ismét ásit. Kinyitja a belső ablakot, amelyikben a cipőcskék állnak. Rakogatja a cukrot, a mikulást a cipőcskékbe, cipőcskék mellé.
A tolvaj ezalatt ismét fölvette az imádságoskönyvet. Keresgélt benne. Egy lapon végre megállt. Fogta a piros-ceruzát, s vigyázatos-gondosan vékonyszép vonalat vont az egyik imádság címe alá.