daczára sem szabadulunk meg a bajoktól, béketűréssel kell viselnünk azokat, meggondolván, miképp Istennek tetszik, hogy türelmesen szenvedjük azokat. Azért ne bosszankodjunk vagy bánkódjunk, ha Isten nem hallgatja meg kéréseinket: hanem hagyjunk az ő tetszésére és akaratára mindent, megfontolván, hogy az hasznos, az üdvös, a mi Istennek tetszése szerint történik, nem pedig az, a mi nekünk másképp látszik.
XII. Mily sok és nagy haszon háramlik ránk a viszontagságokból?
Végre oktatnunk kell a híveket, hogy, míg e földön élnek, készeknek kell lenniük mindennemű bajokat és viszontagságokat nemcsak nyugodt, hanem örvendező szívvel is viselni. „Mert mindnyájan”, úgymond az írás:[1] „kik ájtatosan akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni”; ismét:[2] „Sok háborúság által kell bemennünk az Isten országába”; végül:[3] „Nem ezeket kellett-e szenvedni Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?” Valamint ugyanis méltánytalan volna, hogy a szolga nagyobb legyen uránál: úgy sz. Bernát[4] véleménye szerint, nem volna szép, ha a tagok kényesek volnának a tövissel koronázott fő alatt. Követésre méltó Uriás fenséges példája, ki, midőn Dávid hazatérésre intette őt, így szólt:[5] „Az Isten szekrénye és Izrael és Juda sátorokban laknak s én házamba menjek?” Ha ily módon és ily elmélkedésekkel elkészülve fogunk az imádsághoz, elnyerjük, hogy valamint ama három ifjú sértetlen maradt a tűzben, mi is sértetlenek maradunk a környező fenyegetések és fenyegető bajok között; a balsors csapásait és szenvedéseit mint a Makkabeusok,[6] mindenesetre bátran viseljük. A sérelmekben és szenvedésekben követjük a sz. apostolokat, kik, megostoroztatván, igen örültek,[7] „mivelhogy méltókká lettek Jézus nevéért gyalázatot szenvedni”. Mi is így lelkesülve a legnagyobb lelki gyönyörrel fogjuk zengeni:[8] „A fejedelmek ok nélkül üldöznek engem; de csak beszédeidtől fél az én szívem. Örvendek én beszédeiden, mint a ki sok zsákmányt talál”.
