III. Pásztordalok. betyárnóták. 139
Befogom a négy ökröm a járomba,
Kihajtom a kis-békási határba,
Addig biz cn, öreg kopasz, nem szántok,
Mig valahogy kis világot nem látok.
4.
Állj meg, Jancsi, itt előttünk a csárda,
Ihatnék a rudas lovam, a sárga.
Fogj ki, Jancsi, hadd érjen itt az estve,
Jó szállást ad ez a barna menyecske.
Korcsmárosné, egy itcze bort, galambom,
De csak hamar a jobbikból, ha mondom.
Korcsmárosné, eszemadta! be barna,
Bora mellé egyebet is adhatna.
5.
Arra alá az alföldi határon
Mén a juhász, mén a juhász, mén a juhász
Száz esztendős, egérszőrü, keréktalpu, hosszúfülű,
Pöttögetött, mönyéthasu, piczike kis szamáron.
Elvetöttem, a vijolát, nem kelt ki —
Beizentem, beizentem, beizentem,
Simontornyu csaplárosné szép lányának,
Ha kedve van, az erdőre gyüjjön ki.
De ő bizon azt izente : nem gyün ki.
Majd kigyün a, majd kigyün a, majd kigyün a,
Kuliszarvu, csákószarvu, csörgős körmű, sáros hátu.
Lopott tehén az erdőbe valaha.
6.
Arra alá az alföldi csárdába,
Három betyárgyerök iszik bujába ;
Kit bujába, bánatjába mögiszik,
Mögkeresi, még más embör aluszik.
