Juliska folyvást zengedezett, s közel volt már a rekedéshez.
Én nem tudom: mi leli, ma ollyan rosz ez a gyermek! szóla Lucza asszony, fogyatékán türelmének.
Protestál, édes napácskám, csaknem bizonyossággal merném állitani, protestál az örökös pép és édes nyalat ellen; mond Jávor. Mert Máté komám! a protestatio nem csak azért szokott mérges lenni, hogy sérelem esett rajtunk, hanem azért is, hogy semmit sem tehetünk egyebet ennek elháritására.
A biztos mosolygva javallást intett.
Ez a szegény férgecske is rabbá van téve, ártatlan kis kacsói prés közé szoritva, mint valami egyiptomi múmiának! folytatá szavait Jávor, mellyek alatt oldozgatá fölfelé a kisded pólyáit. Tevését a napa egy kis fejcsóválással, Katinka nyájas mosolylyal szemlélgette. – Már korán hozzá szoktatjuk a gyermeket a tétlenséghez!
Ebben igazad lehet, Elek koma! megjegyzé gordon-hangjával a biztos; a gyermek
