E nyilatkozat, közelebb hozta az ifjat Ignácz ur szívéhez.
Aztán édes atyám, mondá Mari, Vincze bácsit mindenkor jó szivűnek, bár könnyelműnek hallám; nem fogja ő elviselhetni szívén, hogy bennünket mindenünkből kifoszszon.
Erre csak fejét rázta Ignácz ur. Érezte magában, hogy ő illy esetben, nem sokat lenne képes engedni a magáéból, s per analogiam, Vinczéről sem tőn fel sokat e részben.
Édes valami az az enyém! szóla búsan; és olly csemege, mellyel nem egykönnyen telik el az emberi étvágy!
Reggelre kelve, Vincze Ilonkájával és Tivadarkájával karjain, látogatást tőn Ignácz urnál, kinek halvány és zilált arczvonásai, mindgyárt belépténél, szánalomra indíták a testvért. Belső megindulással nyújtá Vincze neki kezét, mellyet Ignácz gépszerűleg fogada el.
Mit határoztál felőlem, öcsém? kérdé lassú hideg hangon.