elszorul, vérhagyott arczczal mered a látványra. Egy asztal mellett közel az ablakhoz, ül Bálint, keblére hajtva fejét, tartván átkarolva az idegen nőt!
Légy nyugodt, kedves Ilonkám! szóla gyöngéd szivélyességgel Bálint, s csókot nyoma a nő homlokára; rövid időn kideriti isten dolgunkat, s még boldogok leszünk!
Te Marival talán! én nem soha! sóhajta busan a nő.
A molnárné gyermeke futott be a szobába, s véget vetett Mari kinos oculatájának; de a szerencsétlen eleget látott, hallott már arra, hogy megcsalatottnak, s végtelenül boldogtalannak érezze magát.
Lehetséges-e, igy sohajta fel, visszaérve szobájába; Bálint hütlen? irántam hütlen, kinek ő volt mindene? Oh ha ő is! ugy a hű szerelem nem lehet egyéb csalóka ámulatnál, mellyel a sziv egyideig bábozik, hogy ráunva elvesse azt! Isten hozzád lelkemnek szép hajnala! boldogságomnak nyilt ege! hű szerelem szép hite! ezentul éltem kietlenének