órákon, miket két olly sympathiátlan sziv és kedély összeforrasztása és csalatott remény kétségtelenül szülendnek, ha Martial és Mari egybekelendnek; azon örökre vérző sebeken, életkietlenségeken, miket olly tiszta, ártatlan, egybehangzó sziveken és kedélyeken, a szerelemnek eltiprott boldogsága, szaggatni s elárasztani fog, mint Bálinté és Marié vala! – Ég vegyen ótalmába szerencsétlen pár tégedet! sóhajtá Jávor busan; tégedet pedig kétszeresen boldogtalan leányka! óvjon meg egykor a késői bánat és szemrehányás marczongó kigyóitól!
Egyedül Bálint volt az, kinek rendithetlenül álla hite Mari hű szerelme iránt. – A kegyeletes lyánka, igy szóla magában, atyja nagyralátásának s tán fukarságának áldozatja! Tegye őt az ég Martiállal boldogabbá, mint én tehettem volna! Ezt sohajtá a zuzott keblű ifju; noha a kebel mélyében élt hite, hogy a ledér Martiál, őt Marinál ki nem pótolandja soha!
