szemölddel lépett be az orvos szobájába, s egy zsellyeszékbe veté magát, csillapitni vadkani fuvását.
No mi baj, Máté barátom? kérdé, letéve tollát Jávor; tutti ki vagy véve sodrodból.
Ki, Elek barátom! a bandérium óta, midőn Pesten, a fejér farkasban, ujdonnanuj kabátomat körülnyirték, meg nem boszankodtam igy – hogy azt a Szetényi Ignáczot még gyermekkorában be nem fojtotta nyomdász atyja a kinruszos kádba! Ennek az embernek ármányos telhetetlensége, utoljára még saját lakunkból is kiszorit bennünket! Igy van az! Némelly ember, ha felkapott az ugorkafára, azonnal ugy rázza azt, mintha a legizmosabb kármán-körtefa derekán állana! Nem elég, hogy cselédemet elfogadja, egymást éri nála az invagiátiói pör; nem elég, hogy kétségtelen sajátomat, a kakasdi malmot pörbe fogta, s most koboldok tanyáznak benne – évenként tovább tolja földemre a mesgyéket, hancsikokat, könnyebb a lelkének, ha rétembe egy pár kaszavágással bejebb
