benne volt a jámbor, sajnálva magában, hogy előre nem tudván ezen ünnepélyességet, nem czirkalmazhatott ki ehhez és magához méltó szavakat, miután kissé kiköszörülte torkát, elszántsággal neki hajtott a szónoklásnak, illyeténképen:
Fényesen tündöklő hajadoni carbunculus!
Az, a mit kigyelmed aranyos szájával, és felsrófolt bölcsességének ékesenszolásával, tisztességes barátom uram előtt, két figyelmező füleim hallására, nyilatkozni tetszett, a véghetetlen gyönyörüségnek az ő folyó illatos balzsamával, ugy elöntötte árva szivemet, mint – mint – kiáradó Tisza. Igen is, kigyelmed, miként tulipános szavaiból pedzem, az enyém, és én is, mióta csak szemem láthatárába ütközött, kigyelmedé vagyok és leszek, még az örökkévalóság határának legtulsóbb határkövén túl is! Együtt fogjuk élni a jövő kort, szerelemben és takarékos szatócsi szorgalmatosságban; és ha a fátumnak az ő irigységes keze kiszólit ez árnyékos világból bennünket – bennünket – világból
