belbe oltva, a szépnek, jónak, nagynak, nemesnek érzete, s a tulvilági örök harmoniának elősejteménye? nem alapérzeményünk-e a szeretet? mik mind, visszahangoztatva a phantázia világaiban, képesek kiemelni a halandót a föld rögeiből, s nemesb szárnyokat fűzve rája égfelé segitni őt, honnan jobb magát vevé?
Ezeket szólám és gondolám, egyedül ülve geniusommal, s szikla-erős lőn regényirói határozatom. Nem! ez lőn eltökélésem; én nem czáfolgatom, ha bár közvetve is, szép világunk optimismusát! azon regényiró collegáimnak hagyom ezt, kiknek kedélyébe, természet vagy sors, kelletinél több kovászt vagy oltót vetett; ajánlom nekik olvasóul Maximinus császárt, kiről azt regéli a historia, hogy mosolyt, kaczajt nem ismert soha! Hiszen a régi görögök és rómaiak, még haragos isteneiket is vigsággal, tánczokkal, játékokkal engesztelgették. Enyhet találjon nálam az olvasó, vigaszt és öröm-sympathiát. Maga az élet adjon nekem rámákat, mikbe
