bort vitt vala ki. A bor a kocsisi sziv Gibraltarjának rendesen azon kulcsa, mellyel az bevehető. Ambrus bora is, nem áztatá ugyan el a szomjas lókormányost; de szokottnál discursibbá tette még is.
Ugyan szép kocsijok van kendteknek, bátya! szóla hozzája Bakator Ambrus; és szokott ujságvágyával nézeglé és tapintgatá meg minden részleteit a hintónak.
Az ám, szép öcsém! felele hegyesen bajusz alól a kocsis; még ezen a vidéken nem is igen láttak öt kerekü kocsit; ez az első.
Öt kerekűt? kiálta Ambrus, s nyitva feledé csodáltában száját. Én csak négyet látok.
Itt az ötödik elül. Ezen az ötödik kereken, öcsém, álltó helyében, vagy sebes mentében ugy megfordul a hintó, mint jó tánczos leány a fris magyarban.
Meg-e? azt nem hiszem, bátya, mond hiedelmetlenül csóválva fejét Ambrus.
Kőhordtát! mindgyárt meglátod öcsém! Hí te! kiálta megragadva a gyeplőt s közikbe suhintva a lovaknak, Miska, egyet kanyarúla
