Juliskát, Tivadarkát pedig felragadva karjára, mintegy eszméletlenül szorítá szivéhez: szegény árva! sohajtá, s csókjával árasztá el a kisdedet. Majd összeszedve lázadt érzelmeit, letevé a gyermeket, helyére üle, s lassu monotón hanggal mondá a nőknek: bocsássanak meg önök, felzajdult érzelmeimnek, nekem is volt egy gyermekem, s illy korban – megfosztattam tőle! Az utóbbi szavakat csaknem végkép elfojtá ajakin a bánat.
Katinka sejtvén az idegen nő fölhevülését, ki mellkendőjét leölté nyakáról, illetődve kezdé legyezni őt.
E legyező! kiálta hevenyen a nő, a mint a legyezőre esének szemei; de visszaeszmélve magára, elharapá szavát.
Tán ismeri a legyezőt, asszonyom? kérdé Lucza; cselédünk találta.
Igen is; a legyező sajátom, felele az idegen nő, elvesztettem.
Asszonyom! szóla Lucza asszony élesebb hangon s felszökve ültéből, ön nem az, a kinek kiadja magát! Jól vagyunk értesülve!
