Nyitott könyv

A Wikiforrásból
Nyitott könyv
szerző: Somlyó Zoltán
1916

Lírai pamflet három részben

ELŐHANG

Úgy vedd e könyvet a kezedbe nyájas olvasó,
hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só.
Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során,
hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán.

Jól tudtam én, hogy sebek közt majd társam nem leszen.
Magam vagyok. Már késő volna búsulni ezen!
A sötét arc s a ráncos homlok ismeri magát,
én homlokomra nem festem a szépség csillagát.

A rútság: sorsom csillaga; a rútság: gyilkosom!
A tekintetem oly komor, mint kés a vánkoson.
Akire nézek: elijed, szó ajkán megakad. -
Jaj, kellett volna valaki, ki mellettem marad...

Kit megérintek, azt hiszi, fulánk szaladt bele.
A csontjaimból fú a szél, egy zord világ szele.
Kit jó szivemnek roskadó párnája megölel,
az bús arcommal álmodik és riadtan lök el.

Ha vígasztalok valakit, a szíve elszorul.
Kit magam fölé akarok, az lábamhoz borul.
S akit kicsinynek álmodok és jónak képzelek,
az fejem fölé szór tüzet s kínomban kéjeleg.

A rútság: sorsom csillaga. A rútság átka nyom.
Vagy nem rút-e korai ránccal préselt homlokom?
És nem rút-e, hogy oly kopott a szívem, mint ruhák,
amikben szennyes árkok rossz vizein úsztak át.

A nap alatt haladtam el s felhőnek néztek ők.
Magasra mentem, hol nem szólnak kürtök s dobverők.
És nem hitték, hogy fent vagyok és nem találtak lent.
S a templomban is megszóltak, mint egy istentelent!...

...Légyen megírva ez sötét sorokban. Hisz való!
Hogyan rontotta magát sárral egy virágfaló!
S ahogy előle elfutottak gyáván mindenek,
úgy csak az Igazság elől futnak az emberek...


ELSŐ RÉSZ,

mely élénk szinekkel ecseteli a kezdő költő indulását, bordó mellényét, kiadók meggazdagodását, a tündéri fiatalságot, a nagyváradi szép és csúnya napokat; kissé nem erkölcsnemesítő hangon izgat az alkohol élvezetére, és megható képét nyújtja egy örök poétaszerelemnek.

[UTAZÁS]

...Vonaton ülni... ifjan... gondtalan -
fantáziának szent szenzációja.
A sorompók közt szárnyak szállanak
s reményt lenget felénk egy messzi gólya.
Egy vonatablak az egész világ,
hullámos hegy, völgy, temető, virág
és hajladozó apró emberek;
csöpp bokréta egy egész nagy berek.
S a búzatáblák: egy-egy meleg hullám -
halálig nézném ó, és sose unnám...
Csak még oly könnyü lenne s olyan gazdag
az életem, mit telek behavaztak...

Villámra járó, boldog panoráma!
Az ég nagy kékje, körül apró ráma,
amely ütemre keringőt dobol;
ó, szent ütem, ma nem lelem sehol.

"Nagy úr leszek!..." így bíztat a kerék;
egy villa fut el... "Szép leszek, derék..."
Az ablak mögött szép fej kandikált.
A konduktor egy kis falut kiált.
A kar szinte kinyúl a sárga holdér'...
Ó, mester, drága költő, halott Baudelaire!
Az úti füstnek részeg illatát
és mámorlázát csak te tudhatád!

Ó, utazás!... Hogy száll a szomju lélek!
S bebú kis kőkerítések között.
És újra föl a fecskefark nyomában,
mely a felhőkkel összeütközött.
Piciny major kacsái és csibéi,
picinyke élet törpe kis cselédi
csipogva járnak; gurul a vonat. -
Egy ifju költőt vitt el hajdanában,
ki ottan ült a kupé ablakában
és ölelte a szeráf dalokat.

És ifjú vállát bőrtámlának vetve,
a tornyok fölé szállni vitte kedve,
vagy vére, - ami úgyis egyre megy; -
s alatta lángba borult völgy s a hegy.
Mellénye bordóselyem, furcsa jószág;
cigányok hordnak ilyet, furcsa-kószák,
kik azt akarják, hogy a szív felett
úgy lássák, hogy a vérük megeredt...
Még akkor hosszu hajat viselt, kondor
fürtzuhataggal, amely kéklett olykor
a fekete szín kormos fényiben -
(e mély szín már a múlt ködén pihen.)
S nyilas harisnyát s félcipőket lakkból:
így lépett át a pesti rossz csatakból
a hűs vidék ölére, bágyatag...
Nyíl a harisnyán,... a szájon... a szívben
s mérges nyíl szúrta át a vágyakat.

[A KIADÓ]

... Dolgozni ment. Elment dolgosnak, jónak.
Pénzt izzadott a sóvár kiadónak,
ki szép házának erkélyén pipált
s a költőnek pár forintot kinált.
A költő elfogadta, zsebretette
és el is verte mind, még aznap este;
csak egy kisarany maradt - s vacsorára
csokrot kapott a kiadó leánya.
A kiadórul ki tud szép mesét!
Ő érte van a hűség s szendeség
az ifjú költők szája szegletén.
A kiadó hatalmas egy legény!
... Megöltek egy cselédleányt... Kis riporter,
rohanj... s aki útadba áll, tipord el!
Milyen a seb? az arc mily pózba van?
ki volt babája?... tudd meg pontosan!
A cukrászdában asszonysereg kávéz:
siess oda, légy élelmes, te bámész!
Miről beszélnek? és ki kit szeret?...
Megtudni: hív a lelkiismeret.
Aszfaltvállalkozás is van s a város,
ha zápor hull, oly undok, olyan sáros:
mi lett a pénzzel, vajj' ki ette meg?
Vezércikknek lesz e téma remek!

És sorba így van ma és így volt régen:
mi van a megyén és a rendőrségen!
A nőegylet min töri kis fejét!
Riporter menj, tudd meg a velejét.
Hisz kapsz majd érte vagy hatvan forintot -
s a kiadó leánya rádkacsintott...
... ez nem csekélység - nagy kitüntetés:
egy riporterhez méltó fizetés...
... S a kiadó megint új házat épít,
vásárol gépet, helyiséget szépít.
A lánya hozománya - mondják - máris
a zsidólányoké közt maximális.

[A NYOMDA]

... Dolgozni ment. És vígan dolgozott.
Néha a halálról gondolkozott,
korzón, szinházon s hídon menve át,
s látván az urak könnyű hintaját.
Selyem napernyők között fázva sétált
s összehuzódva, mindég a szivén hált;
a betegségre szegény így jutott
s - bár későn már - az orvoshoz futott.
Az orvos, áldott, jó vidéki doktor,
eltiltotta az éjjeli dologtól
s a nőktől: szóval önmagától őt.
S a vére apadt és a baja nőtt.
És ismerős lett lassanként a nőkkel,
a balga barna s szende szőke főkkel;
szerették őt, a szőkék legkivált.
S ő nem talált egyikben sem hibát.
Adott időt, pénzt, egészséget, verset;
ahány csepp vére hullt el, annyi vers lett.
És éjidőtt az ablakok alatt
a holddal együtt ő is fennmaradt.
Vagy tíz évig nem aludt sose éjjel,
a nyomdaszagot szivta szenvedéllyel
és figyelte a kerekeknek tompa
zenéjét, amely szívét összenyomta.
A gépek széles szíjján végignézett,
a szíjjak között zöld méreg penészlett:
a nyomtatott betűnek mérge ez,
melytül a lankadt lélek éledez.

Ó, hányszor volt ő éjjelente lankadt,
míg politika nyargalt az agyán!
Kis papírlapra kis rímeket rótt fel,
a szíve szétnyílt s zokogott: anyám!...
A fiatalság jutott az eszébe,
az ifjúságnak első korszaka;
az első rózsa és az első szépség,
az első láng, az első bor szaga.
Az első ruha, a fekete bársony
és a kihajtott gallér, kézelő;
a nap tüze otthon, a kerti hárson
s a hold, az udvaron benézdelő.
A pince mellett a fehér napóra,
mit gyerekkézzel ő maga csinált.
Zongoraszóra, lágyan altatóra,
mely behálózta a hűs délutánt.
S a diófa alatt a kis lugasra,
melyen a zöld oly dúsan remegett;
s a széles, hűvös, szalmás kocsiszínre
az udvar alján, lent a kert megett;
hol régi hintók álltak, rongyos, ódon
zöld posztójukkal búsan, hallgatag...
Ó hányszor ült föl a keshedt ülésre
és átutazott nagy világokat!...
S a kerekeknek álló némasága
s az ostornyélnek bús, üres helye -
s a kerítésen át a derűs, sárga
borsónak áldott, kövér hüvelye.
S a krumpliföldön a madárijesztők
rongyos zsakettje, merev karjai.
És messziről a kanizsai gőzös
vidám füttyét oly jó volt hallani...
És kétsorban a kukoricagórék!
ó, hogy izzott a rekkenő meleg.
A szemétdombon cserép csillogása,
odébb egy kövér macska őgyeleg.
A szomszédban a füstös kovácsműhely,
a fényes üllőn füstölög a vas.
És peng a hang a forró délutánban -
s a diófa oly néma, oly magas!
A konyhában a cseléd nótát dúdol,
edényt törülget, haja szétterül.
(A nagy, zöld hinta lóg a négy vasrúdján,
a buja zöld fű éri kétfelül.)

És a kavicsos úton jő egy vándor,
szakálla ősz és görnyedt háta bús.
Leültetik a kút szélire szépen,
kerül kis főzelék, falatka hús.
És ottan ül pihenve s olyan boldog,
az izzadság veri a homlokát. -
S a forró nap mind lejjebb, lejjebb csúszik
és búcsúzkodik a zöld lombon át...
... A fiatalság jutott az eszébe
a redakciós éjjelek ölén.
A kibérelt toll szaladt a kezében,
ez volt a rang, a cím, az álfölény.
S a kéziratpapírnak nagy csapatja
úgy várt reá, mint holtra varju vár.
Igy ismerkedett meg a költő-sorssal
és lett csapongó bihari betyár:
kinek bölcsője lent, Zalába ringott,
a muraközi sivár lápokon;
aztán Kanizsán studirozott hetykén,
és látta, hogy nyílik meg száz pokol.
S húszéves korban jutott Budapestre,
hol minden hájjal őtet megkenék;
és Váradon kissé magára eszmélt,
míg szíjj alatt pörgött a gépkerék...

[NAGYVÁRAD]

Ó Várad! város! városa szivemnek:
hírnévben, csókban első állomás!
Garasos vinkók, első részegségek!
Kis csapszékekben feslett áldomás!
Kiadóhivatali szép kisasszony,
ki pénzre, csókra nyujt előleget...
A költő ezért sokszor kísérgette
hazafelé a Kőrös-híd felett.
És a kisasszony megkérdezte olykor:
- Mondja, magának nincsen senkije?...
- Imádom magam... - szóltam -, de szerelmes
ezenkívül nem vagyok senkibe!
Ó, hogy kacagott erre a kisasszony,
a kacaja elszállt a víz szinén.
A kapu alatt összenéztünk percre;
én, a csapongó - ő, a kis szirén.
És másnap este a haragost adta,
mily kedves is volt s milyen büszke én!
Magát már hazakísérni se hagyta;
én kalapom levettem könnyedén.
S egy óra mulva - ablakánál álltam
és megcsókoltam kinyújtott kezét;
s az uccalámpa megmutatta nékem
már öregedő, fonnyadó fejét...

S mikor - sokára - nagyszerelmes lettem
(mert belémnéztek gyöngéd lányszemek),
hozzá szaladtam, ő volt a legelső,
akinek elmondtam, hogy szeretek...

[A KÉKMACSKA]

A Kékmacskában volt egy sötét, kis zúg,
ott volt egy asztal, négylábú, kerek.
Ma tán valahol égnek fordult lábbal
valami szemétdombon hentereg.
Ott ittunk reggel ködösszínü törkölyt
s az ég violaáldást hinte ránk.
S este piros levébe jött a pörkölt -
ó, hogy nyílott meg szájunk, a falánk!
A paposarcú, tűzszemű poéta,
velünk volt ő, a réveteg Juhász;
félénken nyúlt az ételhez, italhoz,
örökös volt a homlokán a láz.
Fekete nyakkendője félrecsúszva,
a hangja halk, mint gitárpendülés.
A szó úgy rándult az ajkárul vissza,
mint pirosbélű sebből szörnyű kés.
Vékony kezét a vajnak sárgasága,
zsakettjét évek fénye ülte meg -
egy kis törékeny porcellánszobor volt,
minőt vattásdobozban küldenek.
Aprócska lábán, melynek lépte lassú,
cugoscipő volt, komor lábbeli.
Sosem volt gomb a tarka kézelőben
s ez olyan nagyon jól illett neki...
... Szegény költőm, te vérbeli barátom,
mindennek immár tíz esztendeje.
S mindezt olyan kísértetien látom -
és nem tudok mit kezdeni vele.
Hova tegyem emléked, amely drága,
szivembül, mely már nem soká dobog?
Ó, mért porlad el gyarlandó szivünkkel
sok öröknek szánt, színes, szent dolog...
Ott szállnak még a Kékmacska vidékén
a ritmusok az éjbe valahol:
"A kocsma pállott, kék ködében
lócán ül Villon és dalol..."
És hogy búsultál a mások bajáért!
És hogy fájt néked a "tavalyi hó!"
A pénzed vékony volt, mint tündérhajszál
s életed igaz költőnek való!

És verseket írtunk az öröklétnek;
hívott a "Holnap", világpezsdülés!
A költészeté lett egész mivoltunk,
agyunk s szívünkben minden rezdülés.
És éjjel, ha a gyertyaláng kialvó,
fáradt magjába szemem bemeredt:
mint egy gigászi sötét kőkoporsó,
oly ingatag s bús volt az emelet.
És derűs idők és a hosszú séták
a korzón gyöngyös topánok nyomán.
És puffogó szók, szikrázó rakéták:
a szívben bókbul könnyű rakomány.
Helyi szenzációk szép asszonyokról,
kis színésznői pikantériák!
S a főpincér, ki holnapig ád kölcsönt...
és sok hitelre vásárolt virág...

És a vasárnapdélutánok ólmos,
öngyilkolásra késztő súlyai;
mikor a könyvet fázósan becsukjuk
és ásitozva nyitjuk újra ki.
S míg kint a napban sétál a közönség
- mert, ó, a világ nagyon jól forog -,
a spalettát bezárod néma daccal
s a villanyt enyhülten felsrófolod.
És kis szobád egy angyalszárnyú bárka,
melyen magányos vízre evezel;
hova nem ér el földi hangok átka,
hol minden jónál áldottabb leszel.
Levetkezel s mint kisgyerek az anyját,
hűs vánkosodat szomjan öleled -
s az elhagyottság kíntornája fölsír
az ágy alatt és a plafón felett...

S a nappali világnak sugarából
a kulcslukon át tőr szalad beléd,
szivedbe szúr, menekvés sehol nincsen -
s egy bakanótát dúdol a cseléd...
Felöltözöl... Cigarettára gyujtasz...
A pénzed nézed... pár ezüstdarab...
Fölmarkolod, nadrágzsebedbe gyűröd,
kezedben ég a ronggyá gyűrt kalap;
ki, ki innen a sötét, bús szobából,
mert ez se jó, mint nem jó semmi más!
Igy vándorolsz magadtul önmagadhoz,
a lelked fáradt és hisztériás.
És fáradt szomjúsággal mész az uccán
és nincs ital; léleknek ajka nincs!
A csillapító halál után futsz tán...
És nincsen erőd, hogy feléje ints.

[ALKOHOL]

És ilyenkor, hogy önmagad feledjed,
hogy magad elől magad eltakard,
csak egy a biztos és hűséges fegyver:
palackba zárva, nesze, itt a kard!
Vágd fel vele a kínban összezárult
két ajkadat, hadd égjen a pokol!
Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás,
a szívre meg az égő alkohol.
Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki,
csak egy pohár, mit csókod tüzesít.
És tűzbe röppen két szemed bogárja,
míg torkodból szivedbe tűz esik.
S a bornak aljas és szines iszapján
ott hemperegsz te áldatlan szegény;
szemed körül a síri árkok árnya,
szived körül meg ott a gyászszegély.
Ki értne meg?... magához ki ölelne?...
Ki fia vagy?... kinek vagy drága te?...
A szavad meg nem értik, csak a pénzed,
mert ez a föld a bénák bábele!
Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak
a vörhenyeges bihari hegyek,
hogy egy sután ideszakadt poéta
kiáltsa: éljenek a részegek!
Éljenek ők! a pirosarcú, vándor,
tévelygő lelkű, konok piktorok:
álomrajzolók; s daloljon a kántor!
Nyíljon szélesre ki a víg torok!
Boldog, ki szomját vízzel elolthatja,
kit megvigasztal az élet vize;
de nem szabad ejteni vízbe könnyet -
s a bornak nem árt a könny sós ize...

[BODEGA]

Ki ült már benn, leragadt, lázas nyelvvel
a Bodegába lent Nagyváradon?
Hol vidéki est hangulata szárnyal
és megtelepszik sötét válladon.
S mint búgó gerlicemadár, meleggel
színig megtölti szived s poharad;
s a karcsú óra sárga nehezékén
s a két mutatón az idő szalad.
Fehér kötőben jő a bodegásné,
ki száz év óta minden éjjelen
elmondja néked, hogy sehol a földön
nincs, mint őnála, olyan kényelem;
hogy olyan bort, mit ő ád, még a püspök
sem ihatik (ha nincsen nékie)
s vastag szivarbul fujja rád a füstöt,
mert hát néki is csak kell élnie.
És elmondja, hogy vásárolt az őszön
száz hektót, olcsón ezért adja ő.
S ahány írócska az ő borán kezdi,
az mind Pestre jut és mind nagyra nő.
És elmondja, hogy fiatal volt ő is
és kurizáltak néki doktorok.
De - megöregszik a legifjabb nő is...
S öregen nem jók már, csak a borok.
És megdícséri a hajad bodorját
s hogy mily jól áll a mellen a zsakett...
... S eközben új pohárral s új mosollyal
jő Böske-lány és a szőke Zsanett:
e két leányzó az üzlet alapja,
a keblükön ákácillat terem;
szagos szappan az életük virága,
szivükbe gyorsan kész a kegyelem.
Ahány pohár, ahány éjjeli vendég:
álinukban annyi a szép vőlegény.
A jegyzőt, bankárt, pincért: mind szerették,
tetszettek nékik; ámde főleg én.
S ha cigarettát vásároltam tőlük,
ráírták lopva kedves nevüket -
Ó, mért oly önhitt a szív, amíg ifjú,
mért oly könyörtelen és oly süket?...
A színésznőket, ó, hogy irigyelték
s hogy kritizálták őket. - Szembe, épp
ott volt a színház lépcsős bejárója
s tolongott színház után ki a nép.
Ilyenkor sikítva, hangos robajjal
rohant az ajtón ki a két leány.
A vidéki szép esték lanyhasága
örök szerelmet csókolt énreám!

[SZÍNHÁZ]

A színház is - ó, régi szép szerelmem -
lent a vidéken, szebb a pestinél.
Nincs ünnepélyesebb szín- s hangulatban,
forró vidéki színház-estinél.
Nyurga diákok a hátsó sorokban,
magas gallérban s színes, feltünő
nyakravalókkal, feszengőn figyelve,
hogy jő be a sok könnyűléptü nő.
A titkos intés nagy piros kezükben
elrejtve, szívük parfőmben libeg;
fantáziájuk női bájra szomjas,
szemükbe fény, az ajkukon rimek.
Sóvár szemükkel nézik ők a dölyfös,
szigorú ifjú színikritikust,
ki szabadon járhat az öltözőbe
és nem magol fizikát, Tacitust;
kit biztosan imádnak a színésznők:
a kis drámai szende, akinek
picinyke mellén cseresznyevirág van
s a korzón mindég oly fagyos, rideg;
s az őzikével rokon primadonna,
kinek térde egyszer kiragyogott...
Ó, nincs is más nő kerek e világon,
mint a színésznő! vagy egy szép kokott!...
Ezt képzelik a színi kritikusról,
ki talpig lázban a helyén feszeng;
mert egy meleg hang még a délutánból
olvadtan, szentül a fülébe cseng.
A kortináknak bordó bársonyára
ő nem kiváncsi és a nőkre sem;
majd jobbra, majd meg balfelé tekintget,
egy lány szemét keresve csendesen,
ki ott lakott a Bémer-térnek alján
s az ablaka mindég oly vak, setét.
S a költőnek (mert semmi mást nem adhat)
leküldi sóvárgó lehelletét.
Ki egyszerű ruhákba jár az uccán
és egyszerű szivével andalog
a nyári estben a kis poétáról;
és olyan akkor, mint az angyalok...

S a déli vonat, ha vasárnaponként
a bő pesti lapokat hozza meg,
van bennük bizton egy vers őhozzája,
melyben a költő feléje remeg;
a "Független Magyarország" s a cukros
családi ostya, a vén "Új Idők",
mind egy-egy zászló, mely feléje lebben
és glóriába illesztgeti őt.
És ő csak szenved a vad poétáért,
ki zsebredugott kézzel lépdegél;
hatvan forintból lakkcipőbe sétál,
iszik, kocsizgat, de azért megél.
És a leányt, kit a szivébe préselt,
az anyja, bátyja, mind, mind megvetik -
de ők azért egymás felé titokban
a remény kis zászlóit lengetik.
És mert tilos a korzón látni egymást
s vizitbe hívni költőt nem lehet:
dobogó szívvel találkoznak este
a sikátorban, a Körös megett;
ahol setétben zúg a szél a fákon
és döglött macskát hord magán az ár.
S az őszi alkony nyírfafuvoláján
az égre sír a váradi határ.

Mit tudják ezt a vidéki szinészek,
kiknek szivét a masztiksz önti el!
Akiknek földi életük folyását
egy operett-ária dönti el!
Kik jól emésztő gyomorral kiáltják
az élet szent indulatszavait.
És megmosolyogják a déli pálmát,
mit az élet sodra északra vitt!
Kik hercegek és kurtizánok sleppjét
szómorzsákban kirántva, élvezik;
és isszák rá a krokodilkönny cseppjét
s a maguk könnyét sosem érezik!
S az ifjú kritikus, ki őket nézi
és látja izzadt gesztusaikat,
magánál is jobban sajnálja őket
és kritikát - a szedővel irat.
Mit tudják ők, hogy mit érez a költő,
mikor, tapsolván, egy páholyba néz,
honnan az égő-sötéten keresztül
szívére nyugtatón ráfoly a méz...
S színház után az Emke-kávéházban
szivarfüst mögül lesni két szemet;
míg a cigány egy keringőt fürészel,
mitől kigyúl az olcsó képzelet...

[REDAKCIÓ]

És aztán vissza, a redakcióba,
mert kézirat kell és mohó a gép!
Egy órakor a pesti telefónon
a tudósító ontja sok hirét:
a képviselőházban verekedtek;
porig leégett egy híres malom...
és sok ilyet, mitől egy ifjú költőt
vérig gyötörhet meg az unalom.
És hajnal van, mikor fáradt tüdővel,
a botját veszi s a kapun kilép.
A Körös hídja fölött áll a nap már
s a vízre hinti rőt aranyszinét.
A piacon már lustán mozgolódnak,
szép sorba raknak káposztát, libát.
A költő cammogva megy el közöttük,
a szeme ég, már alig, alig lát.
Egy öreg néne virágokat rak ki,
ottan meglát egy cserép rezedát,
azt megveszi és hazafele indul
az úton, mely a téren vezet át.

[AZ ÁGY]

A hónaposszobába dohos illat,
a penész parfőmje csapja meg őt.
Meggyújtja a kis petróleumlámpát,
és megáll a szomorú ágy előtt,
mit hideg kezek vetettek hidegre,
se kapric-párna, se egy csöpp remény;
a színehagyott paplan szemfödőként,
sötéten csüng az ágynak peremén.
Egy rossz karosszék az éjjeliszekrény,
rajt egy szál gyertya; és az ágy felett
a Szűz Mária égszínkék ruhában
aranyrámából int üzenetet.
És nem zsidó ő ottan, sem keresztény,
hanem a szelíd arc, mely nyugtot ád:
a jóságos nő a rideg szobában,
hol nincs melegség és nincsen család.
Az ággyal szemben nagy olajnyomat van;
Petőfi, vállán nagy bíborpalást.
S a vidéki költőnek int szelíden:
csak tűrni szívet, sebet, koplalást...
S lefekszik ő, szegény, hajnali négykor,
a párna eltemeti bús fejét.
Oly nyugtalanul alszik, mint a bűnös,
ki börtönben siratja idejét.
A régi biedermeyer-bútorok közt
épp olyan ő, mint egy régi halott,
kit rozmaringok szívig balzsamoztak,
kit a kegyelet szíve itthagyott...

[EL!...]

És elsején, mikor hatvan forintból
a vendéglős és sok mindenki kér,
a hónaposszobából szökve elmegy
s a kapufélfának sok jót igér.
Mint egy jóízű, megtestesült kuplé,
pár gallérjával görnyedten oson;
s a vasút felé, egy kis szállodába
siet a baktató villamoson.
Ott jól fogadják: tessék, szerkesztő úr,
mi jól ismerjük tollát és nevét;
utólag is lehet fizetni nálunk,
van jó szoba, vacsora és ebéd!

És benyitasz a kis hotelszobába,
mely nedvesfalú, dohos és rohadt.
A sietős szerelmeseknek válla
hagyott itt súlyos, gyűrött nyomokat.
A vaságyról a kék festék lepattant,
utolsót benne, vajjon ki henyélt?...
... Ez jár eszébe... S le szeretne ülni,
de nem találja seholsem helyét.
A piszkos ablak sarkáig kitárva,
előtte hegyek, fürttől görnyedők.
És ősz van... És az elfáradt poéta
kinéz s lehúzza a rongyos redőt.
A kék vaságyra magát itt ledobja,
siratja magát és az életet...
A folyosón szerelmes párok jártak.
Ottlent az ezüsthárs beszélgetett...

                       *

És egy napon baj volt ottbent a lapnál,
véres betűkkel jelent meg egy cikk.
A kiadó úr föltette a cvikkert
és megkérdezte: mikor útazik?...
És a riporter sarkon fordult szépen;
a bodegába aztán még beült.
Félóra mulva mindent elfelejtett,
fizetett, kiment, egy-kettőt fütyült.
A színházba is bedugta az orrát,
a cukrászlánynak koronát adott.
S kiment a holdvilágos Bémer-térre,
hol egy kutya a holdra ugatott.
Fölnézett egyszer még az ablakokra,
melyek mögött valaki ottmarad...
És éjjel már elvitte őt a gőzös,
utoljára még fölfénylett a Kőrös -
s fölrebbentek az éji madarak.


MÁSODIK RÉSZ,

melyben a költő megállapítja, hogy a pesti pénz föl nem lelhető, apostoli szegénységét nem szégyellvén e szerény műben világgá kürtölni. Őszintén szól egy szegedi anyaszínésznő féltékenységéről, akin csak ezúton sikerült bosszút állania; első könyvének sikertelenségéről, betegségéről, szerelmi kudarcairól, ágyrajárókról, a Magyar Tudományos Akadémiáról stb. stb.

[PEST]

A kelenföldi állomáson reggel
a vonatról egy gyűrött úr lelép.
Kezébe kis lim-lommal teli táska
és fölgyűri az übercíherét.
Nadrágja térdes, mint két rossz vitorla,
libegve szálldos búsan-szélesen.
(A vánkos alatt szokta kivasalni,
mit titkolni szeret szemérmesen.)

(Irigyeljétek ti, polgári, síma
szép vánkosok, a költők vánkosát!
Amelyre súlyos fejük lehanyatlik,
hol száz világ és száz szél szálldos át.
Hol forrókeblű, hószín bajadérok
a férfi mellett fekszenek szüzen;
hova az élet, a rideg, reális,
sem erkölcsöt, sem kényszert nem üzen.
Hol több az álomkép, mint a világi,
és sokkal több a vágy, mint a falat;
hol minden ránc egy életút a földön;
de a költő csak - az égben marad.
A párna, melyre költő feje hajlik,
egy darab égbolt, isteni tejút.
S ha öreg lesz a költő, a pokolba,
de a vén párna - múzeumba jut!)
Térdes nadrágja szállt az úti porban,
gallérja alatt fekete szalag
keskeny selyemből hosszan és meredten,
- mint két setét út - kétfelé szalad.
És kiválasztja, merő kabalából,
a legzordabb arcú fiákerost;
a hintóba beugrik fürge lábbal
s új hódítások felé indul most.
A nyugalomnak fehér, sűrű, édes
tejét folyatja a reggeli ég.
A külvárosi házak ablakából
kileng a függöny, a berlini kék.
Kövérkés arcú, kerek szobalányok
porolórongya vígan integet.
Nyakukra hull a hajnak gyönge fodra
s ragyogva fénylik a kis fül megett.
Egy kis szalónnak habos ablakábul
egy édes szonatin ütemje száll.
Egy ház előtt szerelmi randevú van,
a lány nyakán kígyózva leng a sál.
Egy divatárusboltnak ajtajában
a tulajdonos ábrándozva ül.
És fenn az égen könnyü bárányfelhő,
mint nászi mennyezet, isteni tüll.
És mindezek között s alatt gurulva
halad a gummitalpú, álmatag.
A fiákeros ostorral suhintgat
és biztatja a vékony lovakat.
A pesti tornyok jönnek már feléjük,
palájuk csillog, mint ömlő higany.
A hosszú gyárkémények nyugalommal,
mint öreg bácsik, pipálnak vigan.
S e fürgén mozgó délelőtti képen
a Gellérthegynek rajza könnyedén.
S a fellegvár a felhőknek alatta,
mint órjás szem alatt egy könnyedény.
S az Erzsébethíd ünnepélyes íve
s a Duna ringó, rengő habjai...
És elkezdődtek egy magyar poéta
rögös, rajongó pesti napjai.

[A PÉNZ]

Megújra Pest!... A nagyszerelmü város!...
A bezárt ajtók, selymes ablakok.
A Wertheim-szekrény, amely ki nem nyílik
annak, aki szemérmesen dadog.
A tőkepénz kezében aeol-hárfa,
melynek zenéje felleget szakít;
s mit meg nem hall a költészet, az árva,
mely önkörmével tépi húrjait.
Megújra Pest!... A kupolás, a tornyos,
az élvezőket csalfán ringató.
Az illatos, a sminkes és a kormos,
a szívek alatt lenge hintaló.
Az olcsó percek és a drága órák
városa éljen!... Éljen Budapest!...
Hol oly békén megfér a könnyű lélek,
és mostohája, a lágy, buta test.
E szép város még nem szült igaz költőt!
s költőbül itt még nem lett gazdag úr!
Itt pénz pörgeti meg az emberöltőt,
itt nem kell rím, ha a rét tavaszul.
Ide fiatalurak jönnek, halvány,
üres szivükkel éhes-vakmerőn;
s könyökcsapásuk az életutalvány,
mely pénzzé érik a déli verőn.
A pénz itten az úr és nem az ember,
akár darócba jár, akár selyemben.
S a pénzt pincékben őrzi száz lakat,
mely költők előtt mind zárva marad.
Ha pénzt akarsz, hideg közönybe öltözz!
A szívedet szakítsd ki s vágd a földhöz!
A hangulat divatja már lejárt;
a holdfény zsebnek s gyomornak megárt.
Ha pénzt akarsz, tanuld az egyszereggyet!
Feledd az istent és a hiszekeggyet!
Apát, anyát és testvért ne szeress!
s lészen a kamat majd ezerszeres!
Gázolj keresztül élőn s holtakon,
fütyülj a lelkiismeret szavára:
a legjobb arany s a legjobb falat
majd így kerül ebédlőd asztalára!

S ha mindezt tenni, nincs elég erőd,
kivül maradsz a paloták során te.
Megaláztatva mindenek előtt,
a mások büszke pénze sárba ránt le.
A Lipótváros glaszékesztyüjét
a karcsú hölgyek szájadba nem mártják.
És nem szívhatod édes nedüként
a dús függönyök Treffle-incarnatját.
Márványlépcsőn nem göngyölít eléd
vörös szőnyeget a borotvált, mafla,
aranyzsinóros szemtelen inas,
ki grófnak képzeli magát kinyalva.
A Terézváros?... be az sem fogad:
a demokrata-dölyf is pénztül szaglik.
Rosszul fest az az Andrássy-uton,
kinek szive a nyomortul vonaglik.
A hetedik kerület, - még az is
előkelőség álarcába süpped.
Szent Erzsébetnek neve meg nem óv,
tovább kell menned futva, mindenünnet...
Hol búba fúl a sötét Ferencváros,
ott ágyaznak majd neked szűk helyet.
A garniszállók szégyenlős vidékén,
ott ebédelhetsz nyugodtan tejet.
És nézheted szőke varróleánykák
tüdővészes apadt kis életét,
akik dalolva hordják a halálnak
korai, zord, sápadt ítéletét...

[APOSTOLI SZEGÉNYSÉG]

Ide jutott a költő Budapesten,
apostoli szegénység várta őt.
És az Üllői úton kódorogván,
remélt és várt egy boldogabb időt.
Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt,
magyar költőkben sűrűn lapozott.
A lelkesedés lángja melegíté,
amely szivében dúsan lakozott.
Az új és bátor magyar szót kereste,
míg vágyának fehér virága nőtt.
Erdős Renéet figyelte estelente,
aki a legszebb nő volt azidőtt.
A költőnőknek durcás szóvetését
szerette nézni s titkos bánatát;
gyümölcsös bódék vidékén tanyázott
s egy-egy kofánál hitelre talált.
Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek
nevére, mely még zöld volt, mint a fű.
És ő csak nézte a körúti zajban,
hogy repül a sok gummikerekű...

És így történt, hogy hált az uccasarkon,
a kávéházban és hídak alatt.
Rendőrökkel is volt találkozása,
de ilyenkor ijedten elszaladt.
Oly élhetetlen volt, slemilek sarja;
miért nem állt meg, mondván: itt vagyok!
Kövezzetek meg s írjátok siromra:
Ruhája rongyos volt, hát megfagyott!
Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen
hova nyugtatnom ifjú, bús fejem:
s míg gazdagok veszekszenek a kincsen,
addig falat kenyerem nincs nekem!...
És Pest szöges kereke őt kidobta,
a rostában a rossz szem fennakadt.
Beléfáradt a könnyekbe, kinokba
és a vidékre újra leszaladt.
Szegedre ment, hol a tanyák vidékén
még él a ménes és a bor magyar;
hol annyi ágy van, ahány fáradt ember,
és enni kap az, ki enni akar.

[SZEGED]

A Könyök ucca fogadta magába,
mely szűk volt, mint egy kisgyerektopán.
Egy üres telek bámult ablakába,
vigasztalanul, szürkén, ostobán.
De izgató volt az új perspektíva
s mindég az kell, mi új és izgató. -
És jött megint egy nő: az öreg díva,
(blazírt, sovány, nem nagyon bíztató).
Anyákat játszott, néha nagyanyákat
és fisztulázva mondta szerepét;
a költő az anyát szerette benne,
a díva benne - tán a gyerekét.
S ha verset írt a költő karcsú nőről,
és ifjúról, ki liljommal rokon:
csúf görcs szaladt át az anyaszínésznőn,
mint őszi vihar régi romokon...
Ettől fogva a szent és sérthetetlen
anyaságot a költő megveté;
és vágyakozó ihletével fordult
a gyermeklányok világa felé.
És innen van, hogy versei özönjét
imádattal fogadták ifjú nők;
a verseit imádták és kívánták -
de ritkábban kívánták - sajnos - őt.
És odalett a lázas fiatalság,
a homlokon keresztül ránc szaladt.
A fekete haj sűrü üstökében
már megpillantott ezüst szálakat.
Nevét a nyomdafesték már kirágta,
a bútól égett rajta szent zománc.
S hogy homlokán a redők szaporodtak,
úgy kopott le szivéről mind a ránc...

S rossz idején sok megcsalattatásnak,
míg kábultan járt ezer maskarát,
tán isteni kegyből, vigasztalásnak,
szent berkek felől jött egy jóbarát;
kit angyali derűnek szelíd szárnya
a művészet szent fénykörébe vitt:
a nagy színészt ismerte ő meg akkor,
a gyöngybeszédű mestert, Nyárait!
Ki oly emléket hagyott, mint a szobrok,
maga után, ahova egyszer állt.
Ma Gringoire-ban hulltak érte könnyek,
holnap már operettben excellált.
A meghajlásnak ő volt a királya,
és csurgó méz volt ajkán a mosoly.
Ha énekelt, a lelket úgy üdíté,
mint jó eső, ha virágot locsol.
A haját a la Beethoven viselte,
mely sűrűn hullt le csillag-balszemén.
A bort sehogyse bírta, de szokásból
csak azért is eliddogált szegény.
Bizony fázékony volt már őkigyelme,
és éccakázni nem nagyon tudott.
És télen át is félcipőbe sétált,
amelybe nyáron is vattát dugott.
Ő maga volt a szív, mely nyitva dobban
(oly jó tudnom, hogy ott élt, ahol én!)
Ó volt a művész, aki talpig ember,
a könnyelmű, az utolsó bohém!

És összementek lakni egyszobába,
közös volt minden: a ruhák s a nők.
Ma összevesztek, holnap csókolóztak -
oly bogarasak, furcsák voltak ők.
Valamely misztikus anyagból készült,
- mi őket összetartotta - a szál;
úgy bajlódott vélük, mint két gyerekkel,
a háziasszony: jó Simon Rozál,
aki tipegve főzött vacsorákat:
mákosmetéltet, csirkepaprikást. -
(Még azon szent lelkek közül való volt,
kik nem tanultak olvasást, irást.)

A két művész így élt egy kis szobában,
hol olajként fénylett a politúr.
Egy pohárszéken pár rajz, kedves arckép,
egy öreg, kopott sárga "kasztni" túl.
Egy asztalon a könyvek összevissza,
mint el nem készült bábeli torony.
S ők lázasan az ablakhoz szaladtak,
ha egy nő ment el a túlsó soron...

[AZ ELSŐ KÖNYV]

Itt már a költő úgy élt, mint egy polgár:
aludt, ebédelt s mindég vacsorált.
Esténkint eljárogatott a "Kass"-ba,
hol megírt nem egy ünnepi chorált.
Már együtt volt néki vagy ötszáz verse,
mit két kemény tábla közt őrizett;
ezekkel úgy kérkedett néhanapján,
mint viszonyaival egy fő-grizett.
És testére szabott ruhái voltak,
mikért havonta híven fizetett:
így életének, íme, rangja, súlya
és nyárspolgári langyos íze lett.
Volt egy ruhája... galambszürke homszpőn!
mily gyerekes örömmel bújt belé...
S hogy - nyár utolja felé - esti nyolc lőn,
ábrándosan ment a korzó felé.
Nevét a lányok akkor már susogták,
kapott már nehány titkos levelet.
És büszke volt, ha köszöntgetés közben
megcsapta egy forró lánylehellet.
Így született meg első verseskönyve.
(A kiadója, ő már rég halott.)
A honoráriumról szó se essék.
A költő végre nyugton alhatott.
A "Dél van" Pestre is elvitte hírét,
és Pest volt minden, ott más szél forog...
... S egy hét mulva az összes élclapokban
kigúnyolták a "litterátorok".
Megírták róla azt, hogy érthetetlen,
hogy butasága szinte már bravúr!
Hogy semmi más, csak lézengő, siralmas
és nyögdécselve síró trubadúr.
S akik őt érthetetlennek találták,
oly jól megértették őt, hogy ma már
utánozzák szorgosan nyakra-főre,
a sok rossz lében rossz pakfong-kanál...
Egész iskola lett a ritmusából;
ő vérrel írt, - téntával amazok.
Ő költő lett, poéta a javából!
Ők - egészséges pesti kamaszok...

                       *

Akkor is az volt már a magyar szellem
az irodalmi kritika terén,
mely végigvág az igaz író művén,
de hasraesik egy miniszterén.
A hatalom volt tollat irányító,
mit feltétlen akceptál a magyar.
(Illő tisztelet nehány kivételnek,
ki nívót és nem stallumot akar.)
Nálunk azokból csinálnak poétát,
kik már semmi egyébre nem valók.
S kik új vérükből új szikrát csiholnak,
azok zsonglőrök, szélhámos csalók.
A nagybácsik s az unokatestvérek
tálalják egymást csemege gyanánt,
mint ciceróval szedett hirdetések
a disznózsírt, a szappant, a banánt.
S folyik a dévaj, kacér csereüzlet:
ez pénzt ád, az meg pléhet fémjelez.
Csak annak váltják be nevét aranyra,
ki szerkesztő urakkal éjjelez...
De - messze volt a költő Budapesttől,
hol élőt s holtakat dicsérnek - és
hol komolyan folyik az irodalmi
magyar szemmértékhitelesités.
S bár a szerkesztők között híve nem volt,
mégis megindult két szál pesti toll,
két látva néző embernek kezében,
kik nem bánták azt, hogy más mit papol.
Nevüket már az emlék bársonyára
kemény betűkkel rótta föl a hír:
az egyik Kosztolányi volt, a költő,
másik Karinthy, ki vésővel ír.
Hogy a "Dél van"-ról mi volt véleményük
pár - komoly szókkal beírt - oldalon,
azt nem írom le ide, inkább szívem
dús aranykeretébe foglalom.
Nem ismerték ők a vidéki költőt,
ki messzi járt, tiszai partokon.
Csak a rímek dróttalan táviróján
beszéltek véle égi hangokon.

[KÓRHÁZ]

A költővel a világ egyet fordult
(mert verseskönyvért nincsen kegyelem!)
Még este száján bor patakja csordult
s már vérbe feküdt másnap reggelen.
A gyomra szakadt bizony ki szegénynek,
a gyomra, mely oly sűrűn volt üres.
Most már hiába volt néki mit enni -
Bosszúállásban a sors oly ügyes!!
Fölkapták őt, mentőkocsiba lökték,
kórházba vitték, hol soká feküdt.
Magára hagyták, ő is úgy akarta;
ott pókháló belepte, por takarta,
mint egy megrepedt, régi hegedűt...

                       *

... Szép mustillatú és vörhenyes ősz volt,
mikor a költő lábra állhatott.
A szép világban csalódva fogadták,
azt hitték róla rég, hogy már halott.
Kis verseskönyvét hóna alá csapta
s - agyő: polgári élet! és Szeged!...
És - isten tudja, most már hányadikszor -
újra próbált egy szebb, új életet.


[PESTI RITMUSOK]

Fönt Budapesten sárga volt a flaszter,
már kopaszodtak a körúti fák.
A beteg költőt megcsapta a szellő,
a sok-sok kedves pesti furcsaság:
a teli utca, a szép női lábak,
minőket látni másutt nem lehet.
És megtanult most újra bölcsen járni,
lábujjhegyen a női nem megett.
Enni szerette volna, megharapni
a véletlen megtalált életet.
És nagy szerelmet, szépet, újat kapni,
amely nélkül ő sosem élhetett.
S ahogy kereste, hipochonder-módra,
hiszékeny fejjel évrül-évre már, -
újat talált, de nem tudta feledni
a régit, melyet elsodort az ár...
Első szerelmek ifjú trombitása,
napkeltének fehér lovagja volt.
S az élet köde mindég odatolta,
hol rőt fátyolok közt már állt a hold.
Mindég elkésett, babrálván az emlék
mély dobozában hervadt lomokon.
És várúrként akart fennen lakozni,
míg vermet ásott laza homokon.
S a kávéházak terasszán sötétlő
barbár alakját megszívta a gond.
A kávéház lett a háló s ebédlő
és ő maga egy elhervadt bolond.
Úgy járt oda, mint mások hivatalba,
ott dolgozott, s dobogta ritmusát.
Egy messzi élet mélyét írta dalba,
megrázván lelke sötét ciprusát.
És pénzért kelle menni a lapokhoz,
könnyet aranyra kelle váltani...
... Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt
s nem előkelő lovag, máltai!

Már heteken át jár a pesti uccán,
míg egy napon őt mégis meglelék.
A József körút aszfaltján kifáradt,
s a Baross-kávéházba ment be épp.
Az asztaloknál jó nyárspolgárokból
tarkán libegő bokréta hevert;
odébb egy tanárképű ifju ember
épp egy játszma piké-kártyát kevert.
Az ujságosfiúk meg úgy rohantak,
mint véres karddal szoktak hajdanán.
A kasszában búsongott a kasszírnő,
egy álmosarcú, szelíd-fajta lány.
S a hátsó fronton, egy sötét sarokban,
ott ült egy ifjú, acélos, mokány:
kabátja lüszter s kissé szembetűnő
világosság ült széles homlokán.
Az öltözéke nem nagy gondra valló,
de némi fölényesség ült szemén.
Már régen volt. De sötét vasbotjára
s hajlott állára jól emlékszem én.
Furább arc sosem volt még Budapesten
(megtámaszkodván úgy féloldalon)
- Karinthy ő, az ifjú mókamester!...
így szólt a főúr bajusza alól.
Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember
és minden nagyra méltán hivatott.
Kreált egy új szatírairodalmat,
mint nagy szabók valami divatot.
Már levitézlett szerkesztő volt akkor,
meghalni látta az élces "Izé"-t.
Húszéves fővel mellre szippantotta
a magyar irodalom bús izét.
Öreg irókkal vette fel a versenyt,
kik két kézzel cibálják tollukat.
És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel
valamit hozott tőle a "Nyugat".

[ÚJ MAGYAR IRODALOM]

S új hangra gyúltak ki a pesti viskók,
ki kellett tárni ajtót, ablakot.
Avítt szemeknek arra kelle nézni,
amerre a megifjult nap lakott.
Új irodalom bontotta virágját,
mely rózsát, rongyot a nevén nevez.
Az Igazságnak szava volt az "Új"-ság,
amely nyugati szeleken evez.

És dicsfényét az Akadémiának
egy reflektornak fénye fogta meg;
végigtörülte és jól megcibálta -
tüsszögtek belé a "nagy"-emberek.
Pipájuk hamvát szelíden kiverték
és összenéztek, sandán, csámcsogón;
s tovább aludtak, fejük lehanyatlott,
hisz oly nehezek voltak, mint az ón.
Aztán nyugodtan tovább álmodoztak,
(mert álomban az ember nem veszít;)
és aludtak. És hogyha meg nem haltak,
akkor talán még ma is ezt teszik!
Innen van az, hogy útas, aki Pestet
megnézni jössz, ahogy már ez szokás,
a Dunaparton gyanútlanul járván,
füled megüti egy mély hortyogás.
Furcsa bogárkák szundikálnak ottan,
a szürkeségnek bárgyú ütemén:
a Tudományos Akadémiában
ott van a Magyar Rovargyüjtemény!
Egy kacskaringós gombostűre szúrva,
a Stylusbolhát itten láthatod,
kit dicső nagyjainknak örök-vemhes
egyénisége mélyen áthatott.
S az ünnepélyes terem, az is ott van
és abban a Petőfi-Társaság;
hol díszmagyarba búvik a középszer,
melynek nem árt a magyar árvaság!
Hol tönkreteszik a Petőfi-kultuszt
kis dilettánsok avas betüi;
agyukba tinta, elegáns zsebükben
egy rímszótár s egy ritmus-etüi...
A Vigyázó-díjban is ők a döntők,
melyre magam is pályáztam idén;
s Nadányi-szaktárs kapta meg a díjat,
berobogván egy ifjú venyigén.
Gazember lennék, hogyha irigyelném,
sőt üdvözlöm az ifjú kollegát;
ki a gyümölcsöskertek illatából
büszke babérligetbe kullog át.
Én megmaradok koszorútlan fővel,
tán puhább lesz így örök fekhelyem.
De Petőfit csak Társasága nélkül,
a babért meg csak babba kedvelem!

És felborult a kopott régi mérleg,
mellyel mérték a hetilapokat.
S jött új szem, új száj s új toll is tömérdek,
mely meztelen szíveket tapogat.
És új kritika és új életelvek,
és új szempontok, új magyar irány.
S az új nevekből új díszkert virágzott,
a régi rónaságon új virány!
Egy zsidó úr, a hórihorgas báró,
magyar betűért tűzbe menni kész;
szívét s agyát új hangoknak kitáró,
nyugati szélben bátor tengerész.
Ki atyjától nemcsak aranyja halmát,
de fajtáját is készen kapta meg.
És nemcsak úri pezsgőt tudott inni,
de könnyet is, mely félénken remeg.
S akinek ujja, a fínom, a kékes
nemcsak a tallér dobásához ért,
de hogyha tollhoz nyúl, a szava ékes,
s nemcsak búzát arat: ha kell, babért.
De nem születtek ők a zöld babérra,
csak munkára, mely szent és végtelen.
Hogy tiszta légyen, mi ködös volt eddig:
az igazság, a szó, az értelem!
És Ignotus, a fínom magyar költő,
egy egész kornak zengő taktusa!
Az ő szaván vidult egy emberöltő,
melynek sora csak harc volt, csak tusa.
Vegyétek elő könyveit s betűzvén,
a bölcs sorok közt lesz a jutalom.
Majd elárvult szivetek fel-feléled
a sok-sok hipnotikus futamon.
... Hogy honnan jön?... kérdjék irodalmárok.
Hogy hova megy?... S a lépte meddig ér?
Majd mély nyomai elárulják egykor
s az ifjúság, mely tőle inni kér!...

                       *

Ily férfiak, (kinőve egy hatalmas,
szent ágból) jártak Pesten akkoron;
hol könnyek szálltak a költő szemébe
s a könnyek mellé tódult a korom.
Ó, nem tudott ő sehogysem megélni,
- a borús lírát itt nem kedvelik. -
És hogy a pénzt magához csalogassa,
amelyből még halálra sem telik:
humoristának állt be, vidám kuplét
és bökverseket kezdett gyártani;
és sötét tollát most már a szívébe
sokkal mélyebbre kezdte mártani.
S a Borsszem Jankóhoz vitte el őket,
hol hullottak az ezüstkoronák;
Nikitáról, vagy a női divatról
élcelvén nehány kurta soron át.
S a szerkesztővel, a dallamos lelkű
költővel ő sűrűn vitatkozott
a bomlott, sivár magyar viszonyokról -
s Molnár leült - és utalványozott...
Ezek a pénzek ó, be nagyon sokszor
mentették őt meg vacsoraidőn,
mikor leült a vendéglősarokban
és lakmározott egy adag tüdőn...
És lassanként leszakadt a ruhája,
hogy szégyen volt az uccán járnia.
Ó, mennyire sajnálom ma is őtet!
Mily nehéz volt sorsát kivárnia!
Ha akkor elhull a sok éhezéstül:
be kár lett volna érte, ó, mi kár!
Ki feküdnék most be az ingyen-sírba,
mely számára ma, remélem, kijár?
S ki arcára tennék a Múzeumban
helyette most a Jókai-lepelt?...
... Egy tisztánlátóbb kor lesz mondhatója:
a magyar költők közt ő volt a gólya,
ki a siralmak házán kelepelt.
Úgy állta a sok csapást, mint a répa,
kissé meggörbült, mély lett a szeme.
Kis sanszónokat írt a kabaréba,
jól csattogott a Heidelberg-zene.
Egy-egy dalért már ötven koronával
fizették meg a tollát, ó, egek!
Most már elhitte maga is, hogy "író",
s repültek véle égi fellegek.

[NŐK]

A pesti napon kezdett fölüdülni;
már a Körúton vett ki új szobát.
De nagy tengerek választották széjjel
őt és mogorva szobaasszonyát.
Mert, bár különbejáró volt az ajtó,
túlmorális volt a vén nénike.
S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja
inyére bizony nem volt nékie.
Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj
(szinte zsebében vitt nőket haza,
itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik,
hogy erkölcsük egy kissé túllaza.)
Ezért volt néki harminckét lakása!
Tíz év alatt harminckét szép lakás!
S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette,
mint gonosztévőt a máglyarakás...

[ORFEUM]

Eljárogatott az orfeumokba,
italos nőket tág szemmel csodált.
Krúdy Gyulát is sűrűn látta itten,
ki éjjente szólóba iddogált.
A magyar úrnak elszalajtott kedvét,
sötét szobrát lehetett látni ott.
Ahogy naponta, talpig feketében
durcás ajkával konokul ivott.
Még akkor talán ő maga se tudta,
hogy a magyar Szindbád, ki ott iszik.
Néha egy bókot hullajtott a nőknek
és egyhelyben ült reggeli tizig.
S hogy unalmas ne légyen így az élet,
s hogy ne érezzen semmiben hiányt:
megfricskázott - csak amúgy két pohár közt
egy pincért, vagy egy huszárkapitányt.
Aztán leült, vásárolt pár virágot
s egy hölgynek küldé késő éccakán.
A "Napló"-nak megírt egy új novellát,
melyben rezeda nyílt... s szaladt a szán...
magával vivén egy italos ifjút
kit orráig takart a drága prém;
s a szán szaladt a szikrafényű hóban,
míg csókok vártak rá egy fogadóban,
meleg kemence hasas peremén...

[REGGEL A KÖRÚTON]

Az akkori Pest jól ismerte őtet,
a bús költőt, a jelentéktelent.
Kivált a Körút, ahol reggelenként
álmosan és gyűrötten megjelent.
Ott nézte a kis hivatalnoklányok
sietős útját, árva életét:
egyik útközben tűzi meg a kontyát,
a másik rossz cipőbe félve lép;
a harmadik harisnyát igazítgat
egy kapu alatt mélyre görnyedőn; -
míg átellenben egyik könyvesboltban
most szalad föl rekedten a redőny.
És úgy sajnálta őket, látva ferde
és széttaposott sarkuk bús nyomát.
Cigarettája hamuját leverte
s tovább ballagott a körúton át.
S a Dohány ucca sarkán a New-Yorkba
ment reggelizni teát és vajat.
A rum violaszínű lánggal égett
s alatta sűrü kék szirup maradt.
És akkor arra gondolt, hogy az élet
csak fel-felcsapó lángjaiba szép!
Mi alul van, azt szürke víz elönti
s ki alul van, nem üthet sose szét...
Akkor még azt hitte, hogy egy betűben
száz malomkőnél több erő tüzel...
Ma tudja már, hogy liszt kell a gyomornak,
mely rossz viszonyban áll a betüvel!

Ahány napilap megjelenik Pesten,
a pincérrel mind elhozatta most.
Az asztalán toronnyá nőtt az ujság,
kezébe vett egy istenest-papost;
látott benne alleluját és áment,
közben felekezeti mardosást.
Egy vakbuzgó toll a zsidókra ráment
és tartott nagypénteki nagymosást.
Egy másik lapba meg a forditottja:
megbotránkozás, amely vért kíván...
S ő szívdobogva nézte ezt a versenyt,
kihűlt teáját csöndesen iván.
Egy másik újság kéjjel dorongolta
a szociális szakszervezetet.
A harmadik pedig egy színésznőre
köpött nagyszájjal epét s ecetet.
És mind sötétebb lett a nyomdafesték,
pokollá nőtt a nagy papírhalom.
A szívét itt senkinek nem keresték,
senki számára nem volt irgalom!
S a költő - mert a költők oly naívak -
tovább lapozva, verset keresett;
(amely cikk nálunk, amint tudni illik,
nem valami lámpással keresett.)
És nagy keresés után lelt is végre
Krüzselyi Erzsitől egyet, - belül,
a vízállás szelid rovatja mellett,
mert ott a költő pénzbe nem kerül.
És, bár e fürgetollú, szíves hölgyet
irígyelni eszébe nem jutott:
a vers-rovathoz érve, megriadtan
a kávéházból mindég kifutott.
S megértette a magyar zsurnalisztát,
ki elbú, amíg mások látszanak.
Ki az izetlen, száradt nyelvre ízt ád,
míg vállain mások virágzanak.
A zsurnalisztát, ki szemét pirosra,
agyát sötétre írni kénytelen;
míg ügyelni kell szabad-ra, tilos-ra,
a multja bús, jövője fénytelen.
Minisztert kéne mindjéből csinálni,
mire fáradtan megöregszenek!
Avagy becsukni őket, mert halálig
csak a buták javán törekszenek!

[ÁGYRAJÁRÓK KÖZÖTT]

S a Körúttól megundorodva végleg,
ahol oly tisztán látta a gyomot,
nekivágott a felső faluvégnek,
ahol remélt még néhány liljomot.
A földet most már nagyon megutálta,
(a földszintnél tán jobb lesz odafent...)
S egy emeleti csöndes kis szobába,
a Baross-utca harminchatba ment.
Ahol nem járta már különbejárat,
de volt kisgyermek, aki egyre sírt.
Itt született a vers az Emeletről,
mit oly szeretettel a "Hét"-nek írt.
Egy mély szobán kellett keresztüljárni, -
hol egymás hátán állt az ágy tunyán.
Hált ottan pincér, éjjeli kaszírnő,
színész meg ügynök, hortyogván csunyán.
A költő mindég lábujjhegyen ment át,
az alvókat tisztelte szörnyen ő.
Míg egy napon jött egy új ágyrajáró:
egy marconatermetű tőrnyelő.
Ahányszor lépett, mindég megriadtunk,
hidegtül rezgett szívünkön a bőr.
Oly kísértetien sziszegett benne
valami; tán a frissen nyelt vitőr.
Szeszélyes volt e furcsaétkű ember,
mindenkit útált és megátkozott.
És - öndicsekvés nélkül légyen mondva -
csupán a költővel barátkozott.
Kis kölcsönöket fogadott el tőle
(mert jómódú embernek hitte őt.)
S néha sétálni küldte a poétát,
míg az ő szobájába vitt be nőt...

És egy napon egy detektív kereste,
(a lépcsőkön még várt két zord alak;)
és ahogy vitték, tőralakú árnyát
csúcsosan verték vissza a falak.
... Azon az éjjen senkisem aludt el,
remegtek, hogy tán mégis visszajő.
Azóta már az isten tudja, melyik
lebujnak sötét nedvét issza ő.

[EGY SZŐKE]

És meddőségben telt el néhány hónap;
hogy miből élt a költő: nem tudom.
Hátat fordíta minden rossznak, jónak,
a balsors olajával kent uton.
Egy apró kabarészínésznő szőke
haját csavarta ujjai köré -
s a magányosság öröknek szánt mécsét
alvajáró kezekkel széttöré.
Igénytelen kis nő volt, szája szélén
egy melankólikus fanyar vonás.
A költő szeme megakadt szegénykén,
mert ez a költőknél is így szokás.
Éjfélig a művészet csarnokában
volt mindennap ez apró nőszemély.
S hogy a költőnek tiszta inge légyen,
inget mosott hajnalig ő szegény.
És kora reggel próbára rohant el,
majd ruhát varrt és szerepet tanult;
a nyugalom szent virága fakadt ki
és béke lengett ott, ahova nyúlt.
Nem ettek néha hónapokon által,
nem láttam sose nőt, oly légiest!
Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve,
akár egy tisztafényű égitest.
És hogy nem volt mit enni, válni kellett,
mert tőszomszédok a szív s a gyomor.
S a szív, ha bármily tele van, nem adhat
belőle a gyomornak... S ez nyomor!
És ellenére a régi szokásnak,
hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt.
Az emlék gödrén sírt szelíden ástak -
abban virágzik most a szőke mult.

[ALBUM]

A lelkében a költő féltve őriz
egy nem hervadható albumlapot;
amelyen egy asszonyiasan durcás
lágy férfiarc aranyhelyet kapott.
Az életének gyöngyházalbumából
van kiszakítva ez a drága lap;
rajt az alak szép enyhe kék szinekkel
s a hónak szűz szinével az alap.
Puhás kezét mindég ökölbe tartja
s tán életében sohasem ütött.
Mindég cik-cakkos életének partja,
elektromos a lelke, túlfűtött.
Mutatóujján arany pecsétgyűrű,
benn "K. D." széthullt aranypor helyén.
Szelíd remekbe nőtt a Kosztolányi
ősök nemes, higgadt, édes tején.
A Bácskából hozott dúsan magával
szópárfőmöt s izgékony, sűrü vért.
És őszi estén meg tudott bomolni
egy celluloid női fésüért.
A rímein áfonya-fanyar lé folyt
s alélt szavakkal járkált vemhesen.
A rothadást szerette és a tébolyt,
mely úgy sikít, mint szél az Alpesen.
Négy fal között a lélekárnyvetítést
űzé, e zöldes fényű mágiát;
a kisgyermek panaszait dalolta,
mint görcsös álmot, részeg mániát.
Magas gallérján zöldszín buja selymet
viselt, mit ferdén kötve szeretett;
az élet almáját dalolva ette
és megcukrozott minden szeletet.
Voltak idők, hogy olyan közel voltunk,
hogy egymás könnyét tagadtuk le már...
És vitatkoztunk öreg, rossz irókrul,
akiknek tehetsége gombra jár.
Az uccákon a nőket osztályoztuk,
kergettünk barnát és sárgahajút. -
Azóta szűk lett szaladásra nékünk
a népes járda és a Nagykörút...

Sztrókayval lakott, a csillagásszal,
ki misztikus volt cvikkere megett.
S ki most ott nézi a sziklás Doberdón
a csillagokat s a sötét eget...

... És jött egy nap, hogy Pestről a poéta
megújra nagyon elkivánkozott.
Bár volt sok verse, egész paksaméta,
de nyomora az égig fokozott.
S hogy szerkesztőnek Szabadkára hívták,
elcsalta a bácskai messzi rét.
Ujra vonatra ült, mely lágyan hintált;
szemét törölve a perrónon kint állt,
elhagyva Pestet,... füstöt,... Dezirét...


HARMADIK RÉSZ,

amelyben a költő magát a lélek szárnyas katonájának nevezi és kissé laza kapcsolatban beszél a bácskai borról, első ezreséről, egy kis falusi kurtizánról és a váltókról, amelyek miatt szöknie kellett.

[SZABADKA]

Magas az ég, ha lent vagyunk a földön,
és élve, halva - mindég lent vagyunk.
Hazugság minden Ikarus-kisérlet!
Nagyobb a lábunk, mint szívünk s agyunk!
E forgószéllel jól kibélelt század
sok minden szépet képzelt felölünk...
Ma tudjuk már, hogy földön jár az ember
s szivünkben minden égit elölünk.
... Minek röpülsz?... A szárnnyal mi a célod?...
Menekülés?... vagy szebb élet talán!...
Mit tudhatod, hogy mi a nyár s a tél ott,
s hogy ottan a virág nem-é csalán!
A költő is, e furcsa, kósza lélek,
mindég azt hitte, vannak szárnyai;
miket a lélek testre felcsatolva,
magasságokba lehet szállani...
Ezerszer jó annak, kit fellegekből
egy aeroplán a földre visszavág!
A légi kéjtől széttör hátgerince
s örökálmában égi szépet lát:
azt álmodja e földi kukacok közt,
hogy mindörökké forog a motor;
amíg alatta minden mozdulatlan
s csöndben rakódik korra le a kor...
De a léleknek szárnyas katonáit
a tört kerék álmukból dobja ki!
És nincs búsabb az olyan zuhanásnál,
hol szétszállnak a lélek rongyai!...
Így szálltam egykor vidékről vidékre,
meg nem hallottam én a földi zajt.
Képzelve, hogy az útnak sosincs vége
és földöntúli szárny, mi tovahajt.
Elég volt nékem egy sugaras óra,
egy szó, mely olvad, egy kinyujtott kéz;
zászlót képzeltem egy szőlőkaróra,
a vágyam sujtott, mint a kelevéz.
Oly könnyű voltam, mindenkibe bíztam,
a hajamat kuszálták szent szelek.
S alacsony fákba ütközött a röptöm
és szárnyaim most köztük fekszenek.

[AZ ELSŐ EZRES]

Ott is repültem, vígan, lent Szabadkán,
hol szerb nők nyakán aranypénz csörög.
Hol fojtó por száll az idők szaladtán,
és sűrűbbek a borok és sörök.
Hol minden második portán egy nábob,
vagy egy kocsmáros gyüjti vagyonát.
A költő bizony nem vett tőlük példát,
ő vigan herdált éjen, napon át.
Itt írta alá a legelső váltót,
az első ezrest zsebre itt tevé;
áldassék érte Schőn apó, a bankár,
ki a költőt kiválón kedvelé.
Ma sem tudom, honnan volt nagy bizalma,
s a kedves pesti bankdirektorok
megtanulhatnák tőle, hogy egy költőn
segíteni nem is oly nagy dolog.
Itt ólálkodott nők körül serényen,
a szellőt várván, melytül szoknya száll.
A nyárspolgári élet szende nőit
eléje hozta sok nyáréji bál.
Itt kellett volna feleségül venni
és megszöktetni egy gyorsvonaton
a milljomos lányát kis szerb faluba,
és onnan tovább, váltott lovakon...
És itten írt a Vasárnap-rovatba
sok bölcseséget kedvteléssel ő.
Remélve, hogy elérkezik a nagy nap,
megértik őt s a fizetése nő.
S a vörösbajszú kiadóval inni
nagy szorgalommal járt el délelőtt.
S ezért nagy tisztelettel nézte őtet
pár ifjú tanár és ügyvédjelölt.
És esténkint Palicsra ment nyaralni,
a zöld alléban nők után lesett;
kik szívalakú sápadt lampiónok
alatt oly szépek, olyan kedvesek.
Nevét suttogták, hogyha köztük elment,
és ünnepelték. - S ő magába volt.
És mint egy messzi tündérkék világban,
az ég ívén a tündérfényű hold:
fagyos hidegség szállt a homlokára
és karonfogta őt a méla dac:
a tavasz után vágyódott, ha tél volt
s a télben mindég csalta a tavasz...

[MISZTÉRIUMOK]

S mint színaranyból azúrégbe vert szeg,
oly fénylőn várt ő egy aranyszivet.
Barátai úgy nevezték: a herceg...
Körülrepülték könnyű, jó szivek.
De ő nem hitt már abban, ami könnyű
és ami olcsó, nem kellett neki.
Csak várta, hogy valami szent burok majd
szent füstfelhőkkel körüllebegi.
A magyar lyra fénye ült szemében,
a magyar ritmus kopogott agyán.
Királyi vendég ült le az ölébe
a magánosság csillogó fagyán.
És lázas kézzel fogta ceruzáját
és jöttek a nagy misztériumok...
Úgy itta ő a titkok sűrű mézét,
mint öreg tengerészek a rumot.

[A KIS MARISKA]

S könnyekbe rejtett tuszkulánumának
kis ablakán úgy néha néhanap
besugárzott a baráti melegség,
és belengett egy baráti kalap:
Ő volt, a pesti barát, Kosztolányi;
elmondta, hogy Pest hogy mulat, henyél.
S amíg beszélt, szeretve simogatta
vitorlavászonruháját a szél...
És este együtt a korzóra mentek,
hol kisvárosi élet szállt, rohant.
Ottan találták ők a kis Mariskát,
ki rózsaszirom volt és megrohadt.
Ki kézzel nyúlt a főzelékestálba
s neveletlen volt, mint az angyalok.
S déli harangzúgáskor így kiáltott:
- Én cigányzenét, pezsgőt akarok!...
... "Farsangba még azt mondta: Ujjé!
S pezsgőbe tartott feredőt.
Pünkösdkor már azt mondta: Ó, jaj!
És vékonyan járt, mint a sóhaj -
S a koldus is nevette őt..."

[A VÁLTÓK ÉS A NŐK - BAJOK]

Az élet itt is körmeire égett:
a váltók gyűltek, - forogtak a nők.
A szép emlékek korbáccsá fonódtak
s kergetni kezdték újra, újra őt.
S mint egy régi zenélőóra hangja,
mely parkba száll egy erkély ablakán,
úgy csendült meg szívén a nyughatatlan,
langy útiláz. S az ég sok csillagán
legeltetvén szemét, forrón susogta:
hisz titeket el úgyse hagylak én!
Az úton is majd fölnézek tirátok,
ti, sorsokra levillogó virágok,
s ha odaérek, intsetek felém...
És fölébredt a régi úti ének:
Rohanj, rohanj te szárnyas masina!
Csak kóborolni, ide-oda szállni!
Mit ér az út, ha szürke, ha sima!
Újra kezébe volt az útitáska,
egy élet málhájának oly sovány.
s messzi el-eltűnt előle Bácska -
s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán...


UTÓHANG

Hű olvasóm, ki idáig jutottál,
most már lapozz csak vidoran tovább.
Ne félj tőlem, nem viszlek temetőbe,
meg nem mutatom szent Mihály lovát.
Kezemet hónod alá igazítom
és elbeszélem néked suttogón,
hogyan látta e szép Pest a poétát,
a Belváros, mely csillogást és fényt ád
s Buda, s a hídak és az Oktogón...
Mert sokat járt ő kopott havelockban
s művészkalapban e szép tájakon,
ahol a gondnak görbe karvalyorra
oly nagyon sokszor csípte őt nyakon.
A gondról néked is van tán fogalmad,
ki jó polgár vagy s tészed dolgodat.
És az adó s a gyermekek cipője,
orvos, patika elég dolgot ad!
De éjjel nyugton alszol, s törpe mécs ég
kis barokk-éjjeliszekrényeden.
És nem gyötör meg vérig lelki kétség,
csüggvén e síkos földi életen.
Ha tél van, akkor bundádat felöltöd,
alul pedig fölhúzod a trikót.
A kályhánál vígan pipádat töltöd,
vagy orfeumban iszol vöv-klikót.
Vagy pasziánszot játszol este nőddel,
míg hallgatod a gyermekhortyogást.
És reggelire csokoládét szürcsölsz
s megeszel hozzá három lágy tojást.
Ha nyár van, akkor el a nyaralóba!
Fürödni viszed nőd és gyermeked -
csak ennyiből áll életed folyása,
ez küzdésed és örömöd neked!
És közbe lassan vagyont takarítasz;
nem is ember előtted - ugyebár? -,
kinek nincs nehány ezre takarékban,
mely a többire kamatozva vár.
De lásd, a költő, ő nem ilyenfajta,
ő nem gyüjt bankót, sárga aranyat.
Kis udvari szobákba viszi sorsa,
hol rossz diványokon fekszik hanyatt.
Ott heteken át bámul a plafónra,
amelyre álomképet tereget.
Míg átketyeg a rozzant falióra
forró nyarakat s fagyos teleket.
És ottan ő olyan dolgokra gondol,
amik megrontják életét. S a dal
úgy ömlik ettől ki az ő szivéből,
mint fakéregből a nedv, a fanyar.
A költőnek bizony nincs két ruhája
s e rémes szégyent könnyen cipeli.
Mert tudja, hogy nem földi érték: lelke,
sem szói, sem tündéri színei.
Magát ő föl nem válthatja aranyra.
mert oszthatatlan ő, súlyos egész!
Az égig rántja szíve dobbanása
s a föld számára jajja elenyész.
Ha süt a nap, véled örülni nem tud,
de véled érez, hogyha hull a jég;
csak nyomdafesték s papír, amit itthágy,
ha kivetette a földi kerék...
Ezért szeressed őtet és ne irtózz,
ha több napig hord egy gallért szegény.
Szívébe tiszta a virág, mi bimbóz,
csak nem látszik ki szíve ereszén.
Ne nézd le őt, mert ő se más, csak ember,
csak - jobban szeret téged, mint magát...
... Ám azért, hogyha fiad verset írna,
csak tekerjed ki mégis a nyakát!

...Hol kezdjem el, hogy a végire jussak?
Nagy volt az út, sokfelé ágazó.
És ő csak ment, előre, mind előre,
hol rögös, keskeny útat vág a szó.
Ha félénk volt és sötét sírkövek közt
fütyülve ment át, mint a kisgyerek:
azzal vádolták meg, hogy szentségsértő,
a gyengelelkű gyáva emberek.
Ha bátor volt és szennyes lebujoknak
benézett vértül szagló ablakán,
azt mondták rá, hogy jó erkölcsöt rontó
s a szenny pecsétjét hordja ő magán.
Nem volt apostol, mert sohasem állt ki;
nem érdemel apostolt e világ!
Hol, még mielőtt üde eső hullna,
szárazság hervaszt el minden csirát.
És nem volt a költők fölkent királya,
s a nép nem ért rá bajlódni vele.
A férfiaknak sem kellett siráma,
a nők asztalán, ott se volt helye.
Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott
és senkinek se mondott kellemest.
S míg egyképp tisztelt bölcset és bolondot,
éhes bűnöst s jóllakott jellemest:
leszállott hozzá Jákob lajtorjája
(az elmulasztott ranglétra helyett)
s az égnek sok szívélyes angyalkája
feléje égi rangot lengetett...

S hogy elfáradt a zengő sóhajokba,
a szerelembe fúrta a fejét.
Romantikusa volt a szerelemnek,
mely megtagadta tőle hűs tejét...
A magányosság könnyáztatta árkát
ő otthagyá, hogy eljöve a lány,
ki Madonna s kit Margitnak neveznek
s ki ott jár most a költő oldalán.
És felesége, anyja és szerelme
s az ő szemével néz most messzire.
És azóta, hogy őtet megtalálta,
már nem gondol ő lelke vesztire.
S ha megkínozza néhanap a munka,
avagy a múlt, mely rémes volt, setét:
Margitra néz, lehajol a kezére
s a béke könnyje futja be szemét...
Ó, áldott asszony, aki lelke fáradt
virágait könnyeddel öntözöd:
légy áldott te, százszor, ezerszer áldott!
a földön járó asszonyok között.
Karod ne vedd ki elfáradt karomból,
szíved szivemről soha le ne vedd!
A csókod épít, egy rossz szavad rombol -
ki tudja: hova szárnyalok veled...
Talán ama szentelt dimenziókba,
ahol a név, a hír örökre él! -
S mint egy tőn pattant két egyforma rózsa,
egymásra hajlunk, majd ha jő a tél...
... Az uccákon, ha tovamegyek néha,
úgy mondom neved, mint a kisgyerek,
kinek szájába cukor íze olvad,
amellyel játszik, s boldog-réveteg;
és ha sötét van és már minden alszik,
lelkem olaján fölgyullad neved!
Amíg te itt vagy, addig mindenem van,
csak addig lágy a kenyér s kerevet...
Galambkirálynő! Lelkem lelke! Tűrő!
Örök szerelmem, jer végig velem
az életen, mely elcikázva tűnő;
a te karodban hűljön ki fejem!...

S a költő már megenyhült életével,
van felesége, kinek főzte jó:
csak néha borul el, ha jő az alkony
és nincsen bölcső... s nincs dal, altató...
Sötét fejének nem lett kicsi mása
(Be zord gyümölcs az, mely nem ád magot!...)
Regény volt, melynek nincsen folytatása,
egy ház, melyre nem vágtak ablakot.
Az útját nehány könyv jelzi szerényen,
nehány türelmes rizsma rongypapír.
Ma már az istenek nyugalmát érzi
és égi s földi békét, hogyha ír.
Sokat forog most a jó társaságban,
mert nagyon sok időt tölt egyedül.
De esténkint egy-két igaz baráttal
szóélceken még olykor felderül.
Az ifjú költőnemzedéknek szoprán
hegedőse, a tisztalelkü Szász,
ki Balázsnak, a félszemű kadétnak
a közeli békéről magyaráz.
Ők szegődtek melléje e viharban,
mely elnyelé a régi szép időt
s a sok sudárfát, mely a régi napban
a régi földből ég felé kinőtt.
S ő tudja már, hogy vége, vége, vége!...
A megszült gyermek visít és zokog.
A terhesség a szentelt méhnek éke,
a magzat néha gyilkolni szokott...

S most itt jár ő közöttetek az aszfalt
szűk szélin, szürkén, akár egy veréb.
Várván, mikor terítik meg az asztalt
és lesz-e étvágy, hogyha lesz ebéd?...
S ha néha ismerős uccákba téved,
megemelinti ő a kalapot.
S mert nem siet, nem éri el a révet -
lépésbe megjár még egy darabot.
Sokszor mentek el vígan, dudorászva
egy-egy kuplét, mit ő írt hajdanán...
Csak mulassatok jól, ő ezt kivánja,
sok véres könnyben fogamzott dalán!

Rózsák szirmait nem hipnotizálja,
szíveket nem, csak villámot, ha vonz.
Bajra született, örökös viszályra,
a szeme tőr, az akarata bronz.
Ha tovasuhan, tekintsetek végig
el-elmosódó sötét vonalán.
Kik önmagukat önmaguktól védik:
azok megértik egykor majd talán...